[Látó, 2010. július]

2005 februárjában készült a történelmi tényeken, eddig ismeretlen kihallgatási jegyzőkönyveken és kortárs tanúkkal készített új interjúkon alapuló Die letzten Tage, magyarul Sophie Scholl, aki szembeszállt Hitlerrel címet viselő, 2006-ban Oscar-díjra jelölt német film Fred Breinersdorfer forgatókönyve alapján, Marc Rothemund rendezésében. 1943-ban játszódik a cselekménye, a nemzetiszocializmus ellen küzdő testvérpár, Sophie és Hans Scholl utolsó hat napját mutatja be. Fehér rózsa volt a szimbóluma annak az ellenállási szervezetnek, amelyben néhány müncheni egyetemista a náci rezsim ellen harcolt, ennek vezetői a film főszereplői.
Egyik szórólapos akciójuk során az egyetem gondnokának feljelentésére Sophie és Hans a Gestapo foglyai lesznek. Bebörtönzik őket, a kihallgatás napokig tart. Sophie-nak sikerül átvernie a vallató tisztet, Robert Mohrt, már az elbocsátó levelet is kézbe kapja, amikor Hans a tortúra alatt megtörik, és a bizonyítékok láttán beismeri tetteiket. Sophie-nak is vallania kell, de következetesen védi a csoport többi tagját azzal, hogy mindent magukra vállal: azt állítja, hogy a rendszerellenes felhívásokat a bátyjával ketten készítették és terjesztették.
Február 22-én a Scholl testvéreket és segítőjüket, Christoph Probstot hazaárulás, véderőbomlasztás és ellenségpártolás terhével vád alá helyezik, majd a népbíróság halálra ítéli mindhármukat. Az ítéletet még aznap délután végrehajtják.
A Weiße Rose ellenálló csoport 1942 júniusában alakult, keresztény elveket valló baráti kör tagjai alapították. A deportálások, a zsidókkal és a rendszernek be nem hódolókkal szembeni bánásmód, a lengyelországi tömeggyilkosság és a varsói gettóban látott nyomor ösztönözte az egyetemistákat, a Scholl testvéreket, Christoph Probstot, Willi Grafot, Alexander Schmorrelt és Kurt Hubert az ellenállásra. Szórólapokat készítettek, amelyekben a fronton tapasztalt tényekről tudósították előbb a müncheni értelmiségieket, majd több dél-németországi és ausztriai városba is eljuttatták az ötödik kiáltványukat. Hatodik röplapjuk Helmut von Moltke segítségével Skandinávián keresztül Angliába jutott. 1943 végén több száz­ezer példányt szórtak le a szövetséges repülők Németország területére ebből a kiáltványból.1
A filmben tematizált történelmi eseményt Alain Badiou2 és Emmanuel Lévinas3 etikájának optikájában próbálom meg láttatni.
Lévinas szerint a „lét háborúként tárulkozik fel a filozófiai gondolat számára”, hiszen a háború „az előrelátás, a minden eszközzel nyerni tudás művészete”, vagyis „mint az ész gyakorlata merül fel”.4 Badiou filozófiai ethosza szerint a gondolkodás az, ami az embert teszi. A gondolkodás Badiou számára mindig valamilyen új igazság elgondolását jelenti, a gondolat az újszerűségben, a fennállóval szakításban áll. Az embert az affirmatív gondolkodásával kell azonosítanunk: nem elfogad egy konszenzust, hanem állít valamit. Az új gondolat történése tehát igazságtörténés. Ebben az igazságtörténésben képződik meg a szubjektum, mindig konkrét szituációban, helyzetben. Az igazságtörténés Badiou szerint négy területen történhet: a szerelem, a művészet, a tudomány és a politika terén.
A Scholl testvérek története politikai téren, háborús helyzetben zajlik: a fennállóval szegülnek szembe, új igazságot gondolnak el: a hitleri ideológia megdöntését. Igazságtörténésnek tekinthetjük a lázadásukat, hiszen ott jön létre, ott indul el, ahol a helyzet hiányként, kuszaságként jelenik meg: Amerikával, Oroszországgal és Angliával szemben nincs esélye a német háborúnak, Hitler pusztulásba vezeti a népet, „Nem nyerheti meg, csak meghosszabbíthatja a háborút!”5 Az ész, az intellektus hangsúlyosan közrejátszik ebben a kimozdulásban: Sophie szakképzett gyermekgondozónő, pszichológiát tanul, Hans orvostanhallgató, aki maga láthatta a keleti fronton a pusztításokat, mészárlást. Bár előbb Sophie a Német Lányok Szövetségének tagja volt, belátta, hogy a hitleri ígéretek – „naggyá, boldoggá és gazdaggá teszi a hazánkat, mindenkinek lesz munkája és kenyere, mindenki szabad lesz és boldog”6 – csak hitegetésként működhetnek. A szórólapok elkészítésével, sokszorozásával, terjesztésével, majd a bélyeg- és borítékhiány miatt nem postázható szórólapok kockázatos elhelyezésével az egyetem aulájában közönséges halandóból halhatatlan szubjektumokká lesznek. Szakítanak a megszokott helyzettel, később pedig hűek maradnak az esemény következményeihez, minden érdek felett elköteleződnek az igazság mellett.
Badiou szubjektív igazságtörténés etikájának minden szempontból megfelel ez az igazságtörténés: az igazság a szubjektumok érdekeitől függetlenül is kitart, univerzális lesz. Szerinte a különbségek adottak, azt kell az etikának feltárnia, hogy mi tud sok embernek ugyanolyan teret nyitni, az igazi kérdés az Ugyanaz elismerésének a kérdése. A gondolkodás dolga ezt az Ugyanazt megteremteni, melyet az igazságnak feleltet meg, annak az új törekvésnek, ami a fennállóhoz képest valami más.
Lévinas vele ellentétben azt állítja, hogy az etika nem a szubjektum identitásán, hanem a Másikon alapul. A Teljesség és végtelenben a másik „az arc,7 vagyis egy olyan másik, akinek általánossága nem szűkíthető le bizonyos viszonyokra”. „Az arc megragadhatatlan többlete ennek a világnak az alapvető rendjét forgatja fel. Megjelenik valami vagy valaki, aki nem kezelhető az eddig megszokott módon, vagyis nem uralható és bekebelezhető; és ezáltal megkérdőjelez minden eddigi uralást és bekebelezést.”8 Lévinas szerint az Ugyanaz despotizmusa lehetetlenné teszi a másik megismerését. A másik felfogása helyett a másiknak mint abszolút külsődlegesnek a fogadását indítványozza, ezt a közelséget a felelősség hozhatja létre. A felelősségem visz közel a másikhoz, a nyitottság a másik felé. Judaista hagyományban gyökerezik, a Törvényben kereshető ennek az identitás-definíciónak az eredete, amely arra reflektál, hogy mire kötelez a másik tapasztalata. Még mielőtt bármilyen kérdés is felmerülne a másik létével kapcsolatban, már felelős vagyok érte. Az Ugyanaz teljességéből az mozdít ki, hogy nyitottá válok az abszolút külsődlegessel szemben. Ez az ímhol vagyok kitettsége a szubjektum megképződési pillanata Lévinas szerint.
A filmben rendkívül hangsúlyos az arc: Sophie szemben ül a vallatóbiztossal, Mohrral, s a két arcot látjuk ciklikusan a mondottak rezonálójaként. Mohr figyeli Sophie arcát, hogyan reagál, amikor a bőröndre helyezi az egyetemen összegyűjtött szórólapokat, és kijelenti, hogy „pont belefér”.9 Rezdületlen az arc válaszadáskor: „Véletlen”, s még akkor is, amikor a következő kérdés elhangzik: „Miért visz magával üres koffert az egyetemre?”10 Az első vallatás során kiválóan sikerül Sophie-nak tagadnia nemcsak szavakkal, hanem az arcával, mimikával is, hogy bármilyen közük lenne a röpcédulákhoz. Még akkor is, amikor a szigorú kérdés elhangzik: „Azt hiszi, eltitkolhatja előttünk valódi érzelmeit?”11, azt tudja meggyőzően válaszolni: „Teljesen őszinte vagyok.”12 Olyannyira uralkodik magán, a gesztusain,13 hogy Mohr kénytelen elfogadni az érveit – hiába fürkészi az arcot, nem mond többet, mint a szavak. Azt már nem láthatja a szemben ülő figyelő, hogy az asztal alatt az izzadt tenyér észrevétlenül a szoknyához törlődik, egy pillanatra ökölbe rándul.
Amíg ezen az oldalon az arc kifejezéstelen marad, a vallatóbiztos összevont szemöldökei, hitetlen tekintete lassan feloldódik, barátságossá, jóindulatúvá lesz.
Mikor azonban kiderül Hans vallomása alapján, hogy Sophie mindvégig hazudott, még hangsúlyosabbá lesz az arc: az elsötétített szobában ráirányítja Mohr a reflektorfényt, ebben az erős fényben vizsgálja, hogyan rezonál, amikor Hans pisztolyát az asztalra teszi, majd a száznegyven darab bélyeget is előhúzza egy táskából, amelyeket a bátyja fiókjában találtak – ugyanolyan bélyegek, amilyenek a korábban postázott rendszerellenes felhívásokon voltak. Amikor meglátja bátyja aláírt vallomását, Sophie maga is kénytelen bevallani, hogy részt vettek a röpcédulázásban. A mosdóba megy, itt hosszan szembenéz magával a tükörben. Nagyon erősen küzd a könnyeivel, arcának rándulásaival, de nyugalmat, fegyelmezettséget erőltet magára. Ettől a fordulattól kezdve azonban minden erejével arra törekszik, hogy ne árulja el barátaikat. Innen talán a vizsgabiztos arcát érdemes figyelnünk, hogyan változik a kezdeti düh és rászedettség, a féktelen harag egyre inkább csodálattá, együttérzéssé, hogyan vetül ki a zavar, a segíteni akarás, a tehetetlenség.
Sophie komolyan veszi a másikért való felelősséget. A film nyitányában barátnőjével, Gizellával zenét hallgatnak, énekelnek, nevetgélnek, Sophie viszont elsiet, hogy a szórólapok sokszorosításában segítsen. Közvetve felelősséget vállal itt másokért, a náci hatalom miatt szenvedőkért. Amikor Hans a megmaradt röpcédulákat az egyetemen akarja terjeszteni, és barátai a Gestapo Német Múzeumban kitört felkelés miatti riadókészültségére figyelmeztetik, őrültségnek, felelőtlenségnek tartják ezt a tervét, és le akarják beszélni róla, de Hans magára vállalja a felelősséget, Sophie mellé áll, ajánlkozik, hogy ő viszi a koffert, mert „ellenőrzés esetén egy nő­nek könnyebb”.14 Az első két emeleten sikerül elhelyezniük a lapokat, Hans el akarja hagyni az épületet, amikor kiderül, hogy maradtak még kiáltványok a bőrönd­ben. Úgy dönt Hans, hogy a legfelső emeletre viszi a megmaradt röpcédulákat: „Felviszem, várj meg itt! ”15 – Sophie nem hagyja egyedül a bátyját, kitart mellette: „Veled megyek.”16 Ledobja a márványkönyöklőről a röpcédulákat. A gondnok elfogja őket, kényszeríti, hogy vele menjenek. Hanst rángatni kezdi, ekkor Sophie megint beavatkozik: „Eressze el! Én dobtam le a papírokat.”17 Vallatáskor védi a barátait, nem árulja el, ki segítette még az akciót. A börtöncellában első kérdése társnőjétől, hogy hallott-e valamit a bátyjáról. Akkor sír először, amikor édesanyjára gondol: „Ha megtudja édesanyám, hogy letartóztattak Hans-szal együtt, összeroppan. Már elmúlt hatvan, és hónapok óta beteg.”18 Éjszaka ordítást hall a szomszédos cellából, a másik nyomorúsága imára készteti. A cellatársa elmondja, hogy nem Schmorrelt, hanem Christoph Probstot hozták be, és őt is hazaárulással vádolják. Sophie ekkor sír másodjára: „Három gyermeke van. A legkisebb most született, és a felesége gyermekágyi lázban fekszik.”19 Utoljára pedig akkor nem tudja visszafojtani a könnyeit, amikor szüleitől elbúcsúzik. Amíg látja az édesanyját, nem sír, támogatja, bátorítja őt: „Mama… olyan jó, hogy ilyen bátran mellettem állsz… Majd találkozunk az örökkévalóságban”20, de amint becsukódik mögötte az ajtó, már nem tudja visszafojtani a zokogást.
Megrendítő ez az önfeladás, az állandó törődés, másikra figyelés. Itt a badiou-i hűség működik: a saját érdekei ellenében is kitart az igazság mellett. Lévinas ezt úgy fogalmazza meg, hogy: „a messiási béke eszkatológiája rávetül a háború ontológiá­jára.”21 Nem eredhet emberi erőből ez a tartás, hanem csak a végtelenhez való viszonyból: „az eszkatológia a teljességen kívüli többlettel való viszony, mintha az objektív teljesség nem töltené ki a lét valódi mértékét, mintha egy más fogalomnak – a végtelen fogalmának – kellene kifejezni a teljességbe nem foglalható, de a teljességhez képest éppoly eredeti transzcendenciát. […] Az eszkatológia mint a történelmen »túli« kivonja a lényeket a történelem és a jövendő igazságszolgáltatása alól: teljes felelősségükben kelti életre és szólítja meg őket.”22 A felkínált felelősségetika arról szól, hogy minden pillanatban megítélhető az ember: nincs olyan momentum, amely felmenthetne a másikért való felelősség alól. Ez az etikai viszony elsődleges. Nemcsak a badiou-i hűség történik itt tehát, hanem a végtelen, a történelmen túlcsorduló idea lehetővé teszi „a létben elköteleződött, ám ugyanakkor személyes létezőket; e létezőknek felelni kell peres ügyekben, következésképpen már felnőttek, de éppen ezért olyan létezők, akik szólni képesek, s nem a történelem névtelen beszéde csendül az ajkukon. A béke a beszéd eme képessége révén áll elő”.23 A megképződött szubjektum úgy tud  megszólalni, hogy magáért beszél. Az a szubjektív megnyilvánulás, ami megtöri a teljességet, bizonyul itt beszédnek. Sophie beszéde ilyen. Lévinas a szubjektivitást nem „azon a szinten ragadja meg, ahol tisztán egoista értelemben tiltakozik a teljességgel szemben, nem is a halállal szemben érzett szorongásában, hanem akként, ami a végtelen ideájában van megalapozva”.24 Azt követhetjük nyomon Sophie cselekvésében, hogyan áll elő a végtelen az Ugyanaznak Mással való viszonyában. A vizsgálóbiztossal való beszélgetése kapcsán ezért a Másikért, az ellenségéért is felelősséget vállal Sophie. Megpróbálja ráébreszteni Mohrt, hogy az esemény, amelyhez hűséges, valójában csak szimulákrum. Miután vallatója elmondja, hogy „Nem értem, a maga adottságaival hogyhogy nem nemzetiszocialista. Szabadság, jólét, becsület, felelős állam – ez a mi eszménk!”25, Sophie tényekkel szembesíti Hitler „csatlósát”: „Az a rettenetes vérfürdő, amelyet a nemzetiszocialisták a szabadság és becsület nevében rendeztek egész Európában, nem nyitotta fel a szemét? Örökre meggyalázzák a német nevet, ha a német ifjúság nem segít megfosztani Hitlert a hatalmától és felépíteni egy új, szellemi Európát! És ha a maguk Führere őrült? Gondoljon csak a fajgyűlöletre! Volt Ulmban egy zsidó tanárunk, odaállították egy SA-csoport elé, és parancsra mindenki arcul köpte. Éjszaka aztán eltűnt, ahogy 1941 óta sok ezren itt Münchenben. Állítólag keleti munkaszolgálatra. A keletről hazajövő katonák megsemmisítő táborokról mesélnek. Hitler egész Európában ki akarja irtani a zsidókat! Húsz éve ezt az őrültséget hajtogatja. Hogy hihetik, hogy a zsidók mások, mint mi vagyunk?”26 Mohr azzal védekezik, hogy Sophie megtévesztett fiatal, félrenevelték. Ha az értelmére nem tud hatni, Sophie megpróbálja emocionálisan meggyőzni vallatóját: „Tudja, hogy megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy a nácik gázzal megölték a szellemi fogyatékos gyerekeket? Édesanyám barátnői mesélték, hogy teherautókkal vitték el a gyerekeket az intézetből. A többi gyerek megkérdezte, hová mennek. A mennyországba, mondták a nővérek. A többi gyerek énekelve szállt be az autóba. Engem neveltek félre, mert együtt érzek velük? […] Egyetlen embernek sincs joga Isten helyett ítélkezni. Senki sem tudja, mi játszódik le egy elmebeteg lelkében. Hogy milyen titkos belső érettség fakadhat a szenvedésből. Minden élet értékes.”27 A végtelen ideája Sophie számára a szabadság, ez hozza mozgásba a tudatát, ez hordozza az aktivitást magát. Olyan esemény szereplőjévé lesz, amelynek nem a felfedezés vagy az igazság a rendeltetése. Ebben a eseményben felfénylik a gondolat is a mondás mellett, Sophie számára a „radikális és éppen ezért metafizikai külsődlegesre törekvés, e metafizikai külsődleges tisztelete, amelynek legfőbb dolga »lenni hagyni«, alkotja az igazságot”.28 A mondásban Sophie önmagát a másik felé nyitja meg, „a mondás azt az egyszerű elemét jelöli minden megnyilatkozásnak, hogy ezek a megnyilatkozások szólnak valakihez, valakit céloznak. Amikor az önmaga beszélni kezd, akkor szükségszerűen felszakad az egoista burok, amely körbevette, hiszen a megnyilatkozásban a másik felé fordul. […] Bármiféle közlés előtt a mondás azt fejezi ki, hogy az önmaga megszűnt egyedüli lénynek lenni, hogy létezése plurálissá vált. A másik itt van, és a jelenléte nem elfedhető vagy eltagadható már, hiszen a mondás hozzá szól. Éppen emiatt állítható, hogy a mondásban a másik (és vele a végtelen, amit hordoz) belsővé lesz, mert itt az arc az ő ellenállásával és végtelenségével nem az önmagán kívül, vele szemben helyezkedik el, hanem már belül van, hiszen a mondás az önmaga tette, még akkor is, ha a radikálisan másról tesz vele tanúságot”.29 Sophie tehát felelős Mohrért is mint másikért. Odafordul hozzá, a mondásban felel vallatójának, de nemcsak neki, hanem egyben érte is felel. „Vagyis a mondásban megszülető többesség nem pusztán válasz, felelés, hanem egyben felelősség is.”30
Mohrnak Sophie mást jelent, a „közös haza hiánya teszi a mást az itthont megzavaró Idegenné. De az idegen a szabadot is jelenti, aki fölött nincs hatalmam. Lényege szerint kibújik a felfogásom alól”.31 Kénytelen elismerni, hogy igazságosan harcol Sophie, és hogy semmilyen módszerrel nem tudja megtörni, megmenteni sem: „Maga is a német nép javát akarja, nem, Scholl kisasszony? Maga nem bombát robbantott gyáván, mint Elser ’38-ban. Maga rossz jelszavakkal, de békés eszközökkel harcolt.”32 Itt ütközik ki igazán világnézetük különbözősége: Mohr a törvénynek akar mindenáron érvényt szerezni: „Törvény nélkül nincs rend”33, Sophie pedig a lelkiismeret prioritását hangoztatja: „A törvény, amelyre hivatkozik, a ’33-as hatalomátvétel előtt még védte a szólásszabadságot, ma pedig börtönnel és halállal bünteti. Mi köze ennek a rendhez? Mohr: Mihez igazodjunk, ha nem a törvényhez? Sophie: A lelkiismeretünkhöz. […] A törvény változik, a lelkiismeret nem.”34 Sophie a törvény absztrakt felszólítását performatív aktusban fordítja saját maga számára érvényes konkrét normákká. Badiou azt a militáns hűséget hangsúlyozza, abban látja a szubjektív erőt, hogy a saját érdeke ellenében is hű marad a szubjektum az igazságtörténéshez. A filmnek ebben a mozzanatában Mohr egérutat kínál Sophie-nak, azt javasolja, hogy vegyék jegyzőkönyvbe, hogy csak a bátyját utánozta, azt tekintette helyesnek, amit a testvére tett, és csak őt követte; vagy az is enyhítené a büntetését, ha hivatalosan azt rögzítenék, hogy „Beszélgetéseink után arra jutott, hogy amit a fivérével elkövettek, a háború jelenlegi szakaszában bűntett a közösséggel szemben, különösen a keleten harcoló csapatainkkal szemben, és súlyos ítéletet érdemel”35, Sophie azonban kitart az elvei mellett, hű marad az igazságtörténéshez annak ellenére, hogy tudja, az életét kockáztatja. A vallatás befejeztével, miután már szólt a főnökének, hogy vége a kihallgatásnak, Mohr pilátusi módra megmossa a kezeit, a tisztálkodás, megtisztítás motívumával jelzi, hogy nem találja vétkesnek Sophie-t.
Badiou az igazság etikáját tekinti megoldásnak, azt, amely konzisztenssé, következetessé teszi valaki jelenlétét annak a szubjektumnak a megképződésében, amelyet az igazságtörténés idéz elő. A szubjektum teremtődésébe az egyén hűsége, belevetettsége által vesz részt: önmaga túlhaladásával saját időbeliségén belül az örökkévalóság pillanataiba avatódik. Bár az önmaga túlhaladása rendkívül hangsúlyos a szubjektummá válásban, mégis az Ugyanazhoz visszatérés mellett tart ki Badiou. Szerinte abban van az igazság univerzalitása, hogy a gondolkodás által megteremtjük az Ugyanazt. Sophie példája viszont inkább a lévinasi felelősségetika és metafizikai vágy mellett érvel, azt támasztja alá, hogy a Másikkal mint létezővel való viszony a végső viszony a létben, hogy meg kell haladni az Ugyanazt. „A szubjektumot a jó »arra indítja, hogy közeledjék a másikhoz, közeledjék a felebaráthoz«.”36 Sophie-nak ez a „velünk szemben támadó, nekünk szóló idegen feleletigényre való válaszadása”37 halála előtti imájában érhető tetten: „Istenem, mennyei atyám, változtasd ezt a földet jó termőtalajjá, hogy magvad ne hiába hulljon bele, hadd nő­jön benne legalább a vágyakozás a teremtő után, akit már ritkán akar látni. Ámen.”38
Badiou szerint a lévinasi etika antifilozofikus, nem tudja elfogadni, hogy Lévinas az etikát akarja a gondolkodás és cselekvés végső elvévé tenni – ezt vallásos törekvésnek, kegyességi diskurzusnak nevezi. A film válasza erre a börtön lelkészének kijelentésében fogalmazódik meg, aki azt mondja Sophie-nak kivégzése előtt: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet, mintha életét adja a barátaiért.”39
Sartre válasza pedig: „Az ember arra van ítélve, hogy szabad legyen, a világ teljes súlyát a vállain kell hordoznia, felelős a világért és felelős saját magáért mint létmódért. […] Mindenért felelős vagyok, kivéve magáért a felelősségemért, hiszen nem én vagyok saját létem alapja. Minden úgy történik tehát, mintha kényszerítve lennék rá, hogy felelős legyek.”40

JEGYZETEK

1  http://de.wikipedia.org/wiki/Wei%C3%9Fe_Rose
2 Alain Badiou: Ethics. An Essay on Understanding of Evil, Verso, London – New York, 2001.
3  Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen. Tanulmány a külsőről, Pécs, Jelenkor, 1999.
4  Lévinas, 5.
5 Sophie Scholl, 01:28:58.
6 Sophie Scholl, 00:34:04 – 00:34:13.
7 Azt a módot, ahogyan a Más megjelenik meghaladván a Más ideáját bennem, ténylegesen arcnak hívjuk – Lévinas, 33.
8 Bokody Péter: Az arc előtt és után. Lévinas bölcseletének folytathatóságáról. Holmi, 2008/7, 921.
9 Sophie Scholl, 00:22:01.
10 Sophie Scholl, 00:22:13.
11 Sophie Scholl, 00:26:42.
12 Sophie Scholl, 00:26:47.
13 Julia Jentsch Sophie-alakításáért 2005-ben a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál legjobb színésznek járó Ezüstmedve-díját kapta
14  Sophie Scholl, 00:05:27.
15 Sophie Scholl, 00:12:19.
16 Sophie Scholl, 00:12:21.
17 Sophie Scholl, 00:13:40.
18 Sophie Scholl, 00:49:52.
19 Sophie Scholl, 01:14:04.
20 Sophie Scholl, 01:41:37.
21  Lévinas, 6.
22 Lévinas, 7.
 23 Uo.
24 Lévinas, 9.
25 Sophie Scholl, 01:06:01.
26  Sophie Scholl, 01:06:13–01:07:12.
27 Sophie Scholl, 01:07:25–01:07:25.
28 Lévinas, 12.
29  Bokody Péter: Az arc előtt és után. Lévinas bölcseletének folytathatóságáról. Holmi, 2008/7, 922.
30 Uo.
31  Lévinas, 22.
32 Sophie Scholl, 01:02:19–01:02:34.
33 Sophie Scholl, 01:02:40.
34 Sophie Scholl, 01:02:44–01:03:23.
35 Sophie Scholl, 01:10:19–01:10:35.
36 Tengelyi László: A vágy filozófiai felfedezése. http://www.c3.hu/scripta/thalassa/98/0203/01 teng. htm
37 Uo.
38  Sophie Scholl, 01:43:30 – 01:43:50.
39  Sophie Scholl, 01:44:51.
40  Kiss Lajos András: A szubjektum problémája Emmanuel Lévinas korai filozófiájában, Világosság, 2007/5, 83.