Tibor tiszti egyenruhájában Sean Connery-re hajazott. Magas, szikár ember, hullámos ezüst haja néha szeméhez engedett egy tincset, amikor idegesen megrázta a fejét.

Melegbarna szemei úgy sugároztak, hogy még a postásfiú is a legbizalmasabb titkát elmondta neki. Szája jobb szélén az ottfelejtett mosoly igazán vonzóvá tette. A szépet kifejezetten magába integrálta, legyen az festmény, zene, nő, hiszen olyan disztingváltan szónokolt, hogy a hallgatók szíve azonnal melegséggel telt fel iránta. 

Ahogy beszélgetés közben ráhangolódott a partnerére, az olyan volt, mintha belelátna annak a jövőjébe. Jolán, az akkor még férjes asszony első találkozásukkor beleszeretett. Pedig tudta, hogy Tibor nős ember. De a férfinak egy öleléssel kísért sétán sikerült meggyőznie az asszonyt, hogy ez egy kirakatházasság, és igazából nem válhat el, nehogy lefokozzák. Ahogy nyugdíjazzák, és addig csak pár évet kell kibírniuk, azonnal rendezik a kapcsolatukat. Kettejük románca tulajdonképpen bűnben fogant, mert ekkor még mindketten házasságban éltek. Jolán időközben elvált. Nem számított neki különösebben, hogy szerető lett. Boldog volt akkor is, ha az éjszakáit egyedül töltötte. 

Öt hosszú év után döntött arról, hogy Tiborék közelébe költözik. Először naponta találkoztak, majd csak hetente. Margit, a szemfüles szomszédasszony, mert ugye mindenhol lakik egy ilyen nőszemély, egyik reggel a rumos kávé mellett elhadarta:

– Én nem értem Tibor urat, miért nem vesz el, te is elvált vagy, és ő is. Zita, a volt felesége pedig a héten költözött Kanadába a fiukhoz. 

Így tudta meg Jolán évek múltán azt, hogy Tibornak van egy fia. Az asszonynak ezután sem jutott több idő a most már egyedül élő Tiborból. 

Jolán két műszakban dolgozott, fáradt volt a fizikai munkától. Tibor nyugdíjas lévén, kézműveskedni kezdett. Zita, a volt felesége drót- és bőrékszereket készített. Régebben ő is besegített az asszonynak, így nem volt idegen számára az alkotás. Bőrrel dolgozott. Hamar előkérezkedett eddig mélyen rejtett művészi vénája. Faliképek és dísztárgyak kerültek ki a keze közül. Aki csak látta, dicsérte az alkotásait. A zsűrizett művészek közé kerülve, a kisváros művészeti boltjában mutathatta be munkáit. Élénk érdeklődés kísérte bemutatkozását.

Rendszeres vendége lett bizonyos Komódi művész házaspár titkos partijainak. Folyt a pálinka, a bor, sőt a szivar is megszokott volt e helyen. Mámoros hangulat uralkodott a művészék házában. Mindig sokan voltak, a fura alakok keveredtek az egyediekkel. Nem kellett mindenkit névről ismerni, a „Művészkém” megszólítás tökéletes volt beszélgetés kezdeményezéséhez. Volt, aki saját cigarettát sodort, volt, aki szónokolt, és olyan is, aki a parti végére párt cserélt. 

Itt ismerte meg Verát, az ígéretes festőművészt, aki jól élt a tehetségéből. Nemesi származása lévén, kiterjedt külföldi kapcsolatokkal rendelkezett. Családjában sok volt a disszidens, így a szocializmus éveiben a külföldi galériák elismert kiállítójává vált. Visszatérő megrendelői gyűjtötték a festményeit. 

Tibort megbabonázta a nő tehetsége, rajongott a művészetéért. Gyorsan alakult ki közöttük a szövevényes viszony. Vera hamar a Tibor tudtára adta, hogy ő aszexuális, de a mindennapi gondoskodást viszont igényli. A köztük lévő tizenöt év, na meg a Verával hajszálpontosan egyidős Jolán, megoldás volt eme problematikára.

A férfi energiáját ebben az időben Vera vidéki műtermének átalakítása és a napi rutin, mint főzés, mosás, rendrakás, maximálisan lefoglalta. Vera a műterem és az alkotás rabja volt, így Tibor szabadságát nem korlátozta senki és semmi. Már nem volt szüksége saját alkotásra, hiszen Vera bevétele fedezte összes költségüket.

Amikor talpig Bocskai-ruhában, kezében egy piknikes kosárral a Duna-partra invitálta Verát, a nő csak egy szalmakalapot nyomott a magasra tupírozott vörös kontyára, és úgy, ahogy volt, festékesen, feltűrt ingujjal, bokáig érő lenszoknyájában követte őt.

Pokróc helyett kelim került a fűre. A keményített fehér damasztabrosz szívesen fogta fel a finom porcelán és az ezüst súlyát. Tibor nem feledkezett meg a virágokról sem. A tulipánok pirosát a törtfehér nárcisz és a sárga jácint ölelte körül. A kelim közepére rendezte a bódító illatú csokrot. A Duna-part felől fújdogáló lágy tavaszi szellő frissességet és jövőt ígért a kapcsolatnak. Megkérte Vera kezét. Idillinek tűnt minden. Vidéken pecsételték meg frigyüket. 

Tibor látogatásai nem ritkultak Jolánnál. Így az asszony semmire sem gyanakodott, de a szemfüles szomszédasszony megemlítette a közelgő esküvőt. Nem igazán rejtette véka alá, mit gondol Tibor viselkedéséről. Jolán a kápolna hátsó sorából pityeregve végigszenvedte a szertartást. Döntött.

Tíz, keservesen hosszú várakozással teli évét a tavaszi kalácsba sütötte. Kéznél volt a fehér leanderfőzet, ebben futtatta fel az élesztőt, és az illatos teát is ebből főzte szerelmének. Tibor két csészével fogyasztott a főzetből, mert bizony a török kávé alapjául is eme nedű szolgált. Azon az estén a férfi vidéki szobájában epekőre gyanakodott. Csökönyös ember lévén, megbirkózott a hascsikaró fájdalommal.

Jolánnál tett újabb látogatása eredményeképpen, már orvost kellett hívni hozzá. Nem talált az öreg doktor semmi figyelemreméltót, de a kivizsgálását elrendelte. Vera nem ért rá látogatni az urát a kórházban, hiszen újabb kiállításmegnyitó szorította minden percét. Jolán viszont buzgalommal látogatta. Legtöbbször délben, a vizsgálatok után. A termoszában hozta a finom gyógyító teát, amiből mindig sikerült Tiborba diktálnia. A harmadik, kórházban töltött napon nagy volt a felfordulás, ennélfogva fel sem tűnt, hogy Jolán látogatása elmaradt. Tibort kiengedték a kórházból, újra kitűnő egészségnek örvendett.

Terveket szőttek Verával, egy mediterrán hajóút volt a perspektíva. Tibornak imponált ez a házasság. Hallgatott a bölcs öreg orvos tanácsára, eladni készült a városban lévő házát. Összepakolta az emlékeit, de úgy leste az ablakot, az ajtót, mintha valakit nagyon várna. Nem találta a helyét, a kiskertjét legalább ötször megkerülte. Minden bölcs döntés ellenére kisétált a házból, és becsengetett az egy utcányira lakó Jolánhoz. 

Margit, a szemfüles szomszédasszony nyitott ajtót:

– Maga az, Tibor úr? Mi járatban erre, ha még a temetésre sem akaródzott magának odatolnia azt a tekintélyes termetét!