Lovak, kardok és vérpadok,

emlékek, napszámos hóhéraim,

igaz, a páncélterem még ma is szentély.

Ideje lenne benyújtani

a válókeresetet, a többi jön magától.

Szeressük egymást, gyerekek,

meg nyüveinket a kis garzonlakásban.

Ja, hogy neked még kérgeid is vannak,

meg légburok alatt szuszogsz... nahát!

Az alma is elfonnyad egyszer,

temetésedet sem én fizetem,

élek és élősködöm rajtad, ez van,

méhedben gránátok, rozsdás aknák,

senki sem nyújtja be a számlát.

 

Zárd már be azt az ajtót,

varrd be a zsebed, a kabátodról

rendre lehullanak a gombák,

felszedegetjük, kosárba gyűjtjük,

elkorgunk rajtuk egy darabig,

vaskondérban kotyvad annyi utolsó vacsora,

amennyi Jézus beléd költözött, 

szent-tárcavezető, szent-főtitkár, ítész

lovaggá ütve, akár a lövegek.

Szabályszerűen továbbképződünk mind,

az aszfalt időnként megnyes, nemesít,

erősödnek a gyökereink,

bicegő kocsmaszékhez kötve 

kedélyesen hülyítjük egymást.

Nem láttalak volna, ha vakon születek, 

csak tapogattam volna frigid tested

színtelen göröngyeit, de még így is a madarak,

az állatok hangja, a rétek illata

mint emlékfüzet, mint szakképzett 

Isten-terapeuta, naponta ablakot nyitnak ők,

ápolgatnak, csak tudnám, miért.

Elsivatagosodott könnycsatornáimban

nincsenek görcsoldó oázisok,

édes kettesben végrendelkezünk,

de mégsem mindegy, hogyan távozol.

Így adódott, nekem se könnyű,

neked is lesz még szarabb,

megfojtanak az albérlők bűzei.