Esther Kinsky: Messzebb látni. Fordította Blaschtik Éva, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025.
György Andrea: Kinsky könyve gyönyörű szerelmes levél a mozihoz, bőven lehetne idézni belőle a szebbnél szebb vallomásokat, ugyanakkor nosztalgikus búcsú is a mozitól. Erőteljes hatása abban keresendő, hogy mozgásba hozza az olvasó mozgóképes emlékeit, amelyekből a közép-európai X-generációnak – bár megélte a rendszerváltozás után a mozik bezárását, a „mozihalált”, ahogy Kinsky mondja – még bőven van. Első maradandó filmes élményeim nekem is mozihoz kapcsolódnak, filmfesztiválra és „elitista” kismozikba mai napig nosztalgiából (is) járok.
Amik Annamária: A „közös látás tereként” működő mozihelyek eltűnése „nem választható el a látás mint akaratmegnyilvánulás lassú felőrlésétől”, figyelmeztet Kinsky – ma a látás már a marketing algoritmusai által diktált kényszer, amely az emlékezet szabadságát is némileg okafogyottá teszi.
GyA: Meditatív, elégikus, lassú ritmusú alkotás a Messzebb látni, mint Enyedi Ildikónak a legújabb filmje, a Csendes barát. (Érdekes, hogy a rendező közvetetten jelen van a történetben, ugyanis éppen Az én huszadik századom című, immár klasszikussá vált filmjét vetítik elsőnek a regényben szereplő, újonnan beüzemelt moziban.) A Csendes barátot rögtön azután láttam, hogy Kinsky könyvét elolvastam, talán ezért is kapcsolom össze őket. Pontosan így működnek Kinsky mondatai: megnyitnak egy szelepet, amelyen szinte megállíthatatlanul áradni kezdenek az olvasó mozis emlékei, és azokkal együtt lesz teljes a regény. Nemcsak a történetben szereplő tárgyak (a vetítőgépek, a celluloidszalagok, a kijárati ajtó stb.), de a hangok, az illatok (por-, linóleum-, utca-, izzadság-, illatosítószag) is beindítják az emlékezést. A kijárati ajtó látványa arra késztetett, hogy a moziból az utcára való kilépés oly ismerős, fájdalmas tapasztalatát éljem át újra: „Utolérte őket a valóság, ahogy mondani szokták, amikor a kibocsátott nézőknek, akik az imént még egy western napperzselte prérijének a messziségét látták, odakint hideg, havas eső zúdul a nyakába.”
AA: A dél-magyarországi mikrokozmoszt bejárva megnyílik az énelbeszélője emlékezetének tárháza is, „ahol az volt elraktározva, amit láttam és nem feltétlenül átéltem, filmekből, könyvekből, régi fotóalbumokból”.
GyA: A könyv a hetedik művészetet a néző felől ragadja meg, a látás aktusát helyezi a középpontba, ahogyan a címből is kiderül. A szerző a filmművészetet a messzebb látás lehetőségeként határozza meg: „a lényeg mindig az, hogy messzebb lássunk, mint annak előtte, hogy fölfedezzük a horizontot, amely filmvászon nélkül nem létezhet”. Ám hajthatatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy ez csakis moziban jöhet létre, ahol a nézők együtt élik át a filmélményt. Akár a színház, Kinsky számára a film is közösségi, nem pedig privát tapasztalat. Ahhoz, hogy megszülethessen, a moziterem hagyományos sötétjére van szükség, ahol filmvászon keretezi a celluloidszalagról (nem pedig digitalizált kópiáról) vetített képeket.
AA: Bár Kinsky írása valóban, tényleg szerelmes (búcsú)levél a mozihoz mint térhez, a Blaschtik Éva gyönyörű tolmácsolásával közvetített szöveget mégis ott találtam igazán érzékletesnek, ahol a fővárosból a pusztasága miatt lefitymált alföldi tájat írja le. A növény- és állatvilág gazdagságának a legváltozatosabb stílusalakzatokkal közvetített képe sokkal szenzorikusabb élményhez segített engem, mint a mozit be- és körbejáró elvont eszmefuttatásai. Csodaszép szinesztéziák vonják be az olvasót az ábrázolt világba, és ebben az érzékszervi varázslatban kitüntetett helyet foglal el a hárs: „a hársillat belesimult a mély sötétségbe”, később pedig „a hársillat utolsó maradékát is utolérte a hervadás”.
GyA: A norvég fjordok vadregényes vidékéről indul a könyv, majd egy gyors, filmes vágással röpít Dél-Magyarországra, a lapos és lassú Alföldre. Teljesen váratlanul ért a váltás, mert én sem értem, hogyan lehet a hegyeket a síkságra cserélni, sőt, a pusztát szépnek látni. Petőfinek a „mentségére” szolgál, hogy itt született. Kinsky azonban nem helyi, mégis el tudja hitetni velem, hogy szép ez a táj, annyira hatásosan ragadja meg. Finoman részletező, szeretetteljes iróniával fűtött tájleírásaiból árad az otthonosság érzete.
AA: Ebben a virágzónak látott és láttatott pusztaságban Kinsky narrátora igazi világalkotói odafigyeléssel vág bele a mozifelélesztési projektjébe: Józsival, a hajdani mozigépésszel rendre beszerzik a mozihoz szükséges kellékeket, kiformálva a világot, amelyet a mozilátogató ember megkoronázhat, ám érdeklődés híján ez a beteljesedés elmarad.
GyA: A történet helyszínéül szolgáló falu egy lassú ritmusú film, állapítja meg a narrátor. Ezzel szemben a tér másik kitüntetett pontja, Budapest már pörgősebb film, amely ráadásul színház a moziban-élménnyel is szolgál. A pesti belváros bérházainak nyitott gangjain lejátszódó életképeket (a kovászos uborka érlelését, az elmaradhatatlan muskátlik öntözését vagy a szomszédasszonyok hajának dauerolását) ugyanis színházként értelmezi a szerző. A gangszínházban „a lakók betanulták életszerepüket, és újra meg újra előadták”.
AA: Ha Flaubert-nél „vidéken az ablak pótolja a színházat”, Kinsky-nél „minden falu egy másik film, […] minden ablak egy mozi”. Az elhanyagolt moziterem az anonim narrátornak a szeretetteljes tekintete alatt úgy ébred fel álmából, mint Csipkerózsika a herceg csókjától. József Attila intertextuális visszhangja kíséri ezt a közeledést: „aludt itt minden: a székek, az ajtókat takaró vastag függönyök […]. Aludtak az évekkel korábban a szemek és a filmvászon között szövődő megértés szálai.”
GyA: Eddig csak félve használtam a regény kifejezést. Te regényként olvastad? Egyáltalán fontos-e a műfaji határokat meghúzni?
AA: A dokumentarista fényképekkel teletűzdelt szöveg ugyanúgy építkezik az emlékezet, a nyomok, a topográfia és az ezekből táplálkozó elmélkedés elemeivel, mint az esszét, emlékiratot, történelmi fikciót ötvöző hibrid műfaj talán legjelentősebb képviselőjének, W.G. Sebaldnak a művei. Itt is helyet kapnak a sebaldi témák: a második világháború traumái, a táj mint a múlt letéteményese. A műfaji besorolását talán az határozhatja meg, hogy az olvasó maga a könyv összefonódó rétegei közül melyikkel rezonál leginkább. Bennem egy másik kelet-európai utazás hasonlóan melankolikus, érzékletesen nosztalgikus beszámolóját idézte fel, a lengyel Andrzej Stasiuk Útban Babadagba című útleírását. Stasiuk megjegyzi, hogy Magyarország képe úgy ivódott bele, „mint egy negatív, vagy mint egy dia, amelyet az emlékezet fényével világítok meg”. A cakkos szélű fényképek és a különféle, mai ember számára ismeretlen funkciójú tárgyak – a bolhapiac főszereplői – ugyanúgy táplálják Kinsky messzebb látását, mint ahogy Stasiuk tekintetét is vonzzák. Nem a tárgyak fakulnak, hanem az a világ múlik, amelyben helyük lehetne. Julika, az egykori mozialapító kedvese már előre megválaszolja az elbeszélő később feltett kérdését, hogy miért nem jön senki moziba: „az a szenvedélyek helye, azok meg kihaltak”. Ugyanakkor Kinsky elbeszélője maga privát szenvedélyűző, hiszen semmit nem tudunk meg róla azonkívül, hogy rajong a moziért, és fájlalja annak elmúlását. A mozi sötétjében ő inkább megfigyelőként teoretizál egy olyan közösségi élményt, a visszatérő motívumként elhangzó „közös látást”, amelyben én éppen őt, a konkrét résztvevőt hiányolom.
GyA: Az énforma, a vallomásos jelleg, de a szövegbe ékelt fotók a bánsági faluról, ahol az elbeszélt történet kibontakozik, a dokumentumregény műfaja felé tágítják az értelmezési horizontot. A narrátor részt vesz a történetben, ám ez éppen elbeszélői, nem pedig szereplői pozícióját erősíti meg.
AA: A Messzebb látni a divatos autofikció példája. Az alföldi mozi valóságban megtörtént felújítására tett kísérlet két nagyobb fejezetet felölelő leírását elő-, köz- és utójátékként strukturálja a norvég indítás, illetve a moziterem II. világháborúhoz köthető megszületésének megható története, végül pedig a mozi univerzális haldoklását sirató záróakkord.
GyA: A konkrét helyszíneken készült fotók megerősítik, hogy Kinskynek nagyon fontos a tér, ami tágasságában lesz szimbolikus jelentőségűvé. Ha ugyanis az alaptétel szerint a mozi a messzelátás lehetősége, akkor a moziterem az a tök, amelyre a bánsági síkságon fölállva akár Budapestig is elláthatsz.
AA: A nézés és a látás e két – alföldi és mozis – tere egymásra vetül Kinsky írásában, hiszen az alföldi táj ugyanazt a funkciót tölti be, mint a moziterem filmet keretező sötétsége: perspektívát teremt, lehetővé teszi a „messzebbet”. Ez a messziség, hívja fel a figyelmet, több mint távolság, mert magában hordozza azt, amit az ember lehetőségként enged meg. Talán ebben érhető tetten a perspektíva digitális leszűkülése: az instant képiségben már minden azonnal (ál)valósággá válik, amelynek nincs szüksége többé a képzeletre a „kép-telen” dolgok megálmodásához és megragadásához.