Ülök a kertben, parázsló nyár van.

Ősz hajszálak a vétlen víztükörben

(eddig barna volt s vállamat verte),

vad parázs a nyár, elég körülöttem.

Még kinyíltak a liliomok, Wordsworth

táncos virágai, s az olajfa bütykös

törzse is dacosan néz fel az égre,

istennőre. Levele, fénye ezüstös.

A babérmeggybokrok még ablakomba

nőnek, szótlan árnyékot vetnek szobámba,

sötét sávot, sötét csokrot. Előttem

ceruza és pohár, s bor van a pohárban.

Nem tudom, mi vár, mire teljesen ősz lesz,

lehet-e mindig csak tervezni, tervezni,

ültetek és locsolok, hogy legyen, s közben

felég a világ, kigyúl az ég, ilyesmi.

Már el vagyok vetve örökre, azt hiszem,

hallom, amint fölöttem koppan az ásó.

Aratnak ezeken a szédült mezőkön,

benyit-e ide valaki, egy varázsló?

Égő nap. Vasmadarak. Káosz évei.

Egy exitáló tájban, kertben élni,

hol bimbók helyett bombák nőnek, meddig?

Magolok – halálokkal szembenézni.

A zörgő lomb közt új virágok nincsenek,

arcom már hideg tükör, téli napé.

Valék én is ifjú, mint régi istenek,

és hosszú hajam vállamra lobogott –