[SzínházLátó - 2009. augusztus-szeptember]

LZS Mit gondolsz a konvenciókról?
BJ Milyen konvenciókról?
LZS A konvenciók a megértéshez segítenek hozzá, de a művészetben, mert másképp mit is mondhatnánk a kiismerhetetlen világról, túl kell lépni rajtuk. Az irodalomban ez egyszerűbbnek tűnik. Van egy regény, annak első száz oldala csupa őrület, a következő négyszáz vagy ezer azonban már simán befogadható. A színházban vállalható-e ilyesmi? Úgy értem, a konvenciók elvetése nem teszi-e nevetségessé, hiteltelenné az előadást?
BJ A színházban eleve adva van a darab, kérdés, hogy ez mennyire átgyúrható. A színész kap egy alapanyagot, és ezen dolgozik, a saját termékévé teszi. Mindegy, hogyan. Majdnem mindegy. Ha semmit nem változtat rajta, akkor is ott van rajta a kéznyoma, a mesterjegye, érted? Én inkább erről beszélnék, erről az átgyúrásról. Nem cél a konvenciók átlépése, nem cél a határok eltörlése, nem, nincs semmilyen kitűzött cél. A színész szobrászkodik az idővel, a nyelvvel. Benne vagyok a színházban a génjeimmel.
LZS Vagyis…
BJ Nemrég láttam egy Robert Wilson-előadást, a Tenger asszonyát. Napokig a hatása alatt voltam. Nem konvencionális előadás, nem is előadás. Az egy esszé. Arról, hogy miként lehet énekelve elmondani egy prózai szöveget, dallá tenni. Miként lehet átlényegülni, történetesen hallá, úgy járni a színpadon, mint a hal, úgy létezni. Vagy miként játsszam el a tömbembert, azt a hústornyot, aki egyetlen tömb, és iszapként dobja, fröcsögi szét a szavakat. Mindezt ferde, rézsútosan megemelt színpadon. Miként vonuljak át görög szoborként rajta, hogyan tegyem a meztelenséget csonttalan esztétikává, anyagtalanná. Semmi nem konvencionális, mégis minden érthető, az első pillanattól kezdve. A színház nem magyaráz, a színház mutat, átlényegítve megértet.
LZS Pontosan erről szeretnék beszélgetni veled. Az olyan színházról, amelyben az előadás nem a valóság pillanatfelvétele, hanem művészet.
BJ Az anekdota a festőről, aki lefestette a virágzó cseresznyefát, élethű, gyönyörű virágokkal, mire jött egy veréb, és leszarta.
LZS Nem mennénk bele a részletekbe? Bontsuk le, mi is ez a művészet. 
BJ A színésznek van a teste, a hangja, van az idegrendszere, és ehhez jön még a jelmez, a maszk stb. Ebből kell gyúrnia valamit. Nem tudom előre, mi lesz a végtermék, próba alatt formát ölt majd valami. Ez a gyúrás tudatossággal, szakmai tudatossággal történik. Van élményanyagom, tapasztalatom, inspirációm. Van kultúrám. Olvastam könyveket, ismerem a hagyományt, látok összefüggéseket. És van idő, többféle értelemben is. Csak akkor tudok valamit átadni a nézőnek, ha az, amit átadok, időtlen. Ám akkor időtlen, ha benne áll az időben. Ami ott van a színpadon, az ténylegesen is velünk van, vagy csak létezik? Ez a fontos időfüggés. Érted?
LZS Nem az ábrázolt vagy idézett korszakot jelenti az idő, nem azt, hogy maivá teszünk egy pillanatot…
BJ Nem, nem ezt. Ezt is, de a „mai" azt jelenti leginkább, hogy jelenvaló. Nem a jelenünkben játszódik, hanem a létünkben.
LZS És mi teszi jelenlétünkké?
BJ A játék, az.
LZS Mondhatjuk szenvedélynek? 
BJ Azaz?
LZS Ha szenvedélyből tudom csinálni, akkor igaznak tűnik, hitelesnek. Akkor kételkedés nélkül elfogadom. Például az Ödipuszban éreztem, hogy van ugyan a rendezőnek, Măniuţiunak egy vitatható értelmezése, de amikor a szereplőket elkapja az a bizonyos szenvedély, akkor elfeledkezem az értelmezésről, és magam is sodródom velük együtt az örvény felé.
BJ Nekem az a célom, hogy játékom érzelmileg hasson a nézőre. És ha igazán hat, akkor velem van a néző. Nem kell ehhez nyelv, nem kell tehát kimondani, szavakkal megfogni senkit, az érzelmekhez nem kell szó, el tudom játszani. Nem muzsikálom, nem táncolom, hanem eljátszom. A néző képes a játékomat dekódolni. Megérti, nem tudatával, hanem úgy, hogy megszületik benne valamilyen érzelem. A szöveg nélküli jeleneteket úgy lehet eljátszani, hogy a nézőben mondatok születnek.
LZS Ámde amikor van egy drámai konstrukció, akkor az érzelmeknek valahová vinniük kell a nézőt, és akkor ez az építkezés lecsavarhatja a szenvedély lángját.
BJ Ez túl szép. Maradjunk annál, hogy a színész nem fogja meg a néző kezét, nem akarja kivezetni bárhonnan, nem akarja bevezetni sehová. Nem ennyire célratörő, nem akar eljutni innen oda, nincs végigjárandó út előtte, az út akkor nyílik meg, amikor a színpadra lép, és nem biztos, hogy minden előadás végén megmutatja magát, hiszen az út csak akkor út, ha elvezet valahová. Ha sehová nem vezet, akkor az nem nevezhető útnak.
LZS De mennyire tud önállósulni a színész a rendezőtől? Az ő céljaitól, elképzeléseitől, „térképétől".
BJ Ki van szolgáltatva neki, az elképzelésének, és egy általánosabb struktúrának is. De attól a rendező sem független. Ki vannak szolgáltatva mindannyian a munka menetének. Van rendező, aki hagyja a színészt, van, aki nem. Purcărete hagyja. A Gianni Schicchiben például betett egy térbe, adott egy témát, aztán hagyta, dolgozzam, csak azt mondta, ez jó, ebből vegyél le. Ad egy teret. Ez szabadjára engedés is, meg nem is. Illetve úgy mondanám: nem enged szabadjára, ad egy teret. Teremt.
LZS Ez szép.
BJ Micsoda?
LZS Ez a nyelvi játék: ad egy teret = teremt.
BJ A tér irányít, anélkül, hogy terelne.
LZS Ez hogy van?
BJ Azt mondja a rendező, hogy gyere be, akkor bejössz. Bejövök a térbe. A tér ural engem, én csak viszonyulok hozzá. Ő uralja a játékomat, de azt már én döntöm el, hogy alsó vagy felső státusban játszom.
LZS Remélem, nem felejtek el visszatérni erre a státusra, mert csak sejtem, mi ez, de a térről eszembe jut még, hogy a Ványa… lényegében a tér kifordítása, a színpad–nézőtér megcserélése a tér nem konvencionális kezelése. Ez pedig kifordítja a színészt is, megihleti, nem?
BJ Én ezt kibővíteném. Amikor kicserélem a nézőteret a színpaddal, akkor ennek jelentése az, hogy én mint színész nézőként játszom, egy tök üres nézőtéren, ahol lényegében nem történik semmi, semmi, semmit ki nem mondunk, de mindent megmutatunk, a ti életeteket játsszuk el, és aztán kivonulunk erről a térről. És a néző csak nézi, és nem jön rá. Nem veszi észre, hogy minden meg lett mutatva. Nagyon finoman kell játszani. Ez egy rettenetes tragédia. De megszűnne az lenni, ha lenyomnánk a néző torkán. Ha a fejébe sulykolnánk. Akkor nem lenne az, ami. Úgy nem lehetne mindezt elmondani. Döbbenjenek rá, hogy nem egy galambdúcban voltunk…
LZS Ha már a finom ábrázolásoknál, szubtilis allúzióknál tartunk, sok mindent a próbák előtt eldönt az, hogy kire osztják a szerepeket. Ha, mondjuk, a Három nővérben te játszod Andrejt, akkor az egy egészen másféle előadás lett volna. Talán játékosabb, izgalmasabb, kevésbé konvencionális.
BJ Cantor ír nagyon szépen arról, hogy játék nélkül a dráma halott váz. A Három nővér is poros képráma, emlék, múlt, nagymama szobája. Ide tudom-e hozni, ez a kérdés. 
LZS Mikor érezted magad leginkább jelen a színpadon?
BJ Erre nem tudok válaszolni. Ha nem érzem jól magam, az is jó. Az nem biztos, hogy kudarc. Érted? Ha nem jó, akkor abban még benne lehet valami jó, az még nincs kész, azt jelenti. Lehet rajta dolgozni, és ettől a lehettől jó. Izgalmas, mert befejezetlen.
LZS Mikor van kész egy előadás? Lényegében azt akarom kérdezni, hogy ha szerencsésen alakulnak a próbák, és a bemutatóra minden olyan, amilyennek megálmodtátok, akkor onnan kezdve már csupán reprodukálsz? Mennyire vagy benne?
BJ Nem tudom megfogalmazni. Az őrület volna, ha mindig benne volnék. Megjátszom, ez a színészet. Nem direkt érint. Soha nem lehet végigjátszani egy előadást, pillanatok érintenek meg, de azok sem egy az egyben. Nem egy az egyben vagyok benne a szerepben. De benne vagyok. Én vagyok az, akit megérint.
LZS A próbákon őrület van?
BJ Ott nem lehet mímelni, ott bele kell menni. Másképp nem lehet ellenőrizni, hogy az, amit a rendező akar, amit a színész akar, az jó-e. Nem szabad mímelni.
LZS Egyszer részt vettem egy próbán, és azt láttam, az egyik tapasztalt színész rutinosan mímelt csak, nem ment bele. És az előadáson…
BJ Ott sem.
LZS Nem, ott hihetetlen intenzitással játszott, de éppen ezzel verte szét az előadást.
BJ Nincs ilyen. Az nem volt igazi intenzitás. Nem, ilyet nem szabad. Ez átverés. Engem ez felháborít, nekem ebből konfliktusaim voltak.
LZS Igen?
BJ Voltak. De nem akarok ebbe belemenni.
LZS Ha már a menésről ennyit beszélünk. Sokfelé csábítottak már téged, mégis maradtál.
BJ Nem akarok innen elmenni. Érzelmileg és mentálisan én ide gyökerezem, én itt tudok a jelenben létezni. Érted?
LZS Az jut eszembe, hogy a Gianni Schicchiben volt egy mozdulatod. Amikor a halottat felültetik, és eldől. Hát arról a mozdulatról, nem tudom már, miért, azt gondoltam, így csak egy erdélyi pofa tud eldőlni. Egy alföldi nem így dőlne el.
BJ Na, ez nem volt tudatos.
LZS De mi lehet a magyarázat? Ha te fölmész a színpadra, bizonyos mozdulatokra eleve be vagy állva, nem? Úgy értem, más itt a gravitáció...
BJ Azt hiszem, az számít, hogy az energiát hova teszed. Honnan indítod. Ha fejből, akkor lassúbb és láthatóbb a mozdulat. Egyszer a jelmezestől kaptam egy cúgos cipőt, könnyű volt, nagyon rugalmas, de kicsit bizonytalanul simult a lábamra. És ez a cipő határozta meg a mozdulataimat. Kiszámíthatatlanul bonyolult ez. Nem lehet szabályokat, képleteket felállítani. Ott volt Bocsárdi Antigonéja, ott hihetetlenül le volt csupaszítva minden, vázszerűen, csupa idegpálya az egész, és ettől mintha csöveken áramlana, látszott az energia útja. Ennek ellenére nem volt embertelen, sőt, Andrei Şerban miután megnézte, azt nyilatkozta erről az előadásról, hogy életében először látott egy jó, egy emberi Kreónt. Nagy szó. Ott van a szerkezet, láthatóak a csövek, a huzalok, de a néző mégis elfeledkezik arról, hogy hol van. Egy kibelezett szerkezetet néz, és mást lát.
LZS Ezért is kezdtem a konvenciókkal. Szerintem te olyan színész vagy, aki úgy van benne a szerepben, hogy kívül van azon, amit elvárnak ettől a szereptől.
BJ A bohóc, aki teljes intenzitással benne van abban, amit csinál, miközben soha nincs benne…
LZS … a konvencionalitásban.
BJ Persze. De azért ez mégiscsak szakma. Ebből élek, ügyelnem kell magamra, hogy ne legyek beteg, fejlesszem a testem, védjem, óvjam, ápoljam. Énektanár, beszédtechnika, mindez folyamatosan kell, szóval rengeteg tudatosság társul az őrülethez.
LZS Rajtad nagyon érződik, hogy színész vagy. Itt kávézás közben is, vagy ha bemész egy üzletbe, rólad biztosan kitalálnák, mi a mesterséged. Mintha a rezgésszámod egészen másféle volna.
BJ Egyszer az egyik tanítványom arról panaszkodott, hogy a szülei szégyellik, hogy ő színész lesz. Erre elmeséltem neki, hogy amikor egyszer Budapesten voltam, épp az Andrássy úton, déli tizenkettőkor megállt egy percre az élet. Fekete gyászlobogók verdestek az Andrássyn, némán gyászoltak a járókelők, mert akkor temették Gábor Miklóst. Én akkor nagy-nagy büszkeséget éreztem. Miért szégyellik a szüleid, hogy színész vagy?, kérdeztem. Nevetséges dolog. A színész egész lényével bele van kötve egy nagyobb szerkezetbe, aminek a létét saját magán keresztül, saját lényével kell ábrázolnia. Valami ilyesmit mondtam neki. Legyenek büszkék rád, ne szégyenkezzenek.