Van, hogy őrjítően fáj anyának lenni.

Szörnyen viszket a mellkasom belső fala,

mintha megtébolyodott szárnyashangyák

készülnének kitörni belőlem

felfelé a torkomon és az orrlyukaimon át,

és nekem mindent vissza kell nyelnem

egy boldogabb jövő érdekében.

Nem a rettegésre gondolok a szülésindítás

előtti éjszaka, egyedül az éjjelilámpa fényébe

kapaszkodva,

zsályaolajjal kenegetve

a hasam, hogy keljen már útra magától

a gyermek.

Nem a fájdalom szavannájára, ahová négykézláb

menekültem, kimerülten

akár egy vértől

foltos hiéna.

A félbehagyott szeretkezésekre gondolok,

amikor valamelyik gyerek

felsír

szülei finoman összehangolt

orgazmusának

közepén.

Az üvöltözésekre gondolok minden irányból,

a mazsolára aszott belső gyermekemre.

A bőrömre vastagon lerakódott

érintésekre, kéretlen karmolásokra.

A kettős vagy hármas gyermek-

altatások bozótharcára,

ahogyan félkézzel próbálok egy valamire

való Gondolatot bepötyögni egy nyomorult

vershez, amitől

mégiscsak jobb lesz.

Mert végül mindig jobb lesz.

Például most, amikor

nagyon közelről megfigyelem ezt a pufók

babaarcot,

amelynek tulajdonosát

az előbb ringattam el

nagyon magas áron,

így most mélyen magamba szívhatom

lélegzetének szent illatát.