Micsoda lélekvesztő hely ez, hogy mindig történik valami rossz. Hogy újra és újra elkedvetlenítenek.

Leforráznak, na. Én meg várom, hogy megvigasztalódjam. Várom, mintha angyalka volna a vigasz.

Mintha permanens karácsony volna itt. De a kutyaúristenit, hogy van ez? Hogy van, hogy nekem így elvesznek percek, órák az életemből, amikor várok.

Hogy visszajöjjön a kedvem, vagy legalább egy kicsi kedv jöjjön, csak nadrághúzásnyi. Csak elindulásnyi, aztán majd a kint eltereli a gondolataimat.

Miközben lehet, megutálom az otthonomat. Mert miért is ne, hisz itt ér főleg minden rossz hír, itt ér el. Itt purcanok ki, itt fektet két vállra, itt basszák fel az agyamat. Itt járatják csúcsra a mellékveséimet, azaz itt vagyok stresszben. Aztán aludhatok rá, ha tudok. Aludhatok egy nagyot, hogy beinduljon a gépezet. Ez az egyébként csodás hormonális rendszer.

Hogy legalább egy kis hormon legyen, egy icipicike, hogy ne tűnjek élettelennek. Még azt se bánnám, ha esetleg robotszerűnek tűnök, csak el tudjak indulni. Vár az öreg kutyánk. Ő bezzeg készül, ő bezzeg az utolsó indulás előtti percig fekszik, hogy legyen elég ereje a meneteléshez. S olykor a jókedv is elkaphassa netántán.

De engem nem kárpótol semmi az elvesztett percekért, nekem nem mondja senki, hogy vigyázzak. Ne pörgessem túl, ne toljam a falig a szerveimet.

Mert kidőlnek, kipurcannak, és ahhoz se lesz kedvem, hogy hólyagot, belet ürítsek. Majd csak úgy elszállnak belőlem a salakanyagok, mintha madárrajt riasztanánk. Mert én már nem riadok meg semmitől. De nem is örülök.

Akár egy darab fa leszek. És észre se fogom venni, ha így haladok.

Pedig anyám irányt mutatott. Azt mondta, azért bánunk olyan piszokul vele mi, gyerekek, mert nincs férfi az oldalán. Akitől féljünk, persze, de ezt nem mondta. Viszont azzal folytatta, hogy nem baj az, mert éjszaka, ha elalszunk, gyengék leszünk.

És majd akkor vágja le a kezünket vagy szúrja ki a szemünket. De ez nem biztos, ezt a szemes dolgot, lehet, én költöttem hozzá. Bár nem is bántottuk, miért is tettük volna. Az én hátamon fát lehetett volna vágni, a bátyám meg nagy és határ nélküli önszeretetében kiremegte magát. Ha valami nem úgy működött, ahogy akarta.

De tényleg, képes volt tetőtől talpig remegni. Színjózanon, míg a másik bátyám pityókásan ért haza.

Így hát nem tudom, mi a pláne az együtt öregedésben, de tényleg. Hogy majd egymás támaszai lehetünk, szívem. Holott mi a garancia arra, hogy legalább egyikünk tud majd járni. Különben is, azóta kiderült, hogy legtovább és legboldogabban az egyedülálló nők élnek. Viszont a férfiakról eddig is tudtuk, hogy nem élnek sokáig. Túlzásba viszik a függőségüket, és nem fogják vissza magukat. Azaz isznak, mint a gödény, és hátukon-fejükön ott a célkereszt. Hogy lehet, halálukat lelik egy kocsmai verekedésben.

Úgyhogy szerintem ez a támaszosdi nem lenne rossz. De én úgy érzem, féloldali, mert téged nem nagyon lehet zavarni. Bosszantani meg pláne nem. Elszakad valamelyik ered, és ápolhatlak a végtelenségig. Így aztán jobb, ha én befogom a pofámat, és többet járok a kutyával a parkba.

És keményen leugatom a nagykutyák fejét, ha csúnyán közelednek ehhez a csöpp kutyalánykához.