valaki elhordta az összes vizet a kinti kőcserépből. január huszonkettő. álmos közöny ver le lábamról, szívdobogás. minden óra tízperckor kinyitom az ajtót, távozzon, aminek mennie kell. 

és kifércelték szívemet kabátomra. hordani büszkén lángokat, lángok égette őseimet. álmaim mélyek, álmaimban nem szeretlek téged.

madárzaj röppen fel a fémszamovárból, kígyók fürdőznek medencémben. nincs hely növekedésre. nincs hely megmaradásra. 

szamócásverem. addig fagy, míg törik. duzzad a lobogás bennem, éget a gyomor, a gyomorban a lángok. 

elszunnyad a fény a szoba padlóján. elszunnyadok vele én is. felviláglik az értelem, mások szavából fonódnak újra az ismeretlen szabályok odabenn. nincs önkívület, őszibarack epéje csordogál a konyhai csapból. 

ez itt gondoskodás, ez itt az, ami feláldozza magát, hogy húsából etesse a másikat. mint egy nyílt színi kínzás, ez is megalázó, orcámon reng csípése. mered a felnyitott kutya oldalából a bicska. reng. énbennem reng. nincs, ami felmentse az őrültet, ha hajnalt hív a vaksötétre. 

beűz a rengetegbe ez a vadhajnal. a fákról madárzaj, mint fémszamovárból. feszíti a forró víz, filterként ázik a rengeteg. számban keserű meggy, ostya. kardszívem lesunyja fejét, ahogy átkelek mezítláb a nedves fövenyen. 

most fülelem a csendet, minden percben itt lehet újra, ami feléleszti a szívszuszogást. szeretlekzuhany, fejemben éter, benne a zuhogás. elterül a test, megadja magát a nagyobb súlynak. nincs amiért küzdenem. minden így van rendben, sorakozik, mint ágyunk alatt a papucsok, számban a keserű meggy, ostya. 

elúsznak a tárgyak, a mesék összeszorított ajkú zümmögések. kiírja belőlem magát a gyerekség, hogy újraírja magát bennem. nem félek a sötétben. nincs több dolgom a személyességgel. ablakomra édesanya keze varrja a viaszszínű függönyöket.