Bartók Imre: Damien. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025.
Ha számba vesszük Bartók Imre eddig megjelent köteteit, nemcsak azzal szembesülhetünk, hogy a kortárs magyar irodalom egyik legtermékenyebb szerzőjéről van szó, hanem azzal is, mennyire következetesen kerüli az önismétlést.1 Ennek ellenére önkényes transzgresszióval nem vádolható.
Irodalmi kísérleteinek alapanyagát a kortárs kulturális termelés zsánerműfajai, a huszadik századi filozófiai, illetve (hermetikus) költészeti hagyomány vegyítve teszik ki. A regényeknek kiemelt jellegzetessége ezeknek az eklektikus keverése, amivel Bartók kötetről kötetre néhány lépéssel visszább áll meg attól, minthogy irodalmunk alapvetően kánoncentrikus, konzervatív intézményrendszere, a (sejthetően) akadálytalan, elidegenítő effektusoktól mentes befogadást szívlelő, széles körű olvasóközönség vagy az irodalmi trendekkel szembeni ellenbeszédet elváró kísérletezők közül bármelyik is örökre kiátkozná, vagy – és ez még értékelendőbb – magának kisajátíthatná.
Az eddigi életműben koherensen tér vissza az a motívum is, hogy a prózaszövegei középpontjába került karakterek többnyire menthetetlenül sötétnek látják magukat a számukra kijelölt világokban – szigorúan ebben a viszonyban: magukat látják sötétnek a világban, s nem fordítva –: menthetetlen, sötét alak(zat)oknak, akik némi fényre, enigmatikus belsőjük átvilágítására és feltárására várnak, mint jelenünk késő kapitalista, mítosztalanított, hiperracionalizált világának furcsa, misztikus sebei.
A Damien főszereplője, egy Damien Lazard nevű figura is efféle: modern stigma, amelyen a narrátor akadály nélkül ki-be járhat. Mögötte ijesztően tágas, különös beltér nyílik: lexikonszerű rendszerezettség, információ-túltengésből eredő összevisszaság, egyszerű, hétköznapi (de banalitásukban pótolhatatlan) emlékek, érzelmek, titkok és vágyak.2 Minden egyes elem, gondolat-, emlék- és információfoszlány hordozza a külvilágba való kinyílás lehetőségét, amely külső a már említett (műfaji, kultúrszférákbeli) keveredésé: misztikus események és összeesküvések hollywoodi thrillert idéző világa; a felkapott turista úticélokon kívül eső városok környezete; az eutanáziát a gig economy3 körülményeihez korszerűsítő start-up klienseinek búcsútörténetei; egy, a sakktörténetet magában foglaló nagy-nagy adatbázis; illetve a profi sport, a sakk csúcsszintjének immár teljesen a szórakoztatóipar szakágává vált, spektakuláris nyilvánossága. Utóbbiak teszik a legnyilvánvalóbbá, hogy a külvilág és Damien vélt belső világának elemei gyakorlatilag véletlenszerűen cserélgethetők – elválasztottságuk ritka pillanatokban, valódi eseményekben nyilvánul csak meg és vevődik észre. Ilyenkor vagy Damien vagy az elbeszélő, vagy mi nem értjük igazán, mi is történt, mert az okok (pl. hogy miért tett meg egy előnytelen lépést) takarásban maradnak, forrásuk maga az ismeretlen: ugyanaz a hely, ahonnan a váratlan „látogatók” és a velük való sorsdöntő találkozások eredeztethetők. Nem muszáj ténylegesen megértsük ezeket a pillanatokat ahhoz, hogy felfogjuk: határba ütköztünk.
Egy esemény túlmutat önmagán, és túlmutat a hozzáférhető tudáskorlátokon. Sehogy sem illik bele a fennálló reprezentációkba. Mindezek ellenére mégis helyet talál magának a világban, „beíródik”. Ennek folytán szembesít azzal, hogy lennie kell egy helynek, egy külsőnek, amit (még) nem ismerünk – esetünkben: amelyről sem Damien, sem mi és talán még a narrátor sem tudhat –, és ahol a mostani ismereteinkre korlátozódva nem kellene lennie abszolút semminek. Nem értjük a cenzúrát. Nem lehetünk bizonyosak, a narrátor azért kényszerít-e minket állandó lépéshátrányba – ahogy az poétikailag az utolsó előtti részben kulminálódik – a kihagyásokkal, elkalandozásokkal, a sakk-, harcászat-, művelődés-, vallás- és tudománytörténet gyakori megidézésével, mert ő maga sem rendelkezik átfogó ismeretekkel Damien személyes fikciójáról, vagy inkább stratégiai megfontolásból nem árul el, és takar ki bizonyos dolgokat?4 Nem tudjuk, van-e még mit tudni? Mi ez a játék?
Ne feledjük, hogy a sakkpartikat évszázadok óta elszántan dokumentálják szerte a világban. A sakktörténet egy meglehetősen pontos, formálisan ellenőrizhető történelmi reprezentáció. A Damien nevű karakter és annak a világnak a jelenje, amelyben él – amelyben az éppen legerősebb profi sakkozók neve összecseng, de nem egyezik az általunk ismert sakktörténet elmúlt pár évének szereplőivel –, ezzel a rendkívül zárt történelemmel ütközve a „fikciósítás” műveletének jeleit teszi nagyon is szembeszökővé.
A sakk világa teljesen formalizált. Minden szabály, minden állás, minden lépés ismert, rögzített és kiszámítható. Nincsenek véletlenek. Az egyedüli ismeretlen (de nem véletlen!) benne a másik lépéseinek sorozata, és már ez is elegendő ahhoz, hogy a felmerülő eshetőségek száma ne legyen számszerűsíthető. Az esemény itt formálisan mindig a partnertől, a másiktól származik. Olyan esetek törnek be a játszmába, melyekkel az egyik játékos nem számolt, vagy eleve nem is számolhatott. Léteznek állások, amelyek dokumentáltan soha nem álltak még fenn. Léteznek lépések, amelyek ebből kifolyólag értelmezhetetlenek. A sakktörténelmet, a stratégiáknak ezt az évszázadok óta jegyzett, szételemzett, egyre inkább tökéletesített adatbázisát ezek a ritka, eseményszerű pillanatok ítélik érvénytelennek, és juttatják előrébb a néhány lépés után az elágazásokból már követhetetlenül megnyíló keresési útvonalak és lehetőségterek átfogó, teljes(ebb) reprezentációja felé. „Megfejtett a világ, de csak amíg nem mész elég messzire ahhoz, hogy a határáig érj, hiszen akkor kiderül, hogy amit annak hittél, mások jelölték ki, és ami mögötte rejlik, rád és a kíváncsiságodra vár.” (370.)
A sakk játékelméletileg egyelőre „megoldatlan”: nem létezik matematikai bizonyítás arra, hogy két hibátlanul játszó ellenfél minden egyes játszmája döntetlenbe fog kifutni. Korunk legerősebb játékosai5 – akik a felkészülési programok, technikák és adatbázisok soha nem látott fejlettsége miatt nyugodt szívvel nevezhetők a sakktörténelem legerősebbjeinek – és a legújabb, jóformán verhetetlen tervezőalgoritmusok egyaránt különböző statisztikai reprezentációk (modellek) folytán csak megközelíteni tudják az adott állásban valószínűsíthetően legoptimálisabbnak tűnő (a győzelemmel társított, legmagasabb megsaccolt végértéket termelő) következő lépést. Bizonyítani, azaz analitikus, formális tudással rendelkezni arról, hogy a megtenni tervezett lépéssel a győzelemhez kerülnek közelebb – ha az ellenfél számára állnak még fent a kimenetelt befolyásoló döntések (leggyakrabban, természetesen, éppen ez az eldönthetetlen) –, nem. Bár a kortárs sakkban elenyésző szerepet szokás tulajdonítani az intuíciónak, a parti lehetőségtereinek modellezése, vagyis a játszma összes lépésével való számlálás nehézségei miatt néha ezenkívül nincs mire hagyatkozni. Afféle szökésvonal az intuíció, amelyre rálépve vagy átvezetnek megérzéseink az ismeretlenen, vagy nem. Bízni kell a bizonytalanban. A sakkozók ma már nem nagyon lépnek rá erre az ösvényre (Damien ebben egy nagy kivétel). De történnek lépések, melyekről még sokáig nehéz eldönteni, hogy megmagyarázhatatlan, zseniális belátás, egy felsőbb szellem jóindulatú segítsége vagy egyszerűen hiba eredményezte őket.
Ezek a váratlan eredményekhez vezető ismeretlenek olyan események, amelyekre világokat lehet építeni.
Damien világát például, amely kitölti a gyakran számára is érthetetlen sakklépések, az elengedhetetlen szerelem és együttlétek emlékeinek, valamint a versenyek során életébe betoppanó misztikus látogatók eseménytereit. Amíg relatíve idős kora ellenére nagyon gyors ível a világ legjobbjai közé, majd egészen a világbajnoki kandidátus-mérkőzésig (a könyvbeli sakktörténelem legnagyobbja, „Bang Karson” ellen) kerül, pályafutását és magánéletét összekötik, felforgatják, átértelmezésre kényszerítik a titokzatos és beláthatatlan következményekkel járó események.
A sakk törvényszerűségeinek szempontjából a figurák és a tábla két oldalán ülő ellenfelek teljesen üresek, automatizmusok által konstituált és mozgatott Ionesco-szereplők. Személyes múltjuk, emlékeik, érzelmeik nincsenek, csak a játék, a sakktörténet enciklopédikus köztere. „A versenysakk a technológiai téboly szimbólumává vált. Azok a tábla fölött görnyedő gyerekek már nem valódi emberek. […] Még csak azt sem lehet mondani, hogy kizsigerelnék magukat, mert abban a pillanatban, hogy asztalhoz ülnek, nincs többé semmiféle én, amit ki lehetne zsigerelni.” (277.) A Damien ezt a sakk szempontjából fölösleges személyes belsőt tölti ki. Hiszen a lényeg, hogy olykor miért hibázunk, mikor hagyatkozunk intuíciónkra, mi dönt el végül egy játékot, egy bajnokságot, vagy hogy mit jelent a világ legjobbjának lenni, honnan a hozzá kellő szenvedély, gyakran éppen itt rejtőzik.
Ez a belső pedig arról árulkodik, hogy Damiennak nem sok kedve van a sakkhoz. És a regényben elhangzottak alapján úgy tűnik, a profik közül alig néhányan akadnak, akik szívesen csinálják. Játszanak, versenyeznek, mert legtöbbjük életének ez mindig is a része volt; mások talán függők, a külvilág elől a sakk zárt terébe menekvők, vagy puszta megélhetésből járnak versenyről versenyre részvételi és nyereménydíjakért. De a versenysakkot legtöbbjük egyfajta kínzásnak, egy mostanra teljesen értelmetlenné vált megmérettetésnek, szadizmusnak, kegyetlen show-műsornak látja. Vagy mint Beckettnél az Endgameben: maradnak, mert kettejükre van szükség, hiszen más esetben nem lenne kivel eljátszani még a vég legutolsó mozzanatait sem.6
A versenysakk nem is olyan régi történése, hogy 2023-ban a világranglista első, sorozatos világbajnok, Magnus Carlsen, nem hajlandó újból kiállni a kihívó Ian Nepomniachtchi ellen (akivel 2021-ben már lejátszotta ugyanezt a páros mérkőzést). Nincs motivációja még egyszer végigcsinálni a Nepomniachtchi elleni edzőfolyamatot – állítja –, de azért javaslatokat tesz a Nemzetközi Sakkszövetségnek a világbajnoki meccs formátumának megváltoztatására (leginkább lerövidítésére, felgyorsítására), hátha elviselhetőbbé tehető a monoton, kínzásnak számító felkészülés, melynek szerinte a játék szépsége szempontjából semmi értelme. Ennek az eseménysorozatnak a dramatizált változata is lehetne a regényben feltűnő ACHE nevű szervezet – „ami a sakk káros hatásai miatt tüntet, ezek közül még a függőség a legkevesebb, súlyosabb problémát jelent, hogy bármilyen sokat adsz neki, mármint a sakknak, sajnos rendkívül csekély, amit visszakapsz tőle, persze, a rengeteg kudarcon, frusztráción és csalódáson kívül”7 (208.) –, amely a kortárs sakknak ezt a drámai, értelmetlen, szenvedésekkel teli állapotát szeretné (akár terrorizmusba hajló módszerekkel) megszüntetni. A Vatikán egy befolyásos bíborosa viszont, talán épp a sok-sok magukra vállalt szenvedés miatt, a versenysakkozók közül szeretné kiválasztani az új pápát (mellesleg pontosan Damient). Ki tudja, talán a Nemzetközi Sakkszövetség mögött nem is a CIA, hanem a Vatikán áll.8 A sakk és az univerzum között elvégre megszokottak az analógiák.9
„A sakk tulajdonképpen egyszerű folyamat, létezik valahol egy éter, egy közös halmaz, amelyből az egyes játszmák mintegy kiválnak, néha el kell végezni egy-egy konkrét kalkulációt, végére járni a családfakutatásnak, megérteni a mestervariánst, adaptálni az általánost az egyedire, de azért a játék lényege a mintafelismerés, a már létező motívumkészlet minél alaposabb elsajátítása és azonosítása, igaz, a zseni, mint mindenben, a sakkban is arról ismerszik meg, hogy képes e motívumkészletet újabb elemekkel gazdagítani, idetartoznak például Petroszján programatikus minőségáldozatai, Rashanda kényszeres h4, illetve … h5 szárnytámadásai, és még ezernyi ötlet, ötletecske […].” (144.)
A regény mottójául szolgáló idézet rögtön a legelején a sakk és a gondolkodás nem éppen intuitív ellentétének problémáját veti fel, és húzza meg a regény értelmezésének egy lehetséges, eléggé megrázó horizontját: „Világos egészen eddig jól ismert változatot követett, / most azonban végzetes hibát vét: elkezd a saját fejével gondolkodni.”10
Mi mást csinálhat az ember sakkozás közben, ha gondolkodni nem gondolkodik?
Vagyis, ha az eljárás, amit művel, és a folyamat, amelynek aláveti magát, nem a gondolkodás, akkor mi a gondolkodás? Ha a számolás, a vizualizáció, a tervezés, a hibaelkerülés, az esélyek folytonos latolgatása és elvetése, a minták felismerése és felidézése ebben a szimbolikus világban nem az.
Mi a fenét nevez(het)ünk akkor gondolkodásnak? A dilemma egyidős a filozófiával. „Mit jelent valamit elkezdeni? És mit jelent elkezdeni gondolkodni?”, teszi fel a kérdést Bartók Heidegger-könyve előszavának legelején.11 Heidegger szerint az egész nyugati filozófiát (gondolkodást) el kell vetni, csak ezután kérdezhetünk rá a valódi (emberi) szubsztanciára: a létre.12 És nem ő az egyetlen, aki ennyire radikális szimbolikus aktust hajt végre a dilemma feloldásának érdekében. Korunkra tekinthetünk úgy, mint amelynek művészeti, politikai és saját individualizmusunk meghaladását kitűző törekvéseinek (pl. a szerelem, az együtt-lét) érdekében aktualizálnunk kell a gondolkodás lehetségességének problémáját.13 Hogyan, és egyáltalán van-e miről gondolkodni egy olyan világban, amelyben minden jogilag, tudományosan és/vagy matematikailag formalizált, algoritmikus, statisztikai módszerekkel rendszerezett és szabályozott, vagyis teljesen szimbolizált? Van-e miről és van-e kinek? Van-e (még?) emberi gondolkodó-cselekvő szubjektum?14 Van-e rá szükség?
Vizsgálgatjuk ezt a regényt mint egy elénk került sakkállást. Némileg ismerős, irodalomtudományos, esztétikai vagy nyelvfilozófiai szempontok szerint is elemezhető és klasszifikálható. Kritikusok arról igyekeznek ítéletet hozni, hogy megjelenése irodalmi „eseménynek” tekinthető-e? A kérdés viszont, amellyel általa szembesülünk, ennél sokkal megrázóbb: hogy tudunk-e és kell-e róla egyáltalán gondolkodni?
JEGYZETEK
1 Paul Celan — A sérült élet poétikája (monográfia), L’Harmattan, 2009; Fém (regény), Kalligram, 2011; Rilke – Ornamentika és halál (monográfia), L’Harmattan, 2011; A patkány éve (regény), Libri, 2013; A nyúl éve (regény), Libri, 2014; A hamis Alef – Kezdet és temporalitás (filozófia), L’Harmattan, 2014; A kecske éve (regény), Libri, 2015; Goebbels (dráma), JAK (Melting Books), 2015; Alfonz és az űrlények (gyerekkönyv), Babilon, 2015; Láttam a ködnek országát (regény), Jelenkor, 2016; Jerikó épül (regény), Jelenkor, 2018; A testrablók éjszakája (gyerekkönyv), Tea, 2019; Majmom, Vergilius (prózavers), Szépmesterségek Alapítvány, 2020; Lovak a folyóban (regény), Jelenkor, 2021; Dlöf alkonya (ifjúsági regény), Kolibri, 2024; Damien (regény), Jelenkor, 2025.
2 „Az építészet, akár a lélektan, azon a belátáson nyugszik, hogy a belső tér összehasonlíthatatlanul tágasabb és formálhatóbb a külsőnél” (233.) – állapítja meg egy ponton találóan a narrátor.
3 Gig economy: olyan munkaerőpiac, amelyet alkalmi, rövid távú, rugalmas és szabadúszó munkavégzés jellemez, többnyire digitális platformokon keresztül, hagyományos foglalkoztatás helyett.
4 Egy példa arra, hogy a Damien mondatai mennyire hirtelen tágulnak ki enciklopédikus ismeretterjesztéssé: „[…] ugyanaz a közönség tapsol és kommentel hozzá, amelyik egykor összegyűlt a párizsi Place de la Concorde-on a guillotine köré, amelynek névadója, Joseph-Ignace Guillotin halálbüntetés-ellenes volt, és kisebbik rosszként, a kerékbe törést és más borzalmakat kerülendő javasolta a humánusabbnak tartott megoldást.” (349.)
5 Jelenlegi (2025. október 28.) top 5: 1. Magnus Carlsen (1990, Norvégia, közvetlen összecsengésben a Damienben feltűnő világbajnok Bang Karsonnal), 2. Hikaru Nakamura (1987, USA), 3. Fabiano Caruana (1992, USA), 4. Arjun Erigaisi (2003, India), 5. Praggnanandhaa Rameshbabu (2005, India).
6 „CLOV I’ll leave you. / HAMM No. / CLOV What is there to keep me here? / HAMM The dialogue. [A francia eredeti tükörfordítása: Hogy választ adj nekem.]” – mivel a Kolozsvári Grandpierre Emil-féle magyar fordítás (A játszma vége), a francia címből (Fin de partie) kiindulva, elég szerencsétlenül éppen a sakkra (is) alkalmazható „végjáték” utalástól fosztja meg a drámát, értelmesebbnek találtam a sakkreferenciát hangsúlyosabbá tevő, Beckett általi angol fordításra (Endgame) hagyatkozni.
7 A regényre jellemzők ezek a mellérendelés által, kötőszavak nélkül egymásba tördelt, hosszú, kanyargó mondatok.
8 Bár a könyv valamennyire zseniregényként is értelmezhető – jussanak eszünkbe a chilei Benjamin Labatut világszerte nagy közönségsikernek örvendő, igencsak fikciósított történelmi zseniregényei –, az olvasó képébe nyomott természetfeletti, misztikus elemekkel tulajdonképpen a zseni-toposz antitézise is lehetne. A zseniket mások csinálják, apák-anyák, ellenfelek, szerelmek vagy egyszerűen maga a CIA és a földönkívüliek összefüggésének popkulturális közhelye.
9 Legrövidebben: „Két király, akik, akárcsak két atom, sosem érinthetik egymást.” (260.)
10 Siegbert Tarrasch (1862–1934) a 19. század végének egyik legjobb sakkjátékosa, a 20. század elejének egyik legjelentősebb sakkszakírója, -elemzője, a sakkelmélet és -pedagógia történetének tekintélyes alakja.
11 Bartók Imre: A hamis Alef. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2014, 7.
12 Ld. pl: „Heidegger tulajdonképpen azt mondja, ha rá akarunk kérdezni a létre, le kell mondanunk a filozófiáról (az újkori tudományról és egyéb apróságokról nem is téve említést). A puszta vélemények szabad elméleti (szókratikus) vitatása – lévén ezek a vélemények az emberi állapot kifejezései, függetlenül tartalmuktól, ld. a görög tragédiát és történetírókat – mindenképpen absztrakt moralizmushoz vezet, mert minden elmélet elkerülhetetlenül univerzalisztikus, ám az emberi élet nem univerzalisztikus, hiszen megismételhetetlen, néma pillanatokból áll (…).” Tamás Gáspár Miklós: A német kontraszt. In: Uő: A túlsó pólus. Kijárat Kiadó, Budapest, 2023, 59–75. Eredeti megjelenés: Litera, 2021. november 17.
13 Alain Badiou négy nagy igazságfolyamatával példálózva (művészet, politika, szerelem, illetve a formalizált, analitikus tudomány). Badiou a dilemma feloldásáért odáig merészkedik, hogy a gondolkodás (filozófia) számára közvetlenül elérhetetlenné teszi az igazság (filozófiatörténeti kontextusban: az Igazság) kategóriáját. Helyette a filozófusnak csak a négy nagy igazságformához enged hozzáférést, aki ezeket (mindössze) ütköztetheti, hasonlítgathatja, elemezheti (egymáshoz képest) a gondolkodás terében, de nem alkothat róluk/belőlük egy „átfogó” igazságot. A négy nagy igazságfolyamatnak viszont szintén nincs elengedhetetlen szüksége az igaz (filozófiai) gondolatra ahhoz, hogy alakítsa, s talán jobbá is tegye az életet, a hitnek és a hűségnek egy jellegzetes definíciójával élve. Ld. a kitűnő magyar nyelvű, mély áttekintést mindezekről: Sipos Balázs: Alain Badiou: Lét és esemény – Ismertetés, bírálat. Mérce, 2022. Elérhető: https://merce.hu/badiou-let-es-esemeny-biralat/.
14 Vö: Sipos Balázs: A szellem magánkívül. Élet és Irodalom, LXVI. évf., 15. sz., 2022. április 14. Melléklet. Szerk: Sipos Balázs. Elérhető: https://www.es.hu/cikk/2022-04-14//tgm-hatas.html.