[2010. december]



(ELVESZETT MONDATOK EGY FILMBŐL)


S ha voltam is talán, akármi lenne,
mert úgyis végül mindig érkezem,
a végződéseken lehulló pernye,
a hóhullásban bármi megterem,
s mi származéka, úgyse kapja kézbe,
csak téged tudlak és elég legyen,
van itt e zúgás, bárhová beállok,
a te és én az első naptól átok
– te szép, kecses, rendetlen műterem.


Az ilyenek, mint te és én a legszebb,
és pont ezért csak villanás vagyunk,
a földi allén létezünk, az elmegy,
de minden kertre vannak kertkapuk,
a legszebb tánc az mindig semmi percek,
ha tovább tart, az semmi, csak hazug,
lefesthetése zacc, avar és díszlet,
kimondja és kimondom, égitestek,
s a léghajó egy újabb körre fut.


A lélek mindig önmagát tanulja,
hogy szárnya hány és mennyi szusz lehet,
de önmagának járhatatlan utca,
és végül is csak másokban terem
gyümölcsöt, percet s kész egy újabb fáma,
eljutni addig, hogy tudom szemed
(s talán a legszebb égzúgásos semmi,
lehettünk volna fénytörés és pemzli):
utána már nem én vagyok neked.


A színpad asztallap, táncparkett, korzó,
te csak tudod, az arcom annyi táj,
hogy van belőlem annyi év és torzó,
bársonyzakómon egy csík egy halál,
én végleg élni nem tudok, csak újból,
a vásznaim, borok, liturgiák,
a révek elhagyása, fénykép voltam
és leszek így megint, oly gyenge számtan,
maszat és vászonhulló taktikák.


(pigmentet álmodok és képeket,
ahogy lekorpahullnak a színek,
az égi állag phaetonzuhanása,
nem is tudom, talán ha ébredek,
ave maria, ave jeanne, talán ha,
kivert kutyák nemes vonásai,
a vászonokra visszahulló testeken
a nyak, a haj ívét tanítani,
a verklizümm betéved úgyis újra,
történetzése mindig meghalad,
ahogy a film a taligával elszalag,
az ívek, ízek gyönge karcolása,
a végződéseken lesöprő ködlemény,
talált szavak ecsetvonása, én
– nem én, az ének vonulása,
a homlokon egy könnyű kéz simít,
és néha évszakot, ruhákat visszasír
az alkatrészek égi foltjain)


Mert meghalok és elrabolnak újra,
a változás az mind jön itt nekem,
az áriák, a hegedű, az utca...
és végül hóhullást és csendeket
és járást, taligát a Montparnasse-ra,
így kezdődöm, az ég viszi szemem,
te térbe zárt idő, körök, semennyi,
csak játék, rajzlap, téli vers és ennyi,
tavaszra tán ruhát, de más helyen.