– apokrif –

hommage á Győrffy Ákos

Megint egy nyári estére ébredsz.

Mintha mindent aranyból öntöttek volna,

a késő nap sugarai az ujjbegyeiből szóródnak.

Itt csak dombok vannak, a völgyekről rég megfeledkeztél.

Feletted ezeréves falak, meghasadt kövek között sétálsz,

nem bújhatsz többé kerítés mögé. 

Gyalog kaptatsz fel a hegyre, mint régen ő, amikor

minden csendes volt. 

Freskókat bámulsz, kimerevített arcokat. Szobrok tekintetébe

ásod magad, hogy egy pillanatra te is kőmerevvé válj.

Beterít a jóleső fáradtság,

fekete ruhák susogása álmosít. Megtelít a nyugodt orgonaszó,

akár egy bazilikában. 

Hajnalodik.

Koptatod a macskaköveket, messziről roráté hallatszik –

akár egy fényképen maradt mosoly –, úgy emlékeztet valamire.

Az út szélén egy macska nyúlik el álmosan, mint 

aki éppen arra vár, hogy most ne zavarja meg senki.

Aztán újra a napsütés, az este. Megszólít. 

Nem mondalak többé titeket szolgáknak; 

mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura.

Kinyitod szemed, osztozol a köpenyen. 

Nem mozdulsz, sehol se vagy.

Pupilládban egy másik szem tükröződik, mintha

valaki érted nyúlna – lovon, karddal az oldalán –, 

mintha aranyból öntötték volna.