(oldódási szakasz: A szexuális válaszciklus negyedik szakasza, melyre az orgazmus utáni ellazulás és a szexuális készenlét csökkenése jellemző)

 

A küszöbhöz verte a csizmáját, összecsukta az esernyőjét, és beszállt az autóba. Zilált tincseit igazgatta, aztán a volánnál várakozó férfihoz hajolt. Megcsókolták egymást.

– Hú, de dögös valaki! – bókolt a férfi, de ő csak legyintett. 

– Jaj, hagyjál már! 

– Minden rendben volt? 

– Csak a szokásos. Mondjuk a vége felé nem bírtam már koncentrálni, annyira erőt vett rajtam az izgalom.

– Ugyan, Dorka, imádni fognak. Meg örüljenek, hogy rá tudtak venni erre. Egyébként ez a vörös rúzs kicsit túlzás. Apám, hát, majd meglátod. Csak készülj fel, mert… 

– Tudom, tudom, mondtad párszor – vágott a szavába Dorka. – Ezt a rúzst már nem tudom leszedni. Ha egyszer megszárad, nem vakarom le magamról. 

– Nem baj, jó lesz. Szép vagy. – A férfi becsatolta magát, ráadta a gyújtást, de nem indított azonnal. – Jutottatok valamire Evelinnel? 

Dorka kigombolta barna szövetkabátját, és megvakarta a nyakát. Sóhajtott. 

– Úgy gondolja, meg kellene próbálnom a heti háromszori találkozót. 

– Tessék? De nem azt mondta a múltkor, hogy léptetek előre az ügyben? 

Dorka összeszorította az ajkait. 

– De. De azt a másik dologra értette.

Lehajtotta a napellenzőt, úgy tett, mintha a sminkjét igazítaná. Elnémultak. Barátja leengedte az ablakot, és letörölte a vízcseppeket a visszapillantóról. Aztán az ázott zsebkendőt kezdte hajtogatni, próbálta először téglalap, majd négyzet alakúra, de végül háromszög lett belőle, összegyűrte az egészet, és a farmerzsebébe nyomta. 

 – Figyelj, Bence, erre a heti harmadik alkalomra Evelin… – kezdte Dorka, de elcsuklott a hangja. A férfi fújtatott.

– Istenem, az a picsa… – mormogta, majd erőt vett magán, és csókot nyomott Dorka kézfejére. – Szeretnél menni többször? Segítene? 

Dorka egy szót sem bírt kipréselni magából, biccentett. 

– Hé, hát nehogy sírj itt nekem! Na, gyere ide – kérte Bence, és kicsatolva magát, átkarolta Dorkát. – Ha szeretnél, nyugodtan menj. – Végigsimított a nő arcán. – Csak nem is tudom, valahogy még mindig nem értem, hogyan tudna neked egy pszichológus segíteni azon, hogy nem megy. Szerintem ez valahogy a mi dolgunk lenne. Vagy érted. 

– Persze, nekem is furcsa még mindig. De mit tudnék csinálni.

Bence az ujjai közé fogva finoman felemelte az állát, és megcsókolta. Dorka suttogott: 

– Tudod, Evelin úgy gondolja, jó lenne, ha erre a harmadik alkalomra te is eljönnél. 

Bence hátrébb húzódott. 

– Én? 

– Te.

– Fasza.

Kerülték a szemkontaktust. Bence a műszerfalat piszkálgatta. 

– Most, hogy leszállt az apádról, én vagyok soron. De jól kitalálta, végül is, vele ellentétben, én meg tudom fizetni az óradíját. 

– Bence, hallgass már végig! Evelin szerint, lehet, hogy a közös nevezővel van gond. Hogy azért nem tudok… mert nem értjük meg egymást teljesen. 

Bence felhorkant. 

– Ez kurva érdekes, a többi nővel egy-két óra ismeretség után is megértettük egymást.

Dorka az ajkába harapott. Az ablaktörlőt figyelte. Jobbra, balra. Jobbra, balra. A táskájába nyúlt, elővette a telefonját, és pötyögni kezdett. Hosszú, épített körmei hangosan kopogtak a kijelzőn. Bence összevont szemöldökkel fordult felé. 

– Most mit csinálsz? – A nő fel sem pillantott a telefonról. Indulatosabban ismételte meg a kérdést. – Mit csinálsz? Hallod?! 

– Taxit hívok, Bence – felelte Dorka kimérten. – Mutasd be azokat a nőket a szüleidnek, ha már olyan jól megértettétek egymást. 

– Dorka, mi van? Ne csináld már! 

– Ha nem gond, megvárnám a taxit itt a kocsiban. Egyre jobban zuhog. 

– Dorottya, kérlek, tudod, hogy nem úgy gondoltam! Nem úgy értettem… Faszom! – suttogta, majd teljes erejéből a kormányra csapott. A dudaszóra válaszul a mellettük elhaladó kocsisorból kürtöltek párat. – Anyátokat! – ordította Bence az úttest felé fordulva. Dorka meg sem rezzent. – Dorka, légy szíves! Ugye ezt most nem gondolod komolyan?

Nem válaszolt, csak frissített az alkalmazáson. 

– Drágám, kérlek, tényleg nem úgy értettem. Tudod, mit gondolok erről a nőről. Meg ezekről a pszichológusokról általában. Szerintem még ha tudna se segítene, hogy még több pénzt lehúzzon rólad. Én csak nem akarom, hogy kihasználjon. 

Zsibbadt az arca. Figyelte Dorkát, ahogy azzal a jól ismert makacssággal bámul maga elé. Remélte, hogy nem fog remegni a hangja. 

– A többi nőt meg hagyjuk már! Csak viszonyok voltak, eszembe se jutna téged azokhoz hasonlítani. – Dorka gúnyos vigyorra húzta a száját, de még mindig nem nézett fel a telefonjáról. – Kérlek, soha nem is voltam szerelmes másba… – Bence lassan a kormánykeréknek támasztotta homlokát. Az esőcseppek és a körmök kopogását hallgatta. Émelygett. 

– Tudod, Dorottya – szólt pár perc csend után –, nekem ennyi idő után sem beszéltél róla. Ezzel az idegennel meg simán megosztasz mindent. – Sóhajtott. – Pedig meghallgattalak volna, vagy valami. Akkor jobban értenénk egymást. 

Dorka még pötyögött párat, aztán a táskájába csúsztatta a mobilt. Elővette a rúzst, lehajtotta a napellenzőt, és határozott mozdulatokkal ráerősített a vörös színre. Megigazította a szájzugokat, az órájára pillantott, aztán Bencére.

– Ha nem indulunk azonnal, el fogunk késni. 

Bence anyukája nyitott ajtót. Mosolyogva szorongatta meg Dorka felkarját.

– Szervusz, kedves! Ági vagyok – mutatkozott be. 

– Csókolom! Én Dorottya. 

– Jaj, Istenem, nehogy magázzál! – Puszit nyomott az arcára. – Gyertek beljebb! – intett, megvárta, amíg belépnek a lakásba, becsukta az ajtót, aztán a fia nyakába borult. 

– Bencuskám, hát már úgy hiányoztál!

 – Anya, múlt héten voltam itt… – morogta a fiú. Közben Ági csókokkal halmozta el. 

– De az már milyen régen volt! És most milyen jó, hogy végre nem egyedül jöttél! – Egészen közel hajolt Bence füléhez, de a biztonság kedvéért még a hangját is lehalkította. – Nagyon csinos lány – suttogta, és megveregette a fiú vállát. 

Dorka a fogasra akasztotta szövetkabátját. Az ujjait tördelte, nem hagyta nyugodni, hogy nem tudja felidézni, hol érezte korábban a lakásban terjengő szagot. Ági a felső szomszédról panaszkodott, miközben ő a csizmáját próbálta levenni. Szorult a cipzár, sehogy sem engedett. Az ajtókeretnek támaszkodott, de még úgy is alig bírt egyensúlyozni. Bence finoman megérintette a hátát, és hozzáhajolt.

– Bemegyek, segítek anyának a fazékkal.

Dorka bólintott. Bence nyomott egy puszit a homlokára, és bement az ebédlőbe, ő pedig tovább cibálta a csizmáját, percekig babrált vele. Miközben ott guggolt a küszöb előtt, árnyék vetült rá. Amikor felpillantott, görcsbe rándult a gyomra. Bence apja magasodott fölé. Szikár testét hátulról világította meg a lámpafény, borzos haja glóriaként keretezte arcát. A mély ráncok és a szakáll ellenére is azonnal felismerte benne a fia vonásait. Széles orrát, vastag ajkait, az álla vonalát, a szemei alatti táskákat.

– Mit is mondjon az ember… Egy csöppet sem csalódtam – vigyorgott a férfi. A könnyed hangnem ellenére Dorkának minden szerve reszketni kezdett.

– Ennek örülök – rebegte. A férfi megköszörülte a torkát.

– Tudva, hogy a fiammal jár, nem is feltételeztem, hogy ismeri az órát – mondta szórakozottan.

Dorkának felszaladt a szemöldöke. Mosolyt erőltetett, de nem mert megszólalni.

– Késtek félórát, gondolom, tudja. – Dorka bólintott. – Mindegy. Jöjjön, menjünk! Vagy inkább megvárja itt, amíg elhűl a feleségem főztje? – kérdezte, majd megnyalta az alsó ajkát. Dorka nagyot nyelt, felállt, leporolta a ruháját, és belépett az ebédlőbe.

Ágnes az asztalon gőzölgő húslevest kavargatta, Bence éppen vizet töltött magának. Mikor barátnője a látóterébe ért, a szék karfáját veregetve invitálva maga mellé. Dorka lelassult, a tudat, hogy Bence apja mögötte áll, elnehezítette a lábait. Hallotta az idős férfi ingerült fújtatását, alig bírt lépni, a szíve a torkában kalapált. Felsóhajtott, majd egy hirtelen, meglepően ruganyos mozdulattal kikerülte, és helyet foglalt vele szemben. Mielőtt ő is leült volna, közelebb tolta a székét Bencéhez. A fémláb hangosan csikorgott. Bence apja Dorkára kapta tekintetét. A lány arca fellángolt. 

– Kedveském, adjad ide azt a tányért, hadd tegyek egy kis levest! – fordult Ági Dorkához. 

– Köszönöm – motyogta Dorka, miközben átnyújtotta neki a porcelánt. – Bocsánat a székért… – pillantott a férfira, de az válaszra sem méltatta, grimaszolt, és az ásványvizes palackért nyúlt. 

– Bence, fiam, igazán bemutathatnál minket egymásnak a kisasszonnyal. Ha már eddig elmaradt – Dorkának úgy tűnt, vicsorog, a vastag ajkak alól kivillanó fogai állatiasan élesek. Megszédült. Bence felhúzta a szemöldökét, apa, az istenért, ne kezd, mormolta. 

– Fiam?! – sürgette meg Tamás.

– Apa, ő itt Dorka, Dorka, ő az apám, Tamás – Bence sóhajtott. 

– Nagyon örülök, hogy ilyen hosszú idő után végre megismerhetlek. 

Dorka nem tudta, mit is mondhatna, kínjában piszkálni kezdte a fülcimpáját, Ágnes az asztal túlsó szélén a nyakát vakarta. Bence segélykérőn fordult felé, de a nő vett egy nagy levegőt, és újra a merőkanálért nyúlt.

– Na, adjad ide, Tamás, teszek neked is! – és már el is vette férje elől a tányért. – És mit dolgozol? – kérdezte Dorkát kedvesen. 

– Még tanulok az egyetemen. Fizikát. 

– Jaj, Istenem, hát az nagyon nehéz. Én majdnem megbuktam belőle, pedig az csak gimnázium volt – kuncogta. Letette a levest Tamás elé. 

– Hát, Ágnes, ezen senki sem lepődik meg – nyögte a férfi. Dorka Ágira sandított, de a nő mintha meg sem hallotta volna, folytatta a vidám csacsogást.

– Utána merre tovább? Mit csinál egy ilyen fizikus? 

– Hűha, még nem tudom. Először még szeretném elvégezni a mesterszakot is. 

– Nyilván… Végeznék én is ezt is, azt is, csak dolgozni ne kelljen – kuncogta Tamás, aztán beleszürcsölt a levesbe. – Ez egész jóra sikeredett – közölte, majd elismerően Ági felé bólintott. 

Bence megköszörülte a torkát. 

– Igen, anyu, nagyon jó lett.

– Valóban finom – erősített rá Dorka is. 

– Jaj, gyerekek, hát nektek csináltam, örülök, ha ízlik! – bazsalygott Ági, és büszkén kihúzta magát. – De majd a rántott hús, az lesz igazán finom! 

Bence még sohasem találta ennyire megnyugtatónak a kanalak koccanását. Hálás volt nekik, hogy megtörik a csendet, hogy megtöltik az apja száját. Addig nem tud beszélni.

– Dorkát egyébként érdekelné a kutatómunka, vagy a tanítás is – terelte vissza a témát a lányra, miután kikanalazta az utolsó csepp levest is. Ágnes csodálkozva csapta össze tenyereit. 

– Tanítás? Nocsak, nocsak! Az nagyon szép szakma. Volt pedegógus a családban?

Dorka megmosolyogta, de bájosnak találta a hibát.

– Igen, a nagymamám gimnáziumban tanított matematikát. 

– Akkor volt kitől örökölni. 

Dorka segített összeszedni a kanalakat és a szalvétákat a legfelső tányérba. Hirtelen, maga sem értette, miért, Tamásra pillantott. Összerezzent, amikor tekintete találkozott a férfiéval. Egyre csak az járt a fejében, mennyire emlékeztet rá a fia. 

– Melyik nagymamád? Édesanyád felőli? – faggatta tovább a nő. Igen, igen, mormolta Dorka, de közben nem vette le a szemét Tamásról. Volt valami, amitől úgy érezte, hogy soha többé nem bír felállni arról a székről. – Azta’, hogy ráéreztem! Na, egy pillanat, és hozom a másodikat! 

A tányérokkal és a fazékkal egyensúlyozva tipegett ki a konyhába. Tamás Dorkát mustrálta.

– Testvéred van? – szegezte neki hirtelen a kérdést. 

– Nincsen. 

Tamás felhorkant. 

– Drágám, kérsz vizet? – kérdezte Bence, ő pedig bólintott. Barátja, kezében a palackkal, átnyúlt előtte, és úgy, hogy az apja ne lássa, ajkaival némán formálta: bocsiii. 

Dorka nagyokat kortyolt a pohárból. Érezte magán, ahogy Tamás minden porcikáját alaposan szemügyre veszi. Nem volt meleg a lakásban, de izzadságcsepp gurult végig a gerincén. Mikor visszatette a poharat az asztalra, a férfi azonnal érte nyúlt, felemelte, és hunyorítva vizsgálta meg. Dorka zavartan nézett Bencére. 

– Apa, mégis mi a… – kezdte, de Tamás a szavába vágott. 

– Lenyűgöző, hogy ez a piros rúzs nem hagy nyomot. Tudod, hányszor buktam én le az ilyenek miatt?

Bence az ajkába harapott. 

– Na, azért kérlek… – emelte fel a hangját, ám az anyja pont belépett az ebédlőbe, kezében egy nagy hidegtállal. 

– Bence kincsem, menj már ki, hozd be a krumplit meg a rizsát. 

– Anya, nem is hallottad…? – kezdte volna a fiú, de Ágnes erélyesen folytatta. 

– A tűzhelyen van. 

Bence kitolta maga alól a széket, teljes erejéből nyomva a padlóhoz. Fülsüketítően csikorgott.

– Na, aranyom, hány rántott húst kérsz? A töltöttet szereted-e? – fordult Dorkához Ági, de a lány nem is hallotta a kérdést. Ilyenek, visszhangzott a fejében. – Dorottya, szívem – szólította ismét Ági. Dorka megrázta magát, és bólintott, igen, igen, szeretem, suttogta. 

Bence visszajött a köretekkel, majd gyengéden megsimította Dorka vállát. 

– Rizsa vagy krumpli, kedves? 

– Krumplit szeretnék – válaszolt a lány. A nő odanyújtotta neki a tányért, a másik kezével pedig megszorongatta a csuklóját. 

– És aztán a szüleid mivel foglalkoznak? – kérdezte, miközben szedett a többieknek is. 

Dorka összevágta a rántott húst kis kockákra, és a villájára szúrt egyet. 

– Édesanyám kozmetikus és műkörömépítő. – Bekapta a húst, megrágta, aztán folytatta. – És van egy kis kézműves táskaboltja a körúton. Hobbi bőrdíszműves. 

– Atyaég! Milyen tehetséges család – jegyezte meg epésen Tamás. – Kész csoda, hogy Bencuska nem szégyell minket! 

– Tudod, mi ilyen gyári munkások vagyunk… – magyarázkodott Ági. – Csak Bencuskának van diplomája a családban. 

– Nagy nehezen csak sikerült elvégezni azt az iskolát… – morogta Tamás, miközben a villáját húzogatta a porcelánon. 

Bence mélyen szívta le a szoba áporodott levegőjét, majd lassan fújta ki. 

– Na, azt’ hogy ízlik a húsom, kedves? – mosolygott Dorkára Ági. 

– Nagyon finom.

Csöndben ettek. A felső lakásban gyerekek szaladgáltak, beleremegett a csillár. Dorka fel sem nézett a tányérból, remélte, hogy szemkontaktus nélkül elkerülheti a következő kérdést. Kés és villa csikorgott a porcelánon. A gyerekek felszabadultan kacagtak felettük.

Tamás befejezte az evést. Hátradőlt, karját összefonta vékony törzse előtt. Ági arca elsötétült. 

– Na, és édesapáddal mi a helyzet?

Dorka letette a villáját. Próbálta kipréselni magából az előre begyakorolt választ.

– Ő már nem él velünk. 

Tamás döbbenetet tettetve hajolt előre. 

– Nahát… Ki gondolta volna…

Bencének dübögött a vér a fülében. Ági gyorsan felállt, és a fia elé rakta az üres edényeket. 

– Gyere, Bence, segíts! Hozzuk be a süteményt! 

Nem mondott semmit, felkapta a tányérokat, és követte az anyját. A konyhából fojtottan szűrődött be a veszekedésük. Viselkedj, méghogy én viselkedjek, tudod, hogy milyen, hát persze, neki mindent lehet. Dorka fészkelődött, a körmét piszkálta. Szeretett volna eltűnni, vagy legalább Bence után szaladni. Lassan emelkedett fel a székről. 

– Kimennék a mosdóba. Megkérdezhetem, merre van? 

Erőt vett magán, és Tamásra nézett. Egyre kényelmetlenebbnek találta a hasonlóságot közte és a fia között. A férfi is felállt, megigazította az ingét, majd a lányhoz lépett. Állatként mozgott, feszesen. Mint egy farkas, futott át Dorka fején. 

– Ha kimész az előszobába, a második ajtó balra a vécé. A kézmosó a fürdőben van. Az az első balra – magyarázta egy félmosoly kíséretében. Dorka lesütötte a szemét, és elindult az előszoba felé. Tamás felmordult, és a karja után kapott. Magához vonta a lányt. Dorka érezte a leheletét. 

– Na, idefigyelj… 

Dorka alig kapott levegőt, émelyítette a férfi szaga. Szivar, ismerte fel, mint amit apám szívott. Földbe gyökerezett a lába.

– Ismerem én az ilyeneket. Ez a vörös rúzs… – suttogta Tamás, majd erősen megszorította a lány felkarját. Dorka felnyögött, ahogy a férfi körmei a húsába mélyedtek. Kiabálni akart, ahogy mindig is kiabálnia kellett volna, de egy szó sem jött ki a torkán. Mélyen a szemébe nézett. Hallgatott, azt legalább tudta, hogyan kell. 

Tamás hirtelen elengedte, majd végigsimított a nyakán.

– Aztán ne felejtsd el megmosni a kezed. 

Dorka nem érzett semmit. Belépett a mosdóba, magára zárta az ajtót, lehajtotta a vécétetőt, és ráült. A falat bámulta. A csempe cirádás mintázatában alakzatokat keresett. Az egyikben kisvonatot, a másikban babát fedezett fel. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el addig, míg Bence bekopogott az ajtón. 

– Dorka? Itt vagy? Minden rendben? 

A lány nem válaszolt, csak elfordította a kulcsot a zárban. Bence benyitott. Mikor megpillantotta a lányt, felsóhajtott. 

– Menjünk?

– Menjünk. 

Szárazra törölte magát. A tükörben alaposan szemügyre vette az arcát, a pattanásait, a ráncait. Fogat mosott, majd lassú, körkörös mozdulatokkal arckrémet masszírozott a bőrébe. A felkarján sajgó kék foltot bekente kenőccsel, felvette a hálóingét, és lekapcsolta a villanyt. 

Bence már az ágyban feküdt. Amikor Dorka leült mellé, megébredt. 

– Hmm... Drágám. Na, gyere csak ide… – szólt, és hívogatóan felemelte a takaróját. A lány becsusszant mellé, ő pedig hátulról átkarolta. – Anyukámnak nagyon tetszettél. 

– Ennek örülök – mondta Dorka, mire Bence egy puszit nyomott a nyakára. – Ő is szimpatikus nekem. 

– Viszont nagyon szégyellem, amit apám művelt. 

– Hagyd! Hidd el, ismertem nála sokkal rosszabbat.

– Sajnálom.

Bence finoman simogatni kezdte Dorka oldalát. A lány már tudta, mi következik, az éjjeliszekrényhez hajolt, és lekapcsolta a lámpát. A fiú a nyakát csókolta, aztán az ajkait, lassan, érzékien. Kibújtatta a hálóingből, majd fölé mászott. Ritmikus, lomha mozdulatokkal tette magáévá, Dorka pedig halkan nyögdécselt, számolta a lökéseket, mint mindig. A huszadiknál szokás szerint becsukta, a harmincadiknál pedig kinyitotta a szemét. Az utcalámpa fénye hátulról világította meg Bencét, haja glóriaként keretezte az arcát. Harmincöt, harminchat. 

Ahogy oldalra fordult, horgas orrának vonala, vastag ajkai, az álla, mind milyen gyönyörű, gondolta Dorka, olyan, mint az apjáé. Belebizsergett a hasonlóságba. Negyvenegy, negyvenkettő. Bence ruganyos mozgásában is az idős férfit látta, a leheletében az ő leheletét érezte. Negyvenhét, negyvennyolc. A fiú egyre gyorsított, lihegett, Dorka remegett alatta. Ötvennégy, ötvenöt. Bence hirtelen egyensúlyát vesztette, és a lány karjához kapott. A seb éles fájdalmára Dorka teljes testében megfeszült. Hatvanegy. Az ágyékából kiáramló forróság öntötte el. Markolta a lepedőt, és hallgatott.