fekszem az ágyon,

azon tűnődöm,

milyen jó, hogy végre

lazíthatok,

eddig hiába is

próbáltam volna,

egyszerűen

nem volt mikor,

nem értem rá,

minden pillanatban

volt valami,

még csak ez,

még csak az,

soha nem lehet

abbahagyni,

de lám, 

mégis sikerült,

hihetetlen,

fekszem az ágyon

anélkül,

hogy beteg volnék,

csak úgy,

semmittevésből,

és arra gondolok,

végre nem lótok-futok,

itt fekszem, mint

elhajított seprű,

padlón virító szemét,

kicsomagolatlan szatyor,

szennyesruha-halom,

asztalon bűzlő

mosatlan edény,

heverek a heverőn,

mint kicsavart 

felmosórongy,

vasalatlan ruha, vagy

légypiszok az ablakon,

miközben

minden erőmmel

azon vagyok,

arra kaparok,

hogy az isten szerelmére,

semmiképpen,

egy másodpercre se,

az életem árán se

feledkezzem meg arról,

hogy pihenek.