Lomtalanítás volt a Szent István utcában. Egy agyonhasznált konyhaszekrény és egy divatjamúlt bölcső között, a földre állítva trónolt egy sértetlen Miska kancsó. Közömbös tekintettel bámult a kíváncsiskodókra. Akik arra jártak, nem foglalkoztak vele. Bottal piszkálták meg a ruhás zsákokat, kibelezték a konyhaszekrény fiókjait, a bölcsőt elvitték, de a kancsó maradt.

Az öreg az állomás felől jött. Gyalog és vonattal közlekedett, autóba már nem ült, félt a vezetéstől. Másodjára, mert előző nap, amikor meglátta a kancsót, túl sokan bámészkodtak a ház előtt, szégyellte volna elvinni. De most neki kedvezett a szerencse, nem jött arra senki. Gyorsan felvette hát, és a kabátja alá dugta, majd lassan eloldalgott. A nagy hasú cserép nyomta az oldalát, és idegeskedett is, hogy a végén még kicsúszik és összetörik, de mindketten épségben hazaértek.

A panelban aztán helyet keresett neki. Először a vitrinre gondolt, de az már tele volt csetreszekkel, amit még a felesége gyűjtött, amíg el nem vitte a szíve.

Aztán a bárszekrénybe rakta egy szintén hasas, unikumos üveg mellé, gondolta, itt jó társaságban lesz a szilva-, körte- és barackpálinka között. De tévedett. Nem illett az emberfejű, avítt borosedény, csákós, sujtásos huszárruhában, a modern, tükrös szekrénybe. Emelgette, tologatta, forgatgatta, így se volt jó, úgy se volt jó, sehogyan se volt az jó, dudorászta. Eszébe jutott, hogy az asszony is folyton átrendezte a lakást, nem tudta megszokni a panelt, de a mamával sem akart a családi házban maradni. Így a kertes ház odalett, ez is a nő hibája. De hát ritka, mint a fehér holló, az olyan feleség, aki jóban van az anyósával.

Gyere, Miska, beviszlek a konyhába! Kapsz egy egész asztalt! Mégiscsak presztízstárgy vagy, nem igaz? A szót, hogy presztízs, ő nem használta, a szomszédtól hallotta a minap, és tudta, hogy a tekintéllyel vagy a tisztelettel lehet kapcsolatban. Ha itt lenne a lánya, akkor megkérdezhetné tőle, hogy mit jelent, de most nincs itt. Jó tíz éve, hogy rá se nyitja az ajtót, nincs abban a lányban semmi tisztelet. Ő ezt már akkor érezte, mikor Dobó István, a nagy magyar vitéz nevét többször is Bodónak olvasta, de kapott is érte egy jókora pofont, hogy megtudja, ki a magyarok istene. Igaz, hogy csak hétéves volt még akkor, és semmit sem tudott a híres kapitányról. Ha fiúnak születik, elmondta volna neki, de csak lány lett, annak meg minek.

Először az asztal közepére helyezte a kancsót, ő maga oldalt ült, próbált abba az irányba nézni, amerre a kancsó is nagy, festett cserépszemével. A falra aggatott poros merőkanalakat bámulták némán egy ideig. Aztán az öreg felsóhajtott. Nem lesz ez így jó! Így nem tudunk beszélgetni! Fogta a kancsót, az asztal végére rakta, és szembefordította saját magával. Aztán újabb ötlete támadt. Jó forró vízben elmosta, nem nagy lelkesedéssel, mert az efféle munka az asszonyok dolga, de precízen kiöblítette, eltörölte, megvárta, hogy a cserép kiszáradjon, aztán visszatette az asztal végére. Megbontott egy üveg bort, és a kancsóba töltötte. Hallgatta, ahogy kotyog a hasában az ital. Szomjas voltál, mi? Magának is töltött egy pohárral, már a kancsóból, és leült vele szembe.

A szomszéd házban valaki bukóra nyitotta az ablakot, így a lemenő nap fénye pont az ő konyháját világította be. Az éles fénysáv éppen kettejük közé vetült, közelebb a Miskához, aki ettől alkalmi aranyszegélyt kapott, ami jól állt a pocakjának, de az öreg térfele volt a nagyobb. Ez lesz a jó, bólintott.

Na, akkor igyunk, komám, arra, hogy borban az igazság! A kancsó festett cserépszemével laposat kacsintott.