[Látó, 2009. június]
(isteneste)
Hol van az anyag lelke, hova gyűl a pöszme?
Ide rottyan egy szöveg. Unalmas, erőltetett és erőtlen. Egy ürge tollából. Megjelenik szóval ezernyi irodalmi újság egyikében, nevezzük életre nem valónak, és igazolja létét: nyomdaszagú, megfogja a majódat, és adnak honoráriumot érte. Cuccos. Egyébiránt semmiféle más indulatot nem vált ki. Csak megjelenik. A rokonokat kivéve senki más el nem olvassa, mindenki unja, és végső soron senki sem érti. De a szöveg önmagában nem a legrosszabb, gondolhatja a nyúzott arcú olvasó. Keres. Veszettül keresi a dolgot benne, keresi a hasznot, a saját nyomorult hasznát, amellyel ez a néhány száz betű kecsegteti. Nem túl sok, az biztos. Ezer egyéb tevékenység lenne, ami hasznosabb ennek a szövegnek az olvasásánál. Az írása nem tartozik ezek közé. De azért itt van, felszólal, kikéri irodalmi, minőségi magának a dolgokat. Beszélnek róla vagy húsz percet.
Kávét habig kavargatni. Írni bármiről. Leírni, véleményt alkotni, és megosztani másokkal. Csavarni, csavart keresni, belevinni. Keresni az egyedit, a trendeket meglovagolni, ott lenni, mutatni a pennát. Elhinni az értéket. Bűvölni, bűvölődni. Kartelleződni.
Addig mocorogni, addig zizegni, bújni, nyomulni, hogy megunja a matéria, felengednek az ernyedt kötődések az atomok, űrök, kötődnivalók között, és újraszerveződnek, egymásra találnak, áttelepülnek oda, átvegyülnek, átlényegülnek, oda, ahonnan a zümmögés jön. Kávét kavargatni, amíg lassan odagyűl a hab. És ebben az iszonyatosan aljas, hétköznapi, névtelen, erőtlen, kitartott és céltudatosan nyújtott sűrűsödésben, egy szempillantás, atomnyi roppanás, mikronnyi recscsenés, és kibomlik, kinyílik, kibuggyan, felszakad, és ebben a karcnyi percben, ebben a nulla minutumban, létrejön észrevétlenül a csoda. Hely nulla, pillanata vákuum, feltérképezhetetlen. Errefel itt van, itt hever melegen, gőzölgőn, kékesen, ide kiborítva, kifolyva. Megérkezett. Remegve, de azért életerősen lábra áll, és körülnéz. Mi meg nézzük, arcunkra kiül a nagy sárga csoda, és nem értjük. Látjuk, hogy semmit nem értünk, tanúskodni tudunk ugyan, de ennyi. Karjaink lógnak némán, sonkák a kampón. Megittuk a kávét, nézünk ki a fejünkből, bámészkodunk, okoskodunk, szigarettázunk, csevegünk irodalmi szövegekről. Unatkozunk.
Erre fogok kísérletet tenni. Addig forgolódni, addig kínlódni, amíg megesik rajtam az egek szíve. Vagy. Vagy az anyagnak lelke, és odagyűl a pöszme. Hétmilliárd gondolat. Egy egyszerű góc, megindul, kiválik, formát ölt, beszélnek róla, aztán lassan beérik. Na lássunk.
Kapcsolata a valósággal mondhatni tapintható. Saját történet, egyszerű nyelvezet, közvetlen, és langyosan ráfolyik az angyalszféra, mint a karamell. Alapvetően nem akcióorientált, akár lomhának is mondható, egy felvillanás, egy este karcolata, elevenen indul, hogy a végére fáradtan megkössön az éjszaka hűvösében.
Nyirkosak voltak a szemek, nem vált le róluk a héj, amint az ember megroppantotta egy határozott, de visszafogott állkapocsmozdulattal. Összeragadt a nyálas héj a kövér béllel, és így egymásba kapaszkodva, sósan és törékenyen döfködték a nyelv végét. Üldögéltünk a foszlott járdaszegélyen, és a felső kereszteződést fürkésztük. Vártuk az isteneket. Hideg volt rendesen, szokványos ködös őszi este, mi pedig kartonokon kuporogtunk a stadion előtt. Sógor hozta a kartont a cukorgyárból, dobozolásra használták. Zölddel írta, hogy sugar, és volt rajta egy szürke cukorrépa, mint egy retek, olyan. Közben köptük a tökmagot, és azt boncolgattuk, hogy vajon, na vajon, lehetnénk-e mi is, ahogy másoknak is sikerült, istenek. Hiszen még senki sem született annak, ugyebár. Egy faszt nem, az igazi istenekről már születéskor lehet tudni. Olyan a helyzet, a kontextus, predesztináltak a genyók. Nem hiszem el, ülünk itt, és istenvárás van, istenvárásban vagyunk. Nem is olyan rossz, csak ne lenne ilyen hideg.
Ehhez méltó, ünnepélyes hangulatban voltunk. Kis izgalom, görcsölés, szarhatnék, ami szokott lenni. Sálak, sapkák, dobok, zászlók. Ünnepelni fogunk. Alattunk a sínek, egy mozdony manőverezik a ködben, tépett zászló, kék fény, fáradt bakterarc, összeérünk a sötétben. Gino, Sógor, Öcsi, és én. Valahol a felhők fölött a csillagok. Egy rendőr káromkodik egy parkolónak. Jó röhögni rajtuk, ahogy anyáznak.
Vajon hányas a lábuk, meló a meló, hipermarket, vagy inkább a sarkon intézik el, vajon milyen bugyit, a tiszta pamutot, vagy lehet egy kevés műszál? Ilyenek az istenek? És ha mellé állok, szerintem az a jobb bekk egy gebének tűnik, egy faszom kis gebe, enynyi, még fekete is a nyomorult, jól van na, kicselezne nagypályán, de ahol játszunk, ott nem csinálna meg apukám, aztán hirtelen a kereszteződés felé kapta fejét, semmi, megtolta simléderes sapkáját, és visszaült.
Közben jöttek a drukkerek az utcán felfelé. Bedugult a házak között. Sokan a délutáni váltásból jöttek, megdumálták a műhelyfőnökkel. Néztem a Kerekdombon a fényeket, és arra gondoltam, hogy ha az istenek eljönnek ide hozzánk, akkor mi kibaszott nagy górék lehetünk. Itt üldögélünk, egy teljesen megszokott kedd délután, ugatnak a kutyák a zajra, és hamarosan feltűnik a busz, befordul kékes fényeivel a fenti utcából, és benne, áldott légben, mérhetetlen nyugalmat árasztva, ott ülnek melegített ülésekben az istenek. Mi meg odalopózunk és flegmán beszólunk, hogy bazeg, kaptok hármat, te kis pöcs. És tényleg, menekülnek a szerencsétlenek, húznak befelé az előmelegített öltözők felé, csak egy hűvös pillantás, mennyei arcukon az unalom és a Fehér, ránc csupán néhány, van, de csak elvétve. Meg kis borosta, de stíllel, egy rezdülés, amikor Sógor böfög egyet, de aztán el, és mögöttük marad az illat. Beleállunk a légbe, szívjuk be az illatukat, és szemünk előtt a hártyán szétloccsannak a fények. Itt van a lényeg, itt vagyunk, ennek az estének soha nem lesz vége.
Melegítettek. Látszólag ugyanúgy, mint a mieink. Nem nagyobbak, mint ezek. Tisztább az arcuk talán, de nem több. Ezek a mieink, ha akarod, koszosabbak egy kicsit. Csak ott mindennek értelme van, és szférája. Fehér. Fények villogták be az isteneket, amint végigcikáztak a bóják között. Titokban én is próbáltam elsütni egy fotót. A szőke irányító árja alakját befogtam, és kecc, itt van. Gyorsan Ginóra sandítottam, és láttam, hogy ő is egy gépet szorongat. Ő is bizony, még ő is. Pedig Ginó nem olyan volt, mint mi, puhányok az esztergapad mellől.
A 2-es már hömpölyög. Ugrálnak a székeken, közben meg üvöltenek. Nem érzem a tüdőmet. Három arasszal a tömeg fölött vagyok, és üvöltök, közben a zászlókat lobogtatom. Ahogy a pályára lépnek, úgy dübörgünk, mint egy megalo érces ütvefúró. Himnuszok, lebegünk. Élnek a mieink, az istenek ellen kurvajó játszani, olyan fehér.
Fütty. Gőzölögnek, mint a mozdony. Melegek, ha lehet így mondani. Bátran alakítják az istenek arcán az árnyékot. Mennek a passzok is, mint a csörlő. Felszalad a kis vézna balszélsőnk, beadás, és reccs, az isteni csont törik, mint az üveg. Hordágy, felszisszenés, még a villámok ura is, még neki is talán. Megtapogatom a lábamat. Megvan, combcsontom fix, rögzítve van, de egy kicsit hasogat a hideg. Lassan vége az első félidőnek. Egyelőre még semmi sem dőlt el. Állunk a tribünben, megfújom a dudát. Elég szomorú a hangja. Ilyen ez az este. Ünnepélyes, döntetlen és szomorú. Fütyülünk. Forgolódnak az istenek, mozgolódnak. Kicsi talán ez a pálya nekik. Ekkora van. Kis, sötét bőrű mieink ott sürögnek körülöttük. Bűvkörükben lenni melegséget áraszt. De azért odabasznak időnként. Érted, csak úgy keményen, hátulról, becsúszás. Sárga. Jól mozognak ma este, kis, zsíros hajú mieink. Beadjuk, kiüti a kapus. Rátölti 20-ról. Lepattan a védő seggéről, omlunk, mint a csirkemell, vissza, fejel a nagyfejű 9-es, pöckölik, vinynyog a labda, mint a disznó, ott a védőnk, rohan fel, küldetése van, lassítva helyezi egyik lábát a másik elé, szolidan szalad, ott a 6-os szélén, bámulja a tribünt, nézi a manőverező mozdonyt, beadják, hasítva, mint a penge, ott a feje, a labda bevágódik a léc alá, vonatsíp, gól. Őrjöngünk, zászlóimmal dolgozom, kigombolom a pufajkámat, és nézem a reflektorokat. Csend van. Fehér. Nyerésre állunk. Ekkora a májam, érted, folyik ki. Ölelem Öcsit. Átfogom, betakarom, Öcsi részemmé lesz. Úgy tologatják a mieink, mint még soha. Mintha feladták volna a kurvák, nem hiszem el, de mintha kész volna a szufla. Ezek az istenek. Köd a reflektorok fölött. Hártyás, mézes köd. Repülnek a sapkák. Fütty.
Csend van a negyedben. De jó így. Csend, de azért dübörög. Hívom a liftet, nem mozdul, három égő ég, valahol beragadt. Gyalog neki a nyolcadik emeletnek. Gyöngyözik a homlokom, kigombolom a pufajkát, dől kifelé a gőz. A nyolcadikon nyitva az egyik ablak, összeköti a tereket, keveredik a levegő. Odaállok, és látom, hogy a nyírfák sötétben állnak, leoltották a villanyokat. Spórolnak. Az istenek valahol egy puha ágyban álmodnak egy völgyről. Szürke emberek, egy omladozó stadion. Menni kéne innen, de most aludni kéne, felejteni. Isteni homlokukra kis ránc, barna homály ül. Isteni álmuk halk, ma este nem ők voltak. Ugyanúgy nem, mint régen. Hűvös reggeleken korán kelni, megvárni a buszt, és gyalogolni a pályáig, ahol a takarító néni vár, és egy csonthideg, izzadságszagú öltöző. Fagyott a pálya, kopottak a labdák, és nincs víz. Labdaszedők voltak az edzés után, ültek a folyóparton és tökmagoztak. Ültek a kartonon, és baszogatták egymást. Várták a nagyokat az öltöző előtt, hogy beleszagolhassanak a Fehérbe.
Nos. Egy lényegtelen szerelmetes enyém szöveg. Nézzétek, mily komolyan veszem. Szövegem van, király vagyok. Szeretem a szövegem, szeretem magam. Még csak annyi, hogy megtudtam, hova gyűl a pöszme: hát szóval nektek a köldökötökbe, foszló szürke mócsing, nekem pedig a lelkembe, csávók, de ez arany, haver, ez blokk, ez madártej.