D-nak

Névtelen etruszk költő arca fölizzik – a múltból

küldöm örömmel eléd!

Drága, fogadd szeretettel – a vers örök, égi ajándék.

Most idemásolom én:

„Lágy Etruria volt a családom hajdani fészke

füstbe, homályba vesző

messzi korokban – a tuszk meg a harsány umber elődök

kedve viselte vidám

arcom a táncban, a torban a titkos Tuscia földjén.

Enyhe, futó mosolyom,

néma szemem szomorúbb vágása is annyira tyrrhén,

s telten a távoli fény

tört örömével: enyém! Még Clusium és Volaterrae

küldte nekem, csak enyém…

Meztelen arc elenyész, csak a szó szakad át az időkön –

isteni mérce szerint

nagy s kicsi is vagyok én, noha formám lényege semmi.

Tarquiniába való,

rómainál tüzesebb agyagurna, ha vágyik a lelkem –

rejti világ hamuját.”