[Látó, 2009. február]



Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim,


ma, december 3-án azért állunk itt a Gát utcában, hogy megemlékezzünk nagy költőnk, József Attila halálának hetvenegyedik évfordulójáról.



Ez a tény önmagában is fontos abban a korban, amely szabódik az emlékezéstől, a helyes és égetően szükséges eszmélettől, és a figyelemelterelés száz eszközével igyekszik megmásítani, ami egykor megesett. Az a különös hagyomány pedig, hogy a költő halálára éppen szülőházának udvarán emlékezünk, egy pillanat alatt József Attila költészetének mélyére vezet, gondolkodásának némely állandó jegyére figyelmeztet, és halála napján újra összefűz minket jelenlétének kétségbevonhatatlan jeleivel. Egyre kevesebben fogják fel ezt a költészetet abban az igazi értelemben, amelyben az megfogalmazódott. Egyre kevesebben vallják azt a versek jelentésének, amit a költő annak vallott. És egyre gyakrabban kell szinte tanúságot tenni annak az egyszeri csodának az érdekében, amelyet ez a költészet tudatunkban örökre megteremtett.



József Attila, mondhatjuk, minden időben különös figyelemmel vette körül ezt a napot, születésének áprilisi időszakát. Életének utolsó esztendejében, 1937-ben pedig egy bámulatosan és a mai napig hatékony versben kezdett búcsúzkodni ismert és ismeretlen környezetétől – miközben önmagát születésnapi strófákkal ünnepelte. A költő tudata a születés eseménye köré rendszerint a rokon eszméknek egész hadrendjét szórja oda, teszi tehát ezt az eseményt és születés-eszmét mintegy az egész élet legtartalmasabb szimbólumává, raktározó-edényévé, tájékozódási pontjává.



Köztudomású, hogy ebben az eszméleti rendben a születés képzete több ízben is összekapcsolódik a gyerekkor, a büntetés, az anya, a felnőttség, a számadás, a leltár, az ifjú-öregség, az ártatlanság, a jóság, s végül a halál, az eltűnés eszméjével. Úgy tűnik, bármely ponton markolunk az anyagba, mindenütt hasonló képzetcsoportok és eszmeegyüttesek bukkannak fel a szövegekben, egyik állandó elem kiváltja, gerjeszti a másik rokon elemet, és így, az egyes képzetek olyan szilárd szövedékké állnak össze, amely kifogyhatatlanul táplálja ennek a költészetnek legmélyebb szellemi és lelki hajszálgyökérzetét. A leggyakoribb kapcsolódás a születésnek a halál képzetével történő ölelkezése. Már az egyik korai, az 1921-es születésnapon írott versben (A halálról) azt írja a költő: „Vas-öltönyben előttem áll / A szomorú, néma halál.” Egy másik születésnapi versben, az 1925-ös keltezésű Április 11-ben felbukkan a gyilkos figurája, aki „úgy menekült, kalaplevéve”. Később az egyik vers (Azt mondják) első sorában ezt olvassuk: „Mikor születtem, a kezemben kés volt”. A Kész a leltár így végződik: „Éltem – és ebbe más is belehalt már”. A születés– halál ikereszméje néhol egymásra vetítve bukkan fel (Majd…): „Majd eljön értem a halott, / ki szült, ki dajkált énekelve.”



De a születés és halál állandóan tudatos mérművei közt eszmélkedő költő más, roppant gazdag tartalommal is telíti alapképleteit. A születés a gyerekkort idézi, annak összes – halálig hatékony – teológiai vagy filozófiai mellékfogalmaival, rögeszméivel, lidérces miazmáival. A gyerek ártatlan, vétlen. Vagy nem? József Attila bűnképzete többnyire a gyerekkor, a születés útján történő „bűnbe-érkezés”, az ártatlanság korában gyökerező tisztasági meggyőződéssel függ össze, és teszi a jóság eszményét annyira megrendítően törékennyé, bizonytalanná, majdnem végzetessé. Csak megemlíteni tudom itt azt a híres, 1937-ből származó, Kafka látomásaira emlékeztető, a születéssel kezdődő életet mint „örökös dologházi fenyítést” értelmező töredéket, amely a /32 évvel ezelőtt…/ címet viseli. Az ártatlanság és a bűn fedése a nagy József Attila-versek egyik meghökkentő témája, sokszor vissza-viszszatérő csomósodási pontja. A Bukj föl az árból negyedik szakasza így indul: „És verje bosszúd, vagy kegyed / belém: a bűntelenség vétek!”
A költő erkölcsi tisztaságának tudata összefonódik a büntetés, a hasztalanság, a kisemmizettség, sőt a temetés és a halál rémképeivel. Az (Ime, hát megleltem hazámat…) ötödik szakasza így alakul: „Igy éltem s voltam én hiába, / megállapíthatom magam. / Bolondot játszottak velem / s már halálom is hasztalan.” Az Elmaradt ölelés miatt harmadik-negyedik sorában ugyancsak ez a gondolat dereng fel: „Ugy reméltelek, mint kétségbeesve, / hülyén, (még ifjan) hívtam a halált –” A költő legeslegutolsó töredékeiben olvassuk ezt a megrázó négysorost: „Én hazám, fajom és emberiségem / iránt ismerem szép kötelességem / mint bús idegen, végén a menetnek, / mikor valakit pompával temetnek.”



Ebben a költészetben a születés és a halál egymásban tükröződő jegyeinek páratlan szépségű és mélységű alakzatait találjuk meg. De minthogy a fizikai tények József Attilánál többször erkölcsi meglátások gyúanyagai, megállapíthatjuk, hogy életében is sokszor kereste az igazság vagy a vezeklés lehetséges formáit azokkal szemben, akiket megbántott (ez nagyon kevés költőről és nem-költőről mondható el).



A minap ünnepeltük József Attila egyik nagy apa-figurájának, titkos mértékadójának és gyűlöletszeretettel közelítgetett mesterének, Babits Mihálynak 125. születésnapját. Méltányosnak tartanám, ha ez a két egymáshoz közeli dátum ürügyül szolgálhatna a magyar szellemtörténet két nagy alakjának fokozottabb sírontúli harmonizációjához. Hiszen szemlátomást nemcsak zűrös viszonyban álltak egymással, hanem mélyen át is itatódtak egymás mondanivalóival. Kezdetben Babits hatott a fiatalabb pályatárs művészetére, a korai Babits-versek motívumai a kései József Attilában visszhangzanak. És fordítva is megtörtént ez: József Attila eszmevilága, erkölcsi indulata is beszüremlik az idősödő Babits némely versébe. A korszaknak, mint mindig, megvannak a maga megkerülhetetlen témái és kézről kézre szálló motívumai.



Mindketten ugyanazzal a makulátlan etikai hevülettel, a jóság és emberség szavaival szállnak szembe a barbárság egyre magasabb szennyhullámaival, az egész világot elárasztó embertelenséggel. Babits így indítja az Intelem vezeklésre című kései versét: „Mivel e földön jónak lenni oly nehéz –” Vagy így sóhajt Az elbocsátott vadban: „’Vezessen Hozzád a szabadság!’ / így kérem olykor aki vár, / mert nem annak kell az imádság, / ki Istent megtalálta már.” József Attila sokszor pedzi, versébe iktatja a jóság szavát, 1937 tavaszán így ír a Flóra című versben: „hogy megbecsülj, ha el nem érhetem / önnön jóságom útján győzedelmem.” A Tudod, hogy nincs bocsánat emblematikus erővel idézi fel az örökös vád motívumát, és az el- és fel nem ismert jóság panaszát: „Hittél a könnyü szóknak, / fizetett pártfogóknak / s lásd, soha, soha senki / nem mondta, hogy te jó vagy.” A Születésnapomra utolsó szakasza pedig („én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!”) mintegy a jövőbe vetíti a költőnek saját igazába vetett csalhatatlan hitét.



Csak mellesleg említem, éppen ezekben a napokban, amikor két messze világló költőnkre, Babits Mihályra és József Attilára emlékezünk, és két nagy élettényt, életet és halált kötünk össze, – úgy érzem, illene erőt merítenünk abból, hogy a két életmű a bölcsesség, a végeken és végleteken túlpillantó létszeretet hangján ugyanabba a mély filozófiai mederbe torkollik. Meg kell tanulnunk, hogyan találkozhat születésen kívül és halál után keresztény és ateista, preszokratikus és buddhista, keleti és nyugati gondolkodás. József Attila utolsó életszakaszában, igaz, a szenvedés, a kín, az egyetemes emberi ínség nagy panaszát, feledhetetlen sirámait fogalmazta meg. Ugyanakkor nem feledhetjük: ő az életigenlésnek, az istenigenlésnek, sőt a haláligenlésnek is híve, a természet örök törvényeinek és igazságainak híve. Csak kis példákat van időm idézni (Nem emel föl): „Fogj össze, formáló alak, / s amire kényszerítnek engem, / hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben.” Figyeljük a szót: formáló alak. Ez az alak akkor is formál, ha nincsen. Vagy figyeljük meg, micsoda könnyed, szinte frivol mondatban veti oda egy gyönyörű első szakaszos futam után ezt a mély mondatot: „Mert jó meghalni.” És gondoljunk arra, hogyan is próbálja az utolsó gesztusokat az öreg, gyógyíthatatlan beteg Babits, például a Balázsolásban: „Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen, / okos felnőtt! Te jól tudod, / mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall / még Isten jósága sem, / s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is / olyan nagy dolog a halál.”
Nem is akarhatunk talán többet ezen a napon, amikor József Attila születésének helyszínén és halálának idejét idézve emlékezünk: a költő értelmében újra kiolvasni költeményeiből, amit százszor hallottunk már, és százszor elfeledtünk megvalósítani. Hiszen úgy lehet: miközben József Attiláról beszélünk, magunk is képtelenek vagyunk rosszat cselekedni. Talán ezért maradnak hűek hozzá azok, akiket egykor megérintett: mert mindig felidézi bennük azt a lehetőséget, hogy jót tegyenek a világgal.


 


Elhangzott József Attila halálának 71. évfordulóján, a költő szülőházában 2008. december 3-án.