Mint ahogy a tintacsepp a vízben,
bomolhatnék most már önfeledten,
ha nem lenne ez ősz ily terhes,
tépett göncű, hogy sose nevethess
vigyázva mind a szembejövőket,
s látva hogy jaj, szörnyű terhet görget,
ki ott jár, ott a gesztenyesoron,
hogy az ég is azért lett alacsony,
mert nem lehet felelet semmire
mi még egy lépést is célhoz vinne,
hogy ne szabadulj a régi képtől,
rettegve, hogy ki, honnan zokog föl,
mint túlélő a ködös parkon át
rám ontva egy fantom-litániát.