[Látó, 2009. július]


 


Vidám történet boldogoknak



Mosolyog kínjában, szíve vérzik. Így számol: ha egy átlagos hímtag tizenkét centi, tízezer férfival lesz ki a kilométer. Úgy érti, akkor dönti meg a rekordot, híressé válik, sztárolják.
Keményen dolgozik a lányom, manöken. Megtagadja a jegyzőkönyv aláírását. Kikötve, Jézus a kereszten, nem érzi testét, órákig függ, leszedik. Becsődülnek vallatói, megerőszakolják.
Ezek szerint Jézus az első szocialista. Ezt nemcsak gondolja, hanem ki is mondja, mítoszt teremt önnön személye körül.
A tárgyalásra biciklin érkezik, haja festett.
Szemét eltakarják egy kendővel, nem látja őket. Röhögnek rajta, így még a férje sem kúrta meg. Attól fogva aláír, a szép szónak is örvend. Azzal védekezik, hogy ami megesik vele, álom. Nem történik meg. Ha mégis, akkor álmában.
Banánnak nevezi a faszt, illetve a közösülést. Kaptál ma már két banánt? Két országban otthon, két országban idegen. Nyelve ladino, gondolata latin. Érzékeny, erről ne beszéljünk, jó? Azt nem tudja, családja hogyan reagál. Ő visszatér, valami neki azt súgja, muszáj. A háborút Freud is helyesli.
Századvégi Bécs. Lerántja a fehér műanyaglepelt a földről. Azt terjeszti magáról, vezető színész a császárvárosban. Taxisofőr... Egészséges humor, önirónia. Öregem, az életet túl kell élni!
Az ablakon keresztül távozik, riasztja a rendőrséget, a szipósoktól nem fél. Emez viszont odaugrik hozzá, fűnyeső ollóját kikapja kezéből, megvágja dulakodás közben.
Katolikus mindkettő, válnak.
Előre menekül, nem a múltba. Kisvárdán… kiutálják saját lakásából, nem először sírja el bánatát. Különben is ki adja a majomnak az italt? Lelkiismerete furdalja – ő maga a tettes. Belelép a csatorna vizébe vagy öngyilkos? Bélöki?
Belelöki, valóban? Kámpec Doloresz! A Jóisten tudja, bár sötét van, ejsze nincs röntgenszeme? Az Úrnak. Átsegíti a túlvilágra, hiúságból. Ő maga vágja meg a díjbirkózót, hiába nyolcvanéves… jó vicc, mi?! Ellopja felfedezését. Szolgáltat meglepetésekkel az élet.
Kávét isznak, teát, imádja a délutáni fecsegéseket, olajfestmény a falon. Azt mondja: kurrvajó, meg azt: légy oly bátyám! Lelép a járdáról vörösben. Csakis mert izgul. Mindennek van, ugye, oka. Az ágyásokat cipőhosszal méri.
Jó megjelenésű különben, gazdag és ügyes. Kitűnő szimatot örököl az üzlethez. Ráadásul boldog. Lehet is, mindent megkap az élettől, amit megálmodik magának. Talán annál többet is, időnként úgy érzi. Pedig nem is érdemelné meg. Egy éjszakai bárban üzleti úton megkínálják. Mosolyog, őt aztán nem gyűri le szenvedély.
Látják, hogy szörnyeteggé válik, miért hogy senki nem lép? Ezt gondolja, póráz kezében, ám a kutyát nem köti meg. Távolról figyeli őket, hogyan dugványoznak… Eltékozolt élet, elveszett generáció.
Másodjára kialakul függősége. Megnyílik számára egy új dimenzió, mely vonzza. Rövid időn belül elúszik az üzlet, elszáll a vagyon. Ácsingál a szájtáti népség közepén a Temze-hídon, körülötte locsog az élet.


(Tizennégy évesen)
Tizennégy évesen iszik először bort, a második löket után úgy érzi, meg van mentve. Nem a napja, hanem az élete. Mint a mesében, megnyílik előtte egy új világ, ahová apja nem tudja követni, hogy elverje.
Felesége válik, gyerekei megtagadják. Mikor a rendőrség betör a lakásba, női bugyiban ugrál. Tagadja viszont, hogy az öregasszonyt bántotta volna. A pitbull…
Kilenc tíz, beindul az élet. Ő meg elindul, hogy a hétfejű sárkányt megölje. A pitbull a Central Parkban támadja meg a farkát. A péniszét. Türelmesen várja, kertjében a rozmaring virágozzék.
Az ujjai örülnek, ahogy a földet túrják. Egy hagymát a földbe nyom, még egyet. Kimondja: ENSZ, boldogság árad szét a testében. Tudja, hogy biztonságban, s hogy megfelel az ENSZ a Jóisten helyett.
Mert kampóra. Kampóra akasztják testét a mészárszékben.
Az idő telik, megtöri a hallgatás. Kétkerekű kocsit húz maga után.
Kilenc harminchárom: fogja sörétes puskáját, rálő a kétéves kuvaszra. Nem unalmában, hanem szándékosan. Még egyszer. Mikor lesz béke Palesztinában? Amos Ozt azért támadja, mert az eredendő bűnt nem ismeri el, Elie Wiesel túl szentimentális a meggyőződésének.
Ezalatt behatolnak a táborba a libanoni katonák. Nem, nem övé, a szomszéd gyereké a korcs. Annak szeme láttára lő, annál nagyobb a szenvedés, amit okoz. A gyereknek. Meg az öröm, amit magának szerez. Hajkurássza a dög a szárnyasait.
Szárnyas hangyák ellen, megtanulja, legjobb a fahéj. Azzal serkenti magát, kávéra pénze honnan? Telefonra is miből?! A tizenötöt töltve beszél először interurbán. Küldjön neki szülőanyja pénzt a vasútra. Utazzon el hozzá. Haza. Beszélgetésüket a gondnok lehallgatja. Mikor ő a kagylót leteszi, az megjátszodja a csalódottat: újdonság számára, hogy nem érzi jól magát az otthonban, nem szereti őket. Ha nem, hát nem, mehet! Előbb azonban a számlát egyenlítse ki. Elégítse, úgy érti, szopja ki neki.
Negyedszerre lő, nem mesterlövész.
Végül a kasszás átnyújt neki öt dollárt. Arról, hogy megérkeznek a zsaruk, mit sem tud. Hol tart? Felező feles, megsejti, miről szól a fragmentált történet?
Az erőszakról.
Nem hisz a szemének. A hullaszállítókat megajándékozza egy-egy ezüstkanállal, a vállalt kockázatért. Dísztárgy, nem használják, illetve a Lina esküvőjén előkerül. Unokáikra száll, mutogatják. Mosolyognak hozzá, pálinkát isznak, későbbi időkben nyakalják a kávét. Viszont továbbra is a tornatermen keresztül hordják a hullákat, az ablakon keresztül dobják ki, olimpiai bajnokok lennének hullahordásban. Ez a humora: bajnokok hullahordásban. Ki nem merészkednek, körbe van véve az épület. Talán aknásított. Mert mindennek van eleje és vége.
Vizet iszik a kerékpáron szállított flaskából. Most issza, mert most hideg, felkiált egy gyerek, tanítónője testével eltakarja. Rendőrkocsi cirkál a negyedben meggátolni a betöréseket.
Május elsején jelennek meg a méhek, szép szimbólum.
Felpattan a bringára, rajta robban darabokra. Nem telik, nyilván kocsira, a bomba házi készítésű. Megkövezik, a rendőr beáll nézőnek.
Az orgonabokrot nyesi, úgy lepi meg kuncsaftja, Frank. Siránkozik, mint egy fürdőskurva, hogy nyugdíja kevés, azért foglalkozik telefonszex-szel. Korbácsolja, ereiben továbbra is amfetamin. Rendes fiú különben, mostohán bánik vele az anyja. Önpusztító életet él, megpróbál váltani, az alkoholt például leszokja.


(Egymás kezét fogva)
Egymás kezét fogva alusznak el. Anyja töri rájuk az ajtót, perzsszag.
Visít: Mit csináltok? Úgy érti, miért feküsznek egymásra tapadva két nő. Mert, csakhogy. Akár egy szerelmes pár. Álmából felriadva látja, anyja oltja a tüzet.
Szexelünk, mamikám, szexelünk?
Edinával nem elemzik a jelenetet, még akkor sem, amikor útjaik szétválnak. Berlinbe utaznak, pénz vonatra nuku, hát stoppal. Alig dől le a Fal, az utcán árusítják darabjait. Ott koldulják össze a kajára valót. És akkor Erik még hol van…!
Szerinte megölik a szeretőjét. Inasát, akivel pettingez. Eriknél laknak. Erik betegnyugdíjas, befőttesüvegekbe fingik, gyűjteménnyel bír belőlük.
Tíz óra, gyűlés a kertben, közösen gyomtalanítanak, azalatt gondolkozik: tudata emészt. Tízévesen beíratják a Hitlerjugendbe. Úgy érzi, szitává lövik agyát a történések.
Leutazik hát a német fővárosba, amikor az archívumot megnyitják. Átnézi a jelentéseket. Fényképet is talál magáról, például amint átöleli Marthát a pályaudvaron. Martha, az Bécs, vékonyhangú, galambszelíd, ő legalábbis így jellemzi, a galambok kegyetlenek. Egyetlen kapcsolata ő maga. Nincs, aki eltemesse, rátörik az ajtót. Magzatát elvetéli a történelem.
Tudod, rebegi, te kis csóka, rád hagyom mindenem, nincsenek leszármazottaim. Elintézve minden, pecsét a végrendeleten.
Megnémul. Mindenre számít, erre nem. Ne felejtsd itt a szemüveged, susogja.
Nincs bomba persze, végül rájönnek. Elkergetik, iszkolnia kell. A Helmuth-ról írt novelláját barátja megtalálja egy megsárgult lapban. Cirkuszt rendez neki, ám ő a jeleneteket megszokja. Mint ahogy a papír megsárgul, mégse, Helmuth-ot leváltják. Mi maradt belőle is…!
Szemüvegkerete viszont a régi!
Kérdése, ugye, meg is orrolnak rá miatta: német gépeket vásároltatok, német szerelőket hoztatok-e?
Nem áll be a pártba, anyja székely voltát titkolja.
Szerelők helyett receptálja a: szeretőket. Mi az, meggárgyult? A repülőgépgyárat rekvirálja a Szovjet. Bombázzák azelőtt a várost az amerikaiak.
Jó, mi?! Kurr vajó! Nemzetköziek lettünk, bazmeg!
Ezzel vigasztalja magát: hogy kimondja. Madármagot ropogtat a rideg padon, Spendrupsot nyakal hozzá. Felgyújtják Gorit az oroszok, perzsszagot érez. Pedig. A cukrozott lé hűti remegő belsejét a fagyos délelőttön, bolsevik humora nem hagyja el. Sarkozyt például pattogó kakasnak képzeli el, akit anyja vasárnapra – levág.
Felismerhető hangjában valami… a kábítósokra jellemző rekedtség. Szája… büdös a szája, Ramadan. Hajnal óta nem esz.
Zavarja, hogy a két iráni lányka félreáll. Zavarja továbbá a kérges, a széleken kirojtosodott hang. Caplat, a hosszú kákat kilövi, k-érges, k-ilövi, k-átyu, k-atyusa, k-ettészelt, akárcsak puskával szórakozna.
Énekszóra masíroznak.
Vidám arc, élénk szem. Elválaszthatatlanok, bár két lépésssel szipós nője előtt, mintha szégyellné.
Szégyelli. Károg. Zord télre számítanak, zavarában napszemüvegét igazgatja. Mert télen-nyáron azt hord. Kihord hármat. Kihord három halált, úgy érti, költői lélek.


(Terve az, kokaint)
Terve az, kokainba mérget kever. A koktéllal több ezer jenkit tesznek el láb alól. Ujjong, zseninek kiáltja ki magát. A dolog azon bukik meg, hogy a kartellek vezetői nem állnak kötélnek. Féltik a piacot, tartanak az amcsik bosszújától. Egyből felszámolnák őket, bombával.
Kifosztják oroszok, oszétek.
Egy órán át papol neki, mikor az félbeszakítja: elnöke vagyok ennek az államnak, talán elmondhatom én is, amit akarok.
Elnök-k-k-k-különös helyzetbe sodorja a minek is nevezze... történelem? à propos morál. A horogkereszt elválasztja őket egymástól. Jegyese náci tiszthez megy feleségül, nincs visszaút, főként haza nem térhet, még látogatóba sem. Különben is Chávezzel egyeztetnie kell.
Az asszonyt különben otthon hagyja, mikor az öngyilkos merényletre vállalkozik, gyerek a hasában. Most, hogy rács mögött, elmondhatja: Marlén testére így talál: éjjel kettőkor bekopog a szomszédja, a zajt hallván megkérdi, csak nem tusol ilyenkor Marlén? Szia, van egy franciakulcsotok?
Felesége orosz, három foga arany, kezdje el utálni? Mert az oroszok megölik a bátyját…? Szomszéd, hitestárs, kebelbarát. A vénasszonyok nyarának simogató melegében elfelejti, hogy az Államok egykori elnöke, beteg. Miközben a pap, a lelkipásztor közönséges bujtogató.
Ugyanis nem tusolás hangja, amit hallanak, inkább tisztálásé. Felrohannak az emeletre, ajtó zárva. Ő maga zárja be, elhallgatja szomszédja előtt. Egy csavarhúzóval, ami véletlenül kéznél, felfeszíti.
Aznap még kávézik baratnőivel a főtéri cukrászdában, haloween.
Tagadja, hogy nem lenne hazája! A baj az, hogy túl sok... Gyávák, más szóval, sütögetik a maguk pecsenyéjét. Ordítozni kezd, kiemeli halottját a kádból. Megkéri a szomszédot, hívjon rendőrt. Titokban szállítják el az élettelen testet. Tehát megkövezik, és senki a kisujját sem mozdítja, hogy a lincselést megállítsa, a kuzin nyugtalan. Rikoltozva kér segítséget, azzal vádolják, megöleti a királyt.
Hogy ő…?! Anyja imádkozik, fején fehér lepel. Élettelen testét hagynák békén! Arannyal vásárolja meg hallgatásuk, ha más nem akad, családi ékszerből.
Ám vissza a halotthoz! Ide tartozik, még akkor is, ha foszlányokban tisztul agya: mikor bejutnak, feleség a vízben. Arccal a kád fenekének, búvár. Hogyan lehetett öngyilkos?!
Énekszóra menetelnek, machete a kezükben.
Megijed tőle, menne már, megvágja magát. Még az is meglehet, igaza van a férfinak. Mostohája. Mikor lőtték le? Mire mutatják, megkékül…
Megvágja, megnyugszik. Leszorítja karján az eret.


(Beszúrnak a körme)
Beszúrnak a körme alá. Úgy érzi, ezer tűvel kínozzák. Újabb fogás: kiengedik két napra. Szabad, sugárzik az örömtől, felvétel készül, ügyvédje boldog. Mire újra bekasztlizzák. Mit akar? Mindössze kimondani az igazságot.
Kívánja a vörösbort, már egy hete nem feküdt le senkivel.
Bezárják egy számára ismeretlen lakásba, kényszerítik, írjon alá, miszerint megerőszakolta őket. Halászdamilt tekernek heréje köré, attól fél, leszakítják.
Szakítsa ki a három aranyfogát, ő vette neki…?! Inkább élnek együtt, nem válnak! Apja szétosztja három gyereke között vagyonát, s nem vesz be többé gyógyszert. Befekszik az ágyba, nem sikerül meghalnia. Elfelejt mindent, nem ismeri fel a lányát.
Ha kihalnak a méhek, utánahal az ember. Babelt olvas.
Azok meg kertészollóval felfegyverkezve rontanak be a lakásba, egyben műhelyébe. Államosítják a kendert, gyakorlatilag lefoglalják, és levagdossák a leveleket. Gyöngyözik a homloka, barbárok!
Hiába, az emlékek kísértenek. Rágnak a mélyben, akár a vakond, a felszínről a kedv lehervad. Csodálkozik magán, hozzászokik az örök jelenhez. December harmincadikán kopott felöltőben, ám fűti a lelkesedés, az igazgatót a kapunál várják. Közlik vele, államosítva a gyár. Tudni egy tízéves gyilkosról, aki az ágyba vizel – csak azért mondja. S azt se feledjék, a kivitelezési költségek egy milliárddal növekednek.
Harisnyát vásárol anyjának, egy láda Colát, használt színes tévét. Amikor elfogy a steksz, behúz a postahivatalba, közli: rablás. Szatyrára mutat, abba a gubát, különben a bombát aktiválja.
Gombát szed a bogáti erdőben, megbecsüli a társát.
Nem adja fel, érvel: Gondolják meg, több ezer amcsi kilehelné a lelkét! Nem veszik komolyan. Elkapják az éjcet, elrendezné nekik.
Veronált vesz be, lámpát olt. Pillanatnyi kábultságában megfeledkezik arról, el kell tünteni a bűnjeleket. Kérése, hogy az általa kiszemelt tölgy alá temessék.
Szaglássza, jobb híján, a humuszt, amit zacskóban hoznak, megnyugszik. Könyörög, ne öljék meg, rá sem hederítenek. Megfenyegetik, hogy seggbe basszák, ha ordít. Mikor a filmet lejátszodják neki, elhányja magát. Csak úgy. Oldalt fordul, a maláta ömlik belőle, keverőből a malter.
Szemét bekötik, karja testéhez fáslizva, úgy tesznek, mintha szegeznék a koporsóját. Etiópiáról váltanak szót, a szegénységről, nem hagyják ki az éhhalált, sem az éjcet.
Megváltaná a világot. Nyugtatót kényszerítenek belé, kacarászva tervezi lánya temetését. A világ megújul, gondolja, bennem rohad minden. Korholja, sőt feddi önmagát. Lenézi korábbi énjét. Hiánycikk a fecskendő, egymástól kölcsönöznek. A lakosság egy százaléka fertőzött, bátyuska!
Hogy, hogy nem, a szomszéd kertjére néz, már nő a hagyma! Hogy egy százalék, egy? Százból egy. Nagy halom szar vagyok, pányémájes?
Münchenben Júzsnyi ellen harcol a döntőben, elvből ellenzi a piacgazdaságot.
Kitoloncolják. Vissza, hazájába, mocskos a szája, az anyám picsájába!, ahonnan menekül. Szülés előtt áll, fertőzött. Ha visszalökik, nincs miből gyógyszert vásárolnia. Nincs tudomása arról, hogy benne a vírus. Dióbarna szem, néma száj, megérzi a halál leheletét a homlokán…


(Buszba tuszkolják)
De még így sem nyugodhat! Buszba tuszkolják. Leszálláskor meglátja a várakozó szerbeket, megpillantja a megásott árkot. Egymásra zuhannak, mint fatuskók. Aki mozog, belelőnek – annak ellenére, hogy spórolják a töltényt.
Elhagyja ereje, levizeli nadrágját. Mondhatni azt is: emberségesek.
Anya!, szalad ki a száján. Megesik rajta a szívük, mégsem engedik vissza. Nem hagyhatnak maguk után tanút. Él tizenöt évet. Fojtogatja a sírás.
Az első, aki vasárnap reggel kapálgat. Zöld az öntözője, zöld.
Légmentesen lezárják a várost, egyenként kapják el őket. A tér, amelyiken gyülekeznek, a Lukasenko lakosztálya felől esik. Míg a rakomány megérkezik, varjú károg, újságot olvasnak. New Yorkban egy pitbull leharapta gazdája heréjét. 
Baloldali, állapítja meg apjáról, de nem sztálinista.
Számba veszi, mik a lehetőségei… Anyja nem engedi be kettejüket, pedig az a lány kitart mellette. Szájába veszi annak a hüvelykjét, szopja. Elkerüli, ha csak teheti, hogy beléjük lőjön.
Próbálja megfélemlíteni őket. Szatírát ír, előre jelzi a bajt. Élő radar. Hova lett különben is Erik? Bepárásodik a szemüvege, ha rá gondol. Milyen befőttesüvegbe fingik újabban?
Könnyezik a hálától.
Földrengésjelző lenne elrejtve idegrendszerében? Az is. Érzékeny: apró változásokat érzékel. Rájön: abban az országban nem tud élni. Párizsba költözik, mert kirúgják állásából, települjön vissza az egész család? Nemkívánatos személyként kezelik, nem sztálinista. Keserűségét bűnügyi regénybe fojtja.
Felébred, Elli a szájába szuszog. Öröm tölti ki egész testét.
Szimultán közelkép: a hátán fekszik, dupla paplan alatt. Duplán halott, kihozzák mégis a feketéjét. Egy restiben, a Rózsikában, ez lenne a dupla? Átjut ennek ellenére a határon. Pedig kiküldik a határőröknek a fényképét, s tudják, a dán fővárosba igyekszik. Fixa ideája, hogy a trónörökös szerelmes belé… hogy titkos megegyezésük van. Rég férje lenne, ha leendő apósa nem ellenezné a házasságot.
Ugye, hogy idegen? Egy restiben, a Havannában. Szereti ezt az állapotot, távolságot tarthat. Élvezi a ráncolt határőrhomlokokat: az apa török, az anya svéd, a gyerekek finn útlevéllel utaznak. Mert testvére is akad, tizenkettő. S akkor még nem kínozzák őket.
Mert mi a tortúra? Mi számít annak? Bemelegítésként az ír módszert alkalmazzák rajta. A kötél a mennyezetről lóg le, karját horzsolja. Bőre reped, ezer darabra szakad. Meséli, szépen megünnepelik, amikor a hatvanat tölti. Álma ennek elenére, hogy falura költözzön. Minthogy tőkéje hiányzik hozzá, meg kell várnia, kilencvenéves anyja lehunyja szemét. Felnéz az égre, mintha a Jóistenhez fohászkodnék. Nem azért, hogy az magához szólítsa anyósát, hanem hogy számon kérje rajta az etikai helyzetet.
Ki mondta, hogy Bach a Jóistennel négykezest játszik? A teraszon ül, fellibbenti szoknyáját. Szeméremajkat nem látni, indián nyár, azt viszont igen, hogy bugyit nem hord. Visszatérve alapproblémájához: vagy az anyja vagy a dácsa, a jóisten határoz. Teával kínálja alkalmi ismerőse, azzal számol: kilesz a kilométer, a kilométer fasz.
Miközben neki kétszer is elsül.