[Látó – 2009. május]
„Az érték szavai zászlóként ott lobognak, ahol új lelkiség jelent meg – új érzelem." (F. Nietzsche: A hatalom akarása, 714 a.)
Ha valaki egy évtized leforgása alatt nyolc Nietzsche-kötetet fordított az anyanyelvére (közülük kettőt háromszor, egyet kétszer adtak ki), valamint három róla szóló könyvet ültetett át magyarra, és számos cikket is írt Nietzschéről, fölkészülhet rá, hogy esetleg neki szögezik a kérdést: miért éppen Nietzschét választotta?
És ha netán semmit sem szögeznek is neki, akkor önmagának kell föltennie e kérdést és válaszolnia úgyszintén önmagának, abban a magányos és csöndes, ám roppant nyugtalan belső világban, amelyben, Hugh Kenner szerint, mindenki egyedül éli le élete kilenctized részét.
Szó sincs itt semmiféle patetikus önvallomásról, hamis vizsgáról önmagunk előtt, amelyen mindenképpen átcsúszunk, hiszen a vizsgázó és vizsgáztató személye azonos.
Viszont ki kell mozdulni az érzelmi ragaszkodás bizonytalanul fénylő langymelegéből és a nyelvi kommunikáció hűvös homályába emelni az érzést, az élményt, amelyből e magyar Nietzsche-szövegek megszülettek a műfordítói munka erőfeszítéseként. Szándékosan használtam a „homály" kifejezést, hiszen a nyelvi megfogalmazásban a szöveg mindig veszít az élmény színkép-intenzitásából, az írásban mindig deficit termelődik az érzelmi kötődéshez, a „zenei" élményhez, az emocionális vonzalomhoz, ösztönös ragaszkodáshoz képest. „Minden szó előítélet" – jegyezte meg egy ízben a fiatal költő-filozófus.
Tehát miért Nietzsche?
Nietzschét választottam, mert az ő életműve minden idők egyik leghatalmasabb szellemi energiaforrása.
Ha egyetlen fogalommal kellene írásai nagy közös nevezőjét megragadnunk, azt mondhatnánk, hogy ez a hétköznapi létezés. Nietzsche a descartes-i, kanti és hegeli metafizikából, némi leegyszerűsítéssel szólva, „a hatalom mikrofizikáját" (mostanában dionüszoszi materializmust is emlegetnek) alkotta meg, amelynek lényege az emberi erők és erőviszonyok összeütközésének fölmérése, leírása és immanens értékelése a végességben, a transzcendencia kiiktatásával.
Ha valaki nem filozófus és nem filozófiatörténész, hanem egyszerű olvasó csupán, akkor miért olvas filozófiai szövegeket? Szerintem azért, mert gyakorlati támpontokat keres magának tulajdon élete megértéséhez. Középiskolás nyelven, végletes profanitással fogalmazva: ismerni szeretné az élete értelmét. Minden filozófiai műkedvelő mondhatja, hogy nem érdekli a kanti ismeretelmélet vagy a hegeli világszellem próteuszi mozgása, de nem mondhatja, hogy nem érdekli a saját élete. És ha a saját élete (és halála) kicsit is érdekli, akkor Nietzschét föltétlenül olvasnia kell, és csakis Nietzschét kell olvasnia. „Mi a saját életünk költői szeretnénk lenni, mégpedig a legkisebb hétköznapi dolgokban" – írja a Vidám tudományban.
Amint Gottfried Benn, a híres német költő mondja, Nietzsche mindennek nekitámad, ízekre szedi, szétforgácsolja kora egész felépítményét. Forradalmi szigorral bírálja a filozófiát, a filológiát, a teológiát, a biológiát, az okság elvét, a politikát, az erotikát, az igazságot, a létet, az azonosságot. – „Minden csak hazugság – mondja a Zarathusztra varázslója –, ám én széttörök mindent, és ez a valóság." Csupán a szent művészet áll meg Nietzsche kritikája előtt, „a művészet mint az élet legnagyobb feladata s egyedüli metafizikai tevékenysége, valamint egyetlen oltalmazója" – írja még fiatalon.
Az életmű egyetlen témája a hétköznapok világa. De nem áll meg a tiszta tagadásnál, egy történelmi korszak lezárásánál („Isten halott"), hanem igyekszik megalkotni az új embert, fölvázolni e megismételhetetlen lény genealógiáját, amely valaha állat volt, de már nem az. Akinek a láthatárán nem dereng már semmiféle örökkévalóság, csak mintegy hetvenévnyi (ez a bibliai életkor) állandó feszült jelen, aki már nem az örökléttel méri, vigasztalja önmagát, hanem kortársai akaraterejével mérkőzik és politizálva, történelmet alkotva gyakorolja (cselekszi és elszenvedi) a hatalmat. Enyhe túlzással megkockáztathatjuk, hogy Nietzsche pontosan azt írta meg, amit Marx nem tudott megírni: az embert. És e munkát nála alaposabban azóta sem végezte el senki.
Soha senki még nem „végtelenítette" úgy bennünk a szüntelen gondolkodás, a világgal és önmagunkkal folytatott szakadatlan párbeszéd igényét, mint ő. Ha vele szembesülünk, soha nem azt kapjuk, amit vártunk, mert ő a folytonos változást állandósítja bennünk. Ha őt olvassuk, állandóan gyanakodnunk kell tulajdon nézeteinkre, folyton szembefordít minket önmagunkkal, a saját életünkkel. A nietzschei energiaáramlás légneművé, cseppfolyóssá alakítja azt a kevés szilárd bizonyosságot is, amelyet a magunkénak véltünk, befogadása nyomán elhomályosulnak a válaszok, és fölfénylenek a kérdések.
Ez valóban a „Werden", és nem a „Sein" filozófiája.
Életünk magyarázatát csak Nietzschénél kell keresnünk, mert egyszerűen nem is találhatjuk máshol. Aforizmaíró korszakának (bár jószerével egész műve egyetlen hatalmas aforizma) minden másodpercében, lélegzetében a hétköznapok élménye lüktet. Soha egyetlen filozófus nem faggatta még konkrétabban az életet. Soha senki így még nem érte tetten az alattomosan csörgedező, szétfolyó másodpercek özönét, a közöttük szétforgácsolódó mikro eseményekkel. Soha senki nem élte még át mélyebben, mi tűnik el belőlünk a múló idővel, mivé kopnak értékeink, hová züllenek vágyaink, mennyiben „cselekedjük" és mennyiben „szenvedjük el" csupán tulajdon életünket. Soha senki még pozitívabban, empirikusabban nem magyarázta meg nekünk azoknak az apró ráncoknak a „genealógiáját" az arcunkon, amelyekről esténként a tükörbe pillantva keserűen állapítjuk meg, hogy reggel még nem voltak sehol.
Mintha Nietzsche előre megírta volna rólunk és helyettünk a naplónkat. Sorai olvastán az a benyomásunk támadhat, hogy semmit sem tehetünk, gondolhatunk vagy érezhetünk, ami már az ő perspektíváiban valami módon ne villant, derengett volna föl, interpretációiban ne lappangott volna, mint anyagban az energia. Mintha beláthatatlanul hatalmas filozófiai Mengyelejev-rendszert alkotott volna (örök visszatérés), amelyben „vissza tudjuk keresni" önmagunkat, amelybe pontosan beleillünk minden nyomorúságunkkal, örömünkkel és közönyünkkel, reménytelen és beteljesült szerelmeinkkel, röviden szólva: az életünkkel.
A metafizikusok igazságkutatásának elvont fogalmisága Nietzschénél átadja helyét a megélt, élményre fogékony élet igazságának. Egész műve félelmetesen hatékony „használati utasítás" a gyakorlati élethez. A végletekig kifinomult gondolkodás nagyfeszültségű diagnózis-prognózis testamentuma. Mit ér az élet? „Az élet, ez a sötét, örvénylő, önmagára csillapíthatatlanul sóvárgó hatalom." Mi az örök jelen, az örök visszatérés ritmusának mértéke? Mit jelent a végtelen sok tovatűnő pillanat szűnni nem akaró egymásra vonatkoztatása, összehasonlítása? Mi az értelme, iránya a szakadatlan értékelésnek? Filozófiája „megérzéséhez" tehát nem csupán olvasni tudás és jó szándékú, tekintélytisztelő szorgalom, nagy adag szolgalelkűség, szépen fejlett ülőgumó szükségeltetik, mert e gondolkodásmód nem tanulható meg, ebből nem lehet vizsgázni (legföljebb vizsgáztatni), hanem az élmény befogadásának képessége szükséges, hogy ízlelgetni tudjuk a saját életünk minden egyes másodpercének külön zamatát, hogy az érzékelés, észlelés, gondolkodás és a nyelvhasználat állandó drámai feszültségéből meg tudjuk komponálni a saját életünk leltárát, mérlegét, naplóját.
Ki tehát Nietzsche? Ha „nem zseniális költő, nem is filozófus, nem moralista és még csak nem is pszichológus" (Montinari).
Talán Nietzsche legnagyobb szerelmének, Lou von Salomének volt igaza, aki a „tévelygő szökevényről" (fugitivus errans) – maga a költő-filozófus nevezte így önmagát 1882-ben Lou-nak ajánlott fényképén – azt mondta, hogy Friedrich Nietzsche nem filozófus, hanem „vallásalapító, aki hősöket keres tanítványul".