A férfi kilép a mentőautóból. A peronon ijedt civilek, a vonatot nézik. Bajszos öreg lép a férfi elé. Sárga mellény, fekete bakancs. Mutatom, mondja unottan, megfordul, és elindul a vonat felé. A férfi a mentőautóban készülődő társaira néz. Követi az öreget. A távolban rendőrautó szirénázik.

Az öreg hátrafordul. Ti is fogadtok? A férfi az arckifejezésével jelzi, nem érti. Hát a rendőrökkel! Múlt hónapban az egyik öngyilkosunknál mesélte a rendőr, fogad a mentősökkel, hogy aki előbb kiér, annak ötven rugó. A férfi meglátja a vonat mögött fekvő testet. Megállnak. Az öreg leveszi a sapkáját. Szegény szerencsétlen! Valami diák volt, éppen a peronon voltam, mikor levette a táskáját, aztán ugrott, megálltam, oda akartam sietni, de nem mozdult a lábam, fene tudja, mi lelte a gyereket. Talán szerelmi bánat. 

A férfi leguggol. Összeroncsolt test, a fejet keresi, de nem találja. Lehunyja a szemét. Odaérnek a társai. Kék kesztyű, piros mellény, táska. Megállnak a férfi mellett, egyikük leguggol, nézi a testet, lepedőt vesz elő a táskából. A férfi feláll. Mély levegőt vesz.

Az öreg ásítozik, a peronon az egyik civil keresztet vet, a társa betakarja azt, ami az öngyilkosból maradt.

A férfi másnap reggel az utcán sétál. Esik a hó. Fehér a járda, fehér az autók teteje, fehér minden. A fekete cipőorrát nézi. Feketén fehéren. Elég. Ahogy az öreg Trau mondogatta. Ebben a szakmában előbb-utóbb eljön ez a mondat. 

Felsóhajt. Fel fog mondani, új munka után néz. De mit csináljon? Máshoz nem ért. Amikor kicsi volt, focista akart lenni. Edzésekre járt, hátsó füves, kövér tréner, melegítő, fehér Adidas. Nem volt tehetségtelen, de aztán jött a gimi, nem maradt rá ideje. Szülei azt akarták, hogy szálljon be a családi bizniszbe. Sportkrém-kereskedés. De az nem érdekelte. 

Verseket is írt. A lánynak. Volt idő, amikor azt hitte, költő lesz. Nyakláncot hord, kalapot, kávézókba jár ihletért. Amikor azt hitte, még együtt voltak. Minden randira írt egy verset. A jutalmat élvezte. Mosoly, ölelés, de cuki vagy. 

Húsz éve nem látta a lányt.

Benéz a házak ablakán. Fehér függönyök, zöld fák, díszek, nyalókák, szaloncukrok. Zsebébe nyúl, cigit vesz elő. Rágyújt, a hóesést nézi. Sűrű, átláthatatlan. 

Tizenegy volt, amikor először nagy havat látott. Az anyjával sétált a parkban. Kedve támadt a hóban fetrengeni. Előreszaladt, hogy az anyja ne lássa. Aztán ugrált. Fejjel előre, hátra, oldalra. A puha hóba. Aztán gurult. A világ forgott körülötte, a felül alulra került, összemosódott minden. Aztán enyhe ütést érzett az oldalában. Abbahagyta a forgást, sziszegve állt fel, hátranézett. Éles kő állt ki a fehér takaróból. Bicegve ment vissza, az anyja leszidta, karon fogta, húzta maga mellett. De ő nem bírta a tempót, egyre lemaradt. Aztán összeesett. Bizsergető melegség áradt szét a testében, végig a gerincén, a csípőjén, a térdén. Következő emléke az volt, hogy a mentőautóban ül. Akkor látott először mentőautót belülről. A kopasz mentős rámosolygott, megfogta a kezét, nyugtatta. Ő pedig újra elvesztette az eszméletét. 

A férfi eldobja a cigit. A villamos csilingelve megy el mellette, rajta unott arcú utasok, sapkák, kabátok. A férfi befordul az utca sarkán, még pár méter, odaér. Kocsma. 

Meleg, sárga lámpák, csendes vendégek, a sarokban zöld műanyag fenyő. A férfi lecsapkodja a havat a bakancsáról, a pulthoz lép. Vodka. Kis pohár, színtelen folyadék. Lehúzza. 

Az első riasztása óta iszik vodkát. Nem sokkal a belépése után történt. Éppen az állomáson tévéztek, focivébé, nyolcaddöntő, tizenegyesek. Utolsó lövő, ha gól, továbbjutnak. De riasztottak. Mindenki felpattant, öltözés, be a kocsiba, sziréna, száguldás. Elsüllyedt egy külföldi hajó a folyón. Mire odaértek, már csak két utas hánykódott a vízen, egynek kötelet dobtak, de nem mozdult, a másikat sikerült kihúzni. Nő, szőke haj, szemüveg, újra kellett éleszteni. A férfi letérdelt a macskakőre, feltépte a nő blúzát, a mellkasára tette a kezét. Le, fel. Fél perc, aztán a társa elektródákat tett a nőre. Piros villogás, sokk. Nem volt pulzus. A férfi újrakezdte, a keze elzsibbadt, fogát összeszorította, lihegett. Felemelte a kezét, újabb sokk. Volt pulzus. A nő aléltan mozgatta a fejét, felemelték, betették a mentőautóba. A férfi előreült, beindította az autót, elindult. Vezetés közben a kezét nézte. Remegett. 

Kér még egy vodkát. Valami új kezdődik. Valami jobb. Új munka, új élet. Minden jó lesz, meg kell ünnepelni. Lehúzza. Aztán mered maga elé. 

Fél óra múlva feláll a székből, elköszön, kilép az ajtón. Cipője alatt ropog a hó. Költői. Talán újra írni kezd. Talán publikál néhányat. Talán kiadja verseskötetként. Talán odaírja az elejére, hogy kinek ajánlja. 

Sokszor gondol a lányra. De mindig elhessegeti. Régen volt, fiatalok voltak, mindegy, így alakult. Két hónap randizás után jöttek össze. A hídon. Este, csillagok, csók. 

A férfi megáll. Nincs messze a híd. Előveszi a telefonját. A Face-en biztos fent van még, kíváncsi, hogy bánt vele az idő. A hópelyhek ellepik a kijelzőt, a férfi belép az egyik fa alá. Megtalálja. Mosolygós profilkép, szemüveg, festett haj. Férj, két gyerek. Kikapcsolja a telefont. Elindul a híd felé.

Dugó, benzinszag, repedés a járdán. Megáll a híd közepén, a korlátra könyököl. A jeges folyót nézi. 

Vajon gondolt rá valaha? Mégis együtt voltak fél évig. Együtt készültek az érettségire, ugyanarra az egyetemre jelentkeztek, tervezték a közös jövőt. Aztán a lány szakított vele. Ő pedig beállt mentősnek. 

A híd végén észrevesz valakit. Barna kabát, fekete sapka. Hasonlít a lányra. 

Lehet, ő az. Lehet, elvált, boldogtalan, gyakran gondol rá, minden nap kijár ide, a hídhoz, ahol egykor összejöttek, ahol minden jó volt, és arra gondol, bárcsak találkoznának itt, újrakezdhetnének mindent. 

A férfi elfordul. Felsóhajt. Leveszi a sapkáját, hagyja, hogy a hópelyhek az arcára hulljanak. 

Mozdulatlanul áll a hóesésben.