Inspirációs válságban szenvedek. Kell az ihlet. Nincs ötletem, mondják az alkotók. Így legalizáljuk a lustaságot, a kedvtelenséget. Ezekkel a varázsszavakkal, mondatokkal ismerjük el a rossz időszak létjogosultságát. Ki-ki megbirkózik vele saját eszközeivel, egyesek belerokkannak, vannak, akik időnként háborúznak, máskor pedig szerelmeskednek fantáziátlan, klisés szüleményeikkel. Mindenki együtt él velük valahogyan. Fejtegetjük az okait párban, kisebb-nagyobb csoportokban, és rettegünk, ha ezt a munkát egyedül kell elvégeznünk. Kreativitás – merj önmagad lenni, és hagyd kibontakozni az egyéniséged, A kreativitás kódja, A művész útja – self-help könyvek tucatja beszél arról, hogyan űzzük ki azt a világot a fejünkből, ahol minden bosszantóan egyhangú, ahol a színek semmitmondók, a formák elavultak, szereplőink pedig más emberek fantáziájában már ezerszer eljátszották az általunk felrajzolt karaktert. „Pusztulnia kell!” – hangzik a csatakiáltás agyunk egy másik szegletéből: a haderők elindulnak, apró szikrázó kardélek semmisítik meg egy pillanat alatt azt az univerzumot, amelyet több óra, nap, hónap alatt, egyre csökkenő lelkesedéssel építgettünk. „Nem élhetett, hiszen nem volt, mi éltesse” nyugtázzuk magunkban, talán még könnycseppet is ejtünk, természetesen magunkért.
De milyen lenne, ha ezek a világok kegyelmet kapnának? Ha elkezdhetnék bájosan érdektelen életüket? Ha elvetett és meggyalázott ötleteink boldogan tengetnék tőlünk némileg független életüket?
Nem vizsgáljuk a rossz képzeteket. „A rossz az rossz, mit kell vele foglalkozni?” Ha törődnénk velük, akkor már felelősséget kéne vállalni, időbe, energiába, túl sok rágódásba kerülne. Christoph Marthaler vállalja a felelősséget mindnyájunk helyett. Betekintést nyújt elménk azon részébe, ahol fantáziátlan ötleteink maradványai nyugszanak, és ezekből egy utópiát épít.
Nem ismerem az ő munkásságát. Kelet-európai néző vagyok, akinek kialakulóban lévő értelmezési tartománya először fogadja be a svájci rendezőt. Ezek csak az első benyomások, egy szubjektív értelmezés.
Tudás híján, kapaszkodhatok anekdotákba, melyekből könnyű túl egyértelmű következtetéseket, nagy életigazságokat és tanulságokat levonni. Megkísérlem nem ezt tenni, hanem úgy használni a Nincs ötletem előzmény történetének frappáns összefoglalóját, hogy az egy talaja lehessen értelmezésemnek. Így szól a fáma: a nagy múltú alkotópáros újra összeáll. Christoph Marthaler és Graham F. Valentine kiegészülve Martin Zellerrel, új előadást akarnak létrehozni. Csak várják és várják az ihletet. Türelmesek, de lassan kifutnak az időből. Elvégre hamarosan itt a bemutató, nekik pedig még mindig nincs ötletük. Mi mentheti meg az elsüllyedni készülő produkciót? Ha felinstalálják azt a mikrokozmoszt a színpadra, ahol nincs ötlet. Azóta ezt a történetet gyakran emlegetik. Mentegetőznek? Még ha ez a munkafolyamat belső zavart is okoz az alkotóban, nézőben egyaránt, a végeredmény erénye, hogy nem rejti el az ötlettelenséget. Felmenti a két oldal résztvevőit a bűntudat alól, márpedig ha a leküzdendő szakmai akadályokról beszélünk, legalábbis a magyar nyelvterületen, minden színházcsinálónak számolnia kell a bűntudattal vagy annak hiányával. Hiszen vannak azok az esték, amikor nem úgy jön össze… És vannak azon produkciók, amelyek csak szabadkozni tudnak – elmés beharangozókat hirdettetnek magukról, benne röviden összefoglalva a félresikeredett alkotói szándékot, interjúkban és kerekasztal-beszélgetésekben magyarázzák, hogy „ez igenis rólunk szól”. Nemcsak a néző érezheti becsapva magát, az alkotók belső énje odabent tombol, már alig kap levegőt. Rendszerszintű probléma, kulturálisan egyre mélyebben gyökerezik, az átörökített tudás elemévé vált a mondanivaló kikerülése. Szerencse, hogy az előbbi mondat túl határozott kijelentés ahhoz, hogy egyértelműen igaz legyen. Azt gondolom, igazságot mond ki az a produkció, amely ebben a kultúrközegben azt meri kijelenteni: „Nézzétek, unalmas vagyok! Nagyon unalmas!” Talán nem ilyen harsányan hirdeti, inkább így: „Hát, elég unalmasak vagyunk, tudjuk.” Közben szerényen bólogat, és a padlót nézi.
Mintha az előadás díszletének harmonikus barna-bézs színskálája, a kockás egyenöltönyök, az egyforma ajtók, a postaládából hulló hétköznapian borítékolt levelek, de még a cselló emberi hangjai is azt példázzák, milyen szögletesek vagyunk valójában. Elrajzoltan, az időt kifeszítve teszi ezt, egy belső érzékelést helyez a színpadra. Öltönyös férfi kimért pontossággal agyoncsap egy legyet a színen. A fürdőszobából eredő idegen hangok után kutatva helyezi fülét a kulcslyukra. Komolysággal olvas egy véget nem érő szöveget. Újra és újra felveszi a postaládából leesett leveleket, míg el nem lepi a levélkupac. Olyan lassú, olyan emberi. Egy örökkévalóság odabicegni a postaládához, derekunkat kézrátétellel biztosítva lehajolni, rácsodálkozni arra, hogy üzenet érkezett a lányunktól. Rácsodálkozni arra, hogy van lányunk. Valljuk be, ez tényleg fárasztó. Nézni is, csinálni is. Bizony, a közönségben elszórtan néha lekoppannak a szemek, de azon sem csodálkoznék, ha az egyik színész elfelejtene belépni a megfelelő időben. Megengedett, sőt célja is, hogy időnként rosszul érezzük magunkat a dekoncentráltság miatt. Ez a módszer élesen szólít fel arra, hogy többet gondoljunk arról, amit látunk, és mint néző, pozicionáljuk magunkat. Civil érzést vált ki belőlem, unatkozom, ezáltal többet gondolok a színházra mint formára. Arra kényszerülök, hogy ne csak a látottakat értelmezzem, hanem a saját befogadói személyemnek adjak értelmet. A publikum ki- és bekapcsolódik, asszociatív jelenetsorral dolgozik, ezért saját mozink sokszor előtérbe kerül. A jelenetek mikroszkopikus cselekménnyel rendelkező szituációk. Kevés jelentőséget társítanánk azokhoz a cselekvésekhez, amelyek a színpadon végbemennek. Kinagyításukkal a reális tér-idő kontinuum megnyúlik, és ezek a dolgok, amelyeket nagy valószínűséggel tudattalanul végzünk el, végre megfigyelhetővé válnak. Ők is kitüntetett pozícióba kerülnek, mint a magasztos dolgok, amelyek a színpadon olyan mutatósak, és valljuk be, a kis hétköznapi tetteink, elfoglaltságaink tetszelegnek ebben a szerepben. Joggal vagy fölöslegesen? Nem tudom, ritkán látni őket a repertoáron, egy alkalom után pedig nem ítélkezhetek.
Martin Zeller csellója ezt az emberi mindennapiságot egyszerre emeli ki a színház előtti lépcsők porából, hozza be a színpadra, ebbe a túlharmonizált installációba, és engedi közel a mérhetetlen, de hozzánk tartozó unalmat, szürkeséget a szívünkhöz.
Nincs ötletem, nincs zárógondolat. Ülök a számítógép előtt, éppen meggyőzni akarom magamat arról, hogy egyszerűen ma ennyi volt bennem. Punktum. Most el kell menni feltöltődni. Közben arra gondolok, hány ötlet születik meg térségünkben zsebpénzből, félretett vakációzás árából, dupla műszakból… Hány ötlet nem valósulhatott meg az anyagiak miatt?
És ki engedheti meg magának, hogy ne legyen ötlete? Én megtehetném?
Christoph Marthaler: Nincs ötletem. Théâtre Vidy-Lausanne (Svájc). Játszták: Kolozsvári Állami Magyar Színház, Interferenciák Fesztivál 2022. Szereplők: Graham F. Valentine, Martin Zeller. Ötlet és rendezés: Christoph Marthaler. Dramaturg: Malte Ubenauf. Díszlet: Duri Bischoff. Zene: Martin Zeller. Jelmezek: Sara Kittelmann. Rendezőasszisztens: Camille Logoz, Floriane Mésenge. Hangmérnök: Charlotte Constant. Világosító: Jean-Luc Mutrux. Műszaki vezető: Stéphane Sagon. Ügyelő: Stéphane Devantéry. Öltöztető: Cécile Delanoë. Díszletépítés és kellékek: A Lausanne-i Vidy Színház műhelye. Feliratfordítás: Camille Logoz, Dominique Godderis-Chouzenoux. Gyártás: Lausanne-i Vidy Színház.