Lent az udvaron, a gesztenyefa alatt

istennőset játszottunk.

Stip-stop, Aphrodité, kiáltotta Klaudia.

A szerelem istennője a gyorsaság

istennője is volt ekkoriban.

Én Héra leszek, jelentette ki Barbi

nyugodt, magabiztos hangján.

Erika most Pallasz Athéné helyett Irisz lett:

akkor költözött el a Wesselényi utcából

Írisz barátnőnk. 

Lent az udvaron, a gesztenyefa árnyékában

már csak én álltam üresen, önmagam.

Perszephoné, suttogtam, mire a lányok

színpadias sóhajtozásba kezdtek,

ciccegtek, a szemüket forgatták.

Miért Perszephoné a kedvenc istennőd?

nevetett fel Klaudia fekete fogai

alvilági kerítése mögül.

Nem szóltam, mert nem szólhattam,

most néma istennő vagyok, böktem ki,

mire az arcok megenyhültek.

Megható istennő is vagyok.

Szánandó istennő.

Elhelyezkedtünk az udvaron,

Aphrodité a virágágyásba ült,

Irisz a falhoz lapult,

Héra a fa alatt maradt.

Én az egyik kukára ültem fel.

Ebben a játékban a választott istennők

legjobb barátnők voltak.

Igyekeztek Perszephonét nem sajnálni,

és szerették volna, ha már mint

az Alvilág magabiztos istennője jelenik meg.

De én szomorú mosollyal mentem feléjük,

gránátalma-harapdálást játszottam,

és ők nem tudták, hogyan köszöntsenek.

Aphrodité a haját dobálta,

Héra szeme villámokat szórt,

Irisz mosolyogva az eget nézte.

Mindjárt megérkeznek az istenek,

mondták vágyakozva.

Aztán észbe kaptak,

de nem kértek bocsánatot.

Te is szereted őt, nem?

kérdezték, és én bólogattam.