Sznobságom története. Gabriel Liiceanu, a filozófus, Heidegger fordítója, esszéíró, egy rangos kiadónak, a Humanitásnak az igazgatója, esszékötetében párizsi kalandozásairól ír… Lévén, hogy elég gyakran eljut oda, a legutóbbi alkalommal, gondolt egy nagyot: ellátogatMilan Kunderához. Lelkiekben alaposan felkészült, jegyzeteket is készített, és remegő kézzel csengetett be a Kundera lakás ajtaján. Bebocsátást nyert, jött-ment mellettük, közöttük az író felesége, kávét, miegyebeket szervírozott, már ahogyan az jobb házaknál szokás. Feszült a légkör, a nagy író általában, vagy csak ezen a napon nem túlontúl bőbeszédű, szemrevételezi a vendégét, és nem siet elébe semmilyen gesztussal. A két férfi döccenőkkel igyekszik valamiféle párbeszédet kialakítani. Gabriel Liiceanu fenemód kellemetlen helyzetben leledzik, még a leírt, előre kigondolt kérdésekkel se képes előrukkolni. Milan Kunderáról lerí, hogy nagysága tudatában tűri a mustrát. És Gabriel Liiceanu akkor sóhajt fel megkönnyebbülten, amikor végre az ajtón kívül találja magát. Itthon sürgősen kiadja Milan Kundera füzet-vékony regényeit, egymásután, s én, a nagy naiv, felfedezek ezek közül egyet Gyeta nagysád standján. Felragyog a szemem, nosza, ezt nem engedhetem ki a kezemből. Engem elsősorban az érdekel, hogy ugyan mit produkál Milan Kundera, akihez úgy lépett be Liiceanu, mintha szentélybe tévedt volna. Otthon, azon melegében rávetem magamat a műre. Nagybetűs szedés, könnyen olvasható szöveg. A regényben két főbb szereplő illeg-billeg. Ő, a női Ő és Ő, a férfi Ő, aki a nőnek a második férje. A női Ő-nek nagy lelki görcse, hogy jaj, utána már nem fordulnak meg a férfiak az utcán. Csak úgy elmennek mellette, negligálják. S ezt a kétségbeesését közli is a férfi Ő-vel. Lagymatag, szexuális vonaglások után, a nő talál a postaládájában egy aláíratlan szerelmes levelet. Bugyuta egy levél, a nő bámészkodik rá, és nem érez egyáltalán semmit, de semmit. A nő elrejti a levelet az intim fehérnemű közé. Ha arra gondolok, hogy jó néhány évszázad óta ezt teszi minden nő, a gesztus mellett elmegyek. Újabb szeretkezés, most már képzelgős szeretkezés tulipiros hálóingben, s a női Ő mindvégig az ismeretlen levélíróval él nemi életet. Ez valahogy felsrófolja a fantáziáját. Se ábrázolás, se részgondolkodás, minden megreked a testiség banális határán. Nekem a nagy író könyvének az olvasása valahogy nehezen megy, vonszolom a tekintetem egyik oldalról a másikra. Még él bennem a remény, hogy ott végre történni fog valami. A női Ő a nem tudom hányadik levél vétele után grafológushoz fordul, aki eléggé durván a tudtára hozza: hiszen az ismeretlen férfi levelei nagyon is ismert férfitól származnak, mármint az urától. A férj így akar konfliktus-hely- zetet teremteni minden érzelemtől kiürült házaséletükben. Az egész regényféleség egy elhamvadt tehetség erőlködése. S ezt a fércművet Gabriel Liiceanu jelentette meg… Jaj, dehogyis merem világgá kiáltani kiábrándultságomat. Biztosan velem van baj, az én vevő-antennáim nem működnek jól. Aztán a Kundera-regényt többször is előveszem, más és más napszakban. Az eredmény semmi. S akkor Mircea Cãrtãrescu második naplókötetében mit fedezek fel, a román írózseni szintén Kunderát olvas, és kegyetlen, pejoratív szavakkal lekapja a nagy írót. Jó napom van, diadalmaskodom. Tehát nem az én antennáimmal van baj, hanem az Öreg Kundera kiégett. Csak annyi, hogy ezt ő még nem vette észre. Bátorságra kapok, fogom a Kundera-könyvet, és visszaviszem Gyeta nagysádnak: asszonyom, ez egy nagyon szép könyv, de valahogy nem felel meg az én ízlésemnek, az istenre kérem, cserélje ki egy másik könyvre! S akkor a polcon felfedezem Albert Einstein 1916-ben íródott könyvét, amelyben a relativitás elméletét magyarázza el a köznép számára nagyon is érthetően… Ez volt számomra az igazán szép regény, egy forradalommal ért fel, mert végre felfogtam a relativitás elméletét. Ilyen örömet még csak akkor éreztem, amikor felfedeztem magam számára a Doppler-hatás fizikai mibenlétét. Már az se zavar, hogy Einstein első feleségéről kiderül (jó nevű fizikus volt), az ura papucs alatt tartotta, elvárta tőle, hogy feleség, családanya legyen, gyermekeket szüljön neki, és pisszenni se merjen, ha a nagy Einstein otthon dolgozott, elmélkedett. Világos, hogy a házasság zátonyra futott. Einstein, amikor elköltözött a közös otthonból, az ajtóból még visszaszólt a szerencsétlen nőnek: ha majd megkapom a Nobel-díjat, azt neked fogom adni. A nő erre csak rábólintott, biztos volt benne, hogy az ő Albertje valóban Nobel-díjat fog kapni, de a pénzben nem nagyon hitt. Albert Einstein sürgősen elvette második feleségének az unokahúgát, és Amerikába emigrált. Amikor pedig megkapta a Nobeldíjat, az egész összeget elküldte első feleségének. Einstein írta le a naplójában: Isten nem kockajátékos. De Albert Einstein se volt az.

A hangom nem változott meg. Él valahol, a Szatmár melléki pusztaságon, eldugott faluban egy barátném, Balogh Irma, a gyerekírónő, aki csodaszépen mesélget a gyermekeknek, csak annyi vele a baj, hogy ki figyel fel nálunk egy hetvenen túl lévő gyermekíróra, ki olvassa el a könyveit? Világos, hogy senki. Mindig filigrán, törékeny teremtés volt, szőke hajú porcelánbaba, aki sajnos, törékeny belülről is, hol ez, hol amaz a végtagja volt begipszelve, de ő ezt hősiesen viseli el. Felhívott telefonon, s ő mondta el, hogy a hangom semmit se változott. Lehetséges, mert a hang hal meg bennünk legutoljára. Engem régente még a szerelmes férfiak hangja is felderített.Mostanában már egyáltalán nem hallom őket. Készítettek egy felmérést, amiből kiderült, hogy Romániában az emberek, havonta legfennebb tízszer élnek nemi életet. Sok a lótás-futás, s ők estére alaposan elfáradnak. Az ágyról egyetlen dolog jut eszükbe, az alvás. Néha én is áhítozom a hangtalanságra. Svájcban állítólag vannak a vonatokon olyan vagonok, ahol egyetlen hangot se szabad kiejteni. Világos, hogy mobiltelefont se szabad használni. Nálunk az autó106 buszokon, a villamosokon, a metróban az emberek folyton, feszt csevegnek. Telefonon. Olyasmiket mondanak, ami már-már az intimitást súrolja, amitől a szemérmes ember elpirul.Minden nagy hangerővel, közszemlére van kitéve. A napokban egy férfi szállt be mellém a felvonóba, nem köszönt, de nekem szegezte a kérdést: és hogy van a papagája? Elámultam, mert nekem nincs papagájom. Egyáltalán nem bírom látni a kalitkában vergődő madarakat. Csóválta, sékelte a fejét: pedig én hallom, ahogy beteszem a lábamat a lakásába, hallom. Kíváncsiskodtam: ugyan, mondja már meg nekem, miként nyilvánul meg a papagáj, ha megnyilvánul, csipog, károg? Azt felelte: nem, nem papagáj módra. Erre én azt mondom: uram, szerintem önnel van valami baj, ha feszt hallja a papagájomat. Aztán az is eszembe jut, hogy a fogorvosnőmnek volt egy papagája, gondolt egy nagyot, fodrászt rendelt a házhoz, és befestette jó rikítóra a madár tollazatát. A madár egy hét alatt belehalt ebbe a kitolásba. Nos, ott néha hallottam az élő papagáj hangját. Kellemes, megnyugtató hang volt. Nálunk, a házban egy jó ötvenes, finomka, de amúgy munkabíró nő, aki néha segít nekem a házimunkában, most éppen a fehérneműs szekrényt rendezgetjük, s közben lomtalanítunk is. A Paula nevű nő hirtelen felcsattan, tíz dioptriás szemüvege mögül szikrákat hány a szeme: nahát, ez már tűrhetetlen, ez már disznóság, ugye maga is hallja?! Csend van köröttünk, azt felelem Paulának, hogy én nem hallok semmit. Paula: pedig a 9. emeleten, a balkonon vonyít a kutya. Mindig oda zárják ki a gazdái. Azon töprengek, hogy mi, itt, a negyedik emeleten hogyan hallhatnánk a vonyítást a kilencedik emeleten? Szóval Paula most kutyasírást vél hallani. És rá kellett jönnöm, engem is tömeglakásokban élőnek teremtettek, toleráns vagyok a hangokra.

Önsiker. Rá se rántanak a kritikusok a könyveimre, egyetlen szóra se méltatják. Nem marasztalnak el, nem dicsérnek meg. Emlékszem arra a délutánra, amikor a bukaresti Magyar Kultúrház (gyönyörű, régi bojárház a patinás Batiºtei utcában, a város szívében) összefutottam V. A. prózaíróval, akit valaha ismertem. Rám se nézett, de én megállítottam, azt kérdeztem tőle: megismer-e? A sikeres, felkapott író arcán elutasító mosolygás: ne kérdezzen tőlem semmit, én évek óta nem olvasok erdélyi prózát! Tehát V. A. tudata mélyén látványom és az irodalom ütközött. Szóval az, hogy nékem valami közöm lenne az irodalomhoz. Jó, ezt is konzumáltam, de kissé szomorú voltam. A kis kandúrom átvett valamit lelkiállapotomból, mert azon az éjszakán tette azt, a mit különben soha: egy egészen jó bőrcipőm műanyag talpát teljesen szétrágta. Nem kapott ki, elvégre ő ösztönlény. Ő csak átvette a bánatomat. Azóta én tudom, van egy rang, amit a világ adhat nekem, és van egy rang, amit én adhatok magamnak. Sikerélmény akkor legyint meg, amikor az előző napon írt kétoldalnyi szövegre rábólintok: yes, ezt ma se írnám meg másként!

Ajándék. Szeretek ajándékozni, talán azért, mert én ritkán kapok valakitől ajándékot. Most, egészen váratlanul, Balogh Irma barátném, az írónő küldött nekem Börvelyből egy darabka otthon füstölt szalonnát. Még csak ez volt az ajándék számomra. Elhozta nekem a gyermekkor ízeit, a régi vacsorák hangulatát… Irmának köszönőlevelet menesztettem, és szó szerint azt írtam neki, amit vásárhelyi szerkesztőm, Kuti Márta szokott írni nekem, ha valami kis ajándékkal meglepem: igazán nem kellett volna, de nagyon jólesett.

A piros bőrönd. A román irodalmi sajtó ünnepli Romul Munteanut, egyetemi tanárt, kritikust, az Universul kiadó volt igazgatóját 80. születésnapján. A román emberek általában jók, most azt gondolhatták magukban, ennek a kiégett lelkű, kiégett tehetségű, megvakult embernek legyen végre egy jó napja. És lett. Visszaemlékezéseit tollba mondja, de ez valahogy már nem az igazi, érződik a kézzel vezetett tollnak a hiánya. És nekem napok óta egyetlen jelenet ugrik be: tavaszi éjszaka volt, s én az urammal ültem a nemzetközi röptér halljában, egyik rokonunkra várva. Sokan voltak, állandóan jöttek-mentek közöttünk, nálunk. Zsidó szokás, hogy minden évben egyszer fel kell keresni a szülők sírját, egy kövecskét kell letenni a síremlékre. Én kellett elkísérjem őket erre a zarándokútra, mert az uram ugyebár a kiadótól, ahol dolgozott, egyetlen napra se hiányozhatott. Nahiszen, volt is kihez hűségesnek lennie, a temetésére egyetlen ember, Panait Rózsika jött el. De a hűtlenség most nem téma. A téma, hogy ülünk ott a röptér halljában, s akkor föltűnik nekem egy alacsony férfialak, kezében tulipiros, zengőpiros bőrönddel. A férfi olyan tökrészeg volt, hogy képtelen volt az ajtó elé állni. Mondom az uramnak: nézd csak, az ott Romul Munteanu. Az uram bólint, hogy tényleg az. Mire én azt tanácsolom: eridjél már oda, és segíts neki kijutni…Az uram: én aztán nem, felismerne és megharagudna rám. Biztosítom róla, hogy ez a szerencsétlen per pillanat a saját édesanyját se ismerné meg. Az uram makacs, ha egyszer kimondta, akkor az nem marad. Erre felállok én, elkapom Romul Munteanu könyökét, és szerencsésen kilavírozunk az éjszakába, az épület elé, a friss levegőre. Ott taxiba tuszkolom. Valamit mormolász nekem. Nézem a bőröndjét, bőrből való, finom darab, de egy úriember miként választhatott ilyen színű útitáskát magának? Ezt csakis az egykori parasztgyermek választhatta. Biztosan a szülőföldjén, valamikor megkívánt egy ilyen bőröndöt, amivel, ha végigmentél a főutcán, mindenki utánad nézett.Ha egyszer bőrönd, akkor csodálja meg mindenki. Egykori magunktól nem és nem tudunk megszabadulni.

A varjak szomorúsága. Milyen szomorú madarak kinézésre, károgásra, erőszakosságra. Ahol egyszer megtelepednek, onnan nehéz elűzni őket. És igenis vannak városok, ahol tanyát vernek, s ott bizony már vadásszák is őket. Bukarestben ritkán láttam varjút. Valamiért negligálnak bennünket. Évekig, szinte havonta, a laptól, ahol dolgoztam, leutaztam Gyulafehérvárra. Szerettem ezt a várost, katolikus katedrálisát, ami az 1200-as években épült. A diktatúra éveiben már nagyon leromlott állapotban volt, csak elidőztem ott, előtte, és elnézegettem a templomot. Próbáltam belakni a várost, feltalálni ott magamat. Gyulafehérváron, a régi városrészben, egy kis szállodában laktam, s mindig úgy esett, hogy a szobám ablaka nem a főtérre, hanem a hírhedt börtön udvarára nyílott. Új épület volt, udvara csóró, közelében se bokor, se fa, mégis itt vertek tanyát a varjak. Fekete volt tőlük az egész börtön kolosszusa. Éveken át figyeltem, ám soha, senki nem próbálta elűzni őket onnan. Kérdeztem a szálloda takarítónőjétől, hogy itt mindig ennyi varjú tanyázik? Nézett rám, magában méricskélhette szavaim súlyát. A végén vállat vont: nekem ez máig fel se tűnt. Tehát a varjak hozzátartoztak a világukhoz, de úgy, hogy fekete egzotikumuk fel se tűnt nekik.

A királynő ajándéka. Volt idő, hogy rokonszenveztem II. Erzsébettel, Anglia királynőjével, volt, hogy magamban azt mondtam: na, így csak egy vidéki ténsaszszony viselkedhet. Nem vagyok alattvalója, vélekedhetek bárhogyan is róla. S akkor tegnap a BBC tévéadó világgá kürtölte, hogy II. Erzsébet felett is eljárt az idő, idén tölti a nyolcvanadik évét. Mivel kedveskedjenek a világ egyik leggazdagabb asszonyának? (Csak Rawling, a Harry Potter szerzője gazdagabb nála.) Minek örvendene, ha még egyáltalán tud örvendeni valaminek? S akkor felragyogott a meglepetés, összeírták mindazokat, akik a királyságban vele egy napon születtek, tehát egyszerre lesznek 80 évesek. Körülbelül háromezer ilyen személy akadt az United Kingdomban. Nos, Erzsébet a birodalom minden sarkából meghívott 90 embert születésnapi ebédre. Meditálok a díszebéd ötlete felett. Már sok minden nem érdekel, már fáradt vagyok, kihunyóban a kíváncsiságom, de azért ezt a királyi ebédet megnéztem volna magamnak. Soborsinban, gyermekkorom egyik színhelyén, ahol a nyarakat töltöttem, dr. Csathó Gábor, az öreg gyógyszerész minden vasárnap elment a templomba, meghallgatta Papp Károlyt, a plébánost, aki dörgedelmes prédikációkat tartott, s utána, a templomkertben ácsorgó koldusok, szegény nyomorultak közül kiválasztott egyetlen személyt, s emígyen szólt hozzá: tiszteljen meg, és ma legyen a vendégem, ebédeljen velem! Ezzel kettesben megindultak a Szentháromság patika felé. A többi koldus tisztes távolból követte őket, arcukon irigységnek nyoma se volt. Elvégre ők is mind-mind voltak már a patikus vasárnapi vendége.Micsoda lakoma, micsoda kedvesség! Nagy úr, igazi úr volt dr. Csathó Gábor.

Ahogyan öregszem, úgy fiatalodom. Telides-tele voltam akut, nagy fájásokkal. Évtizedeken át olyan migrén-rohamaim voltam, hogy csak intravénás injekcióval állt ki a fejfájásom. Epekövem volt, Steinonit nevű német gyógyszerrel hajtattam el. Több mint száz, zöldborsó nagyságú, zöld koleszterinkövet számláltam meg. Akkor beleunván a számlálásba, leálltam. Ha elgondolom, hogy a múlt század közepén, Magyarpécskán apám nagynénje, Ángyika már értett az epekő elhajtásához, ez nem is tűnik olyan nagy dolognak. Újhold éjszakáján volt hatásos a kúra. És ették, falták a finom füstölt szalonnát és sonkát. Csak azt sajnálom, hogy annak idején rá se hederítettem az epekőre, s így nem jegyeztem le a füveket, amelyek elhajtják. Aztán volt életemnek egy olyan időszaka, hogy annyira fájt a térdem, hogy útközben, az utcán le kellett ülnöm padokra, kis kerítések tetejére. A húgom botot csináltatott nekem. De nem adtam meg magamat, nem ám! Aztán egyik napról a másikra hirtelen kiállt a térdemből a fájás. Húsz éven át depresszióm volt, de olyan akut, hogy pánikrohamokkal küszködtem. Kacifántos klimax gyötört, izzadtam rendületlenül, de csak úgy féloldalasan, hol a jobb, hol a bal oldalom volt merő veríték. Ezt a tünetet szégyelltem elmondani az orvosomnak, s amikor előrukkoltam vele, akkor ő csak legyintett: klasszikus tünet… Na tessék! Egy fiatal, jól képzett nőgyógyász vezette le a klimaxomat, alapelve: semmilyen hormonkészítményt nem szabad szedni. Ő döntött jól. Később kiderült, hogy a hormonokkal kezelt nőismerőseimet mind elvitte a rák. Öreg nénéim mondogatták régen: hatvan felé, hazafelé. Akkoriban a remény a magas életkorra kilátástalanságba torkollt. S most, hetvenen túl, egész áldott nap dolgozom, olvasok, írok, jegyzetelek, háztartást vezetek, járkálok – húsz év után – a városközpontban is. Isteni csoda történt volna velem? Lehet, de egy biztos, én is keményen beledolgoztam ebbe a csodába, talpon akartam maradni. S ennek sok, apró trükkje volt.Megharcoltam magammal, magamért. Hát így volt.