Olenka egy régi ukrán népdal szövegét mormolta-dúdolta, már napok óta az járt a fejében, elviszlek messze innen, nem lát meg senki téged, mikor már nem leszel, közben előre-hátra imbolygott a felsőteste. Erővel préselte ki magából a hangokat, és egyre távolabbról figyelte magát, mintha nem is ő volna, aki néhány nappal ezelőtt nézte, amint a fia szemében végleg kialszik a fény. Egy órát kapott a gyermekjóléti szolgálattól, az idő alatt végre is hajtott mindent. Annyiszor lepergett előtte a jelenet, irányítania sem kellett, szinte önállóan mozgott a keze. Még a legelején, amikor csupán egy gondolatvillanásnyi időben végigpörgött előtte a művelet, attól kezdve, hogy belépnek a lakásba, rögtön a konyhába tartott, és már vette is ki a kést a fiókból, aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre többször látta magát, amint a beszélgetésük legváratlanabb pillanatában egy természetes mozdulattal a fiókhoz lép, mint aki szalonnát vágni készül, kiveszi a kést a helyéről, és elindul, hogy elvágja vele Makus torkát.

Háromszor ismételte el, mikor már nem leszel, összepréselt szemmel, homlokát ráncolva, mint akinek nem jut eszébe a második versszak, és erősen koncentrál, hátha a refrén majd visszahozza az emlékeit. De nem gondolkodott, gépiesen csak azt a két utolsó sort mormolta-dúdolta, esetleg külső szemlélőnek tűnhetett volna úgy, hogy töri a fejét a folytatáson, ahhoz kell hívószónak a refrén. 

Olenka, neked is nagyon szép hangod van, a következő kórusműnél majd te fogsz szólót énekelni, ígérte meg a karvezetőjük még kisiskolás korában, mikor Olenka csalódottan vette tudomásul, hogy a nála pár órával idősebb ikertestvérét, Jakilinát választotta a tanárnő. Mély nyomot hagyott benne a csalódás, mindig nehezen türtőztette magát, hogy a legapróbb kudarc láttán ne rohanjon neki a vakvilágnak, mint ahogy annak idején az osztályteremből is kirohant. Most is indult volna, kezét önkéntelenül a szája elé kapta, nehogy hangosan törjön ki belőle a zokogás, Jakilina, Jakilina, te mindig mindenben jobb voltál nálam. Mindig mindenre őt választották, Olenka meg csak nézte, ahogy Jakilina sugárzó arccal repül, csak úgy lobog utána a két szőke hajfonata, mintha láthatatlan kéz vezetné, különben nem is volna képes fölemelkedni a kislány testéhez mérten hatalmas súlyával. 

Jakilina és Olenka frissen szerzett jogosítványukkal húszévesen először próbálhatták ki apjuk autóját. Felváltva vezettek, és amikor másodszor került Jakilinára a sor, egy hirtelen fékezéssel villanyoszlopnak csapódtak, Olenkának eltört a szárkapocscsontja, Jakilina pedig olyan súlyos fejsérülést szenvedett, hogy utána három hétig kómában volt, aztán nem is ébredt fel többé. 

Könnyebb lett volna, ha Olenka magát okolja a balesetért, de még álmában is az a fiú jelent meg előtte, aki miatt Jakilina fékezésre kényszerült. A téren rúgták a labdát, valaki túl messzire lőtte, kigurult az úttestre, az a tízéves forma fiú szaladt utána, és mivel eléjük került volna, Jakilina önkéntelenül félrerántotta a kormányt, a fék helyett a gázra lépett, és így még nagyobb erővel csapódtak neki az oszlopnak. Jakilina nem volt bekötve. De Olenka sem.

Éppen tíz éve most ennek a balesetnek. Olenka álmában sokszor újraélte, látni vélte a rémületet a fiú arcán, ahogy szalad a labdáért, és egy tizedmásodpercnyi időre azt hiszi, el fogják ütni. Nem is a csattanás, hanem a fiú rémült pillantása jött elő mindig, ugyanúgy, egyetlen kimerevített képkockában, utána rendszerint fölébredt, erre szabályosan kényszerítette magát álmában, mert ami az egészben a legborzalmasabb, eleinte itt még nem is ért véget az álom. Mintha súlytalanná válva kiszállna az autó szélvédőjén keresztül, egyenesen a fiú felé tart, és éles késsé változott keze egyetlen mozdulatával elvágná a torkát. És ahogy odaért hozzá, a fiát, Makust ismerte föl a fiú arcában.

Nem sokkal Jakilina elvesztése után férjhez ment. Maga sem tudta, mit remél a nővére vőlegényétől, nem is éltek hosszú ideig együtt, ebben nyilvánvalóan az is komolyan közrejátszott, hogy Olenkán mind jobban elhatalmasodott a betegség. Eleinte a terhesség utáni depressziónak vélték, de sohasem derítették ki, mi az oka, őt meg legbelül folyton gyötörte a kimondhatatlan önvád, hogy nem képes Jakilina helyett úgy élni, úgy szeretni a férjét és a fiát, ahogyan ő tehette volna. És csak jöttek, jöttek a kényszerképzetek. Aztán kitört a háború, a férjét besorozták, Olenka pedig a fiával és a nagynénjével együtt elmenekült az országból. A befogadó tengerparti kisváros hiába viszonyult hozzájuk olyan nagy megértéssel, türelemmel és szeretettel, a változás csak rontott Olenka állapotán.

A gyermekjóléti szolgálat munkatársa egy idő után úgy látta jónak, ha Makust intézeti gondozásba veszik, és heti néhány órára korlátozzák az időt, amit édesanyjával tölthet, de azt is szigorúan a szolgálat munkatársának felügyelete alatt. Úgy tűnt, Olenka hálás a találkozásokért, és egy idő után Makus sem panaszkodott már, mint korábban, mielőtt elvették az anyjától, és a találkozásokat felügyelő munkatársuk sem látott okot rá, hogy lazítsanak a szigorú ellenőrzésen, egy-egy rövid sétára elengedték vele a fiát. A közeledés jót is tett Makusnak, vidámabbnak, kiegyensúlyozottabbnak tűnt utána. Semmi okát nem látták, hogy egy-egy órára kettesben maradjon az anyjával. 

Makus temetésére összesereglett az egész falu, maga a püspök celebrálta a gyászmisét. A búcsúztató után a polgármester asszony hazafelé menet megjegyezte a szolgálat vezetőjének, Makart ugyan nem támaszthatjuk föl, de bízom benne, hogy az igazságügyi elmeszakértő majd kideríti, mi állhat a szörnyű tett hátterében. A szolgálat vezetője bólogatott, de legbelül kételkedett, vajon kiderül-e valaha is, hogy kinek szólhatott az a mondat, amit Olenka a házuk erkélyéről kiáltott bele a kisváros csöndjébe akkor délután. Nem adom a fiamat!