hibának éreztem, hogy nem láthatok mindent egyben, 

csak a színes üvegen megtörő fények utaztatják a tekintetem,

míg te befogtad az egész mozaikot, még azt is sejtetted, hogy

építeni is tudnál ilyent, persze majd idővel bevallod magadnak

a hitegetést, sosem készültél el, pedig folyton csak építettél, 

engem is magad köré, nem szándékosan, mondtad, 

de ezt az egyet nehéz megbocsátani, hasonlóságunk épphogy 

elkülönböződésünk gyökértörvénye

öregedés helyett vágások a szemkörnyéken, 

hiába próbáltam kicserélni a tiedre,

évekig kerestem a perspektívát, 

sehogyan sem tudtam befogni a nagykompozíciókat,

mindenki szemével felcseréltelek, sehol sem voltál jelen

szégyelltem magam, hogy hitehagyottan szakadok egyre tovább,

a tusvonal minden repedést eltakar, fesd magad, fesd,

ha nem mersz szembenézni a tükörképpel,

fesd a felismerhetetlenségig

állunk egy tisztás közepén, a hajnal 

tejszerűsége még nem szállt fel,

áldozatbemutatás gyomorgörccsel, 

tizenkét lépésre a nagykompozíció,

kifordított csemete gyökérzete 

mered az égnek,

tüdőd a gyér lombozat,

hiába takarom szemeim