Huszár Sándor: Magamtól féltem eleitől fogva. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2022.

 

A Huszár Sándorral kapcsolatos életrajzi alapadatokkal kezdem: annál is inkább indokolt ez, mivel a Magamtól féltem eleitől fogva önéletrajzi könyv. Huszár 1929-ben született, és 2005-ben halt meg. Prózaíróként, drámaíróként, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójaként egyaránt ismert, de az utóbbi évtizedekben talán többet emlegették szerkesztőként: az ő esetében ez elsősorban az Utunk és A Hét című folyóiratok szerkesztését jelenti. Irodalomtörténeti értékű interjúkat is készített, amelyek már életében megjelentek kötetformában. Naplófolyama ugyancsak irodalomtörténeti értékű, noha a Magamtól féltem eleitől fogva ennek csupán az első, nyilvánosságra került töredéke, néhány folyóiratközlést követően: kilenckötetnyi napló közül ez időrendben a harmadik. A kötetet Csapody Miklós irodalomtörténész rendezte sajtó alá.

Csapody arról beszél a kötet bevezetőjében, amit magam is gondoltam Huszár Sándorról e naplóbejegyzések elolvasása előtt: hogy az ő főműve alighanem A Hét folyóirat. Az 1970-es bukaresti alapítástól kezdve volt a lapnak a főszerkesztője, és 1983-ban, 13 év elteltével távolították el politikai döntés nyomán, Horváth Andor főszerkesztő-helyettessel együtt, a lap éléről.

Huszár Sándor naplója hosszabb időtartamot fog át, a most kötetben kiadott rész időrendben a közepéről való. Miért ez a naplórész jelenik meg először? A kiadói döntés maga is abba az irányba tereli olvasatunkat, hogy A Hét megalapítását kiemelten kezeljük. 1967 és 1970 közötti feljegyzéseket tartalmaz a kötet, és nyilván sejthetjük, hogy A Hét megalakulását hosszas politikai egyeztetés előzte meg. Egy ilyen lapot a szocialista Romániában nem lehetett egyik pillanatról a másikra létrehozni, és mindent egybevéve, egy-két évig tartó folyamat volt ez. A kötetben látjuk magukat az előkészületeket, később pedig az első számok megjelenését, és ami még fontos, hogy látjuk Huszárnak a pozícióját, hogy milyen helyzetből választják őt, vagy javasolják őt A Hét-főszerkesztőnek. Ha ez egy regény volna, akkor a cselekménye nagyjából arról szólna, hogy van egy eléggé rossz lelkiállapotban levő prózaírónk a könyv elején, akit nemrég ellehetetlenítettek színigazgatóként, és folyton azon vívódik, hogy ő most éppen folyóiratszerkesztő az Utunknál, de ott is ismételten akadályokba ütközik. Felmerül, hogy vissza kellene kerülnie színigazgatónak, hogy talán mégis az volt igazából fontos neki. 

Az Utunknál azt érzi, hogy Létay Lajos főszerkesztő nem támogatja őt, Marosi Péter döntésein nehéz eligazodnia, kiszámíthatatlanságot észlel a viszonyokban. Kialakít egy űzött önképet, az az érzése, hogy ő a legcenzúrázottabb romániai magyar író – ezt többször leírja a naplójában. Objektíve bizonyára igaz, hogy több prózai szövegét, cikkét kivették vagy átírták az adott időszakban, de egyrészt Huszár rengeteget írt, másrészt ez a jelző valószínűleg többet elárul az ő egyéniségéről, temperamentumáról, mint adatszerűen a cenzúrázottságáról: éspedig azt, hogy impulzív, fejjel a falnak menő ember volt, aki nem mindig mérte fel tetteinek, szövegeinek, mondatainak a következményeit. A határokat és a korlátokat bizonyára másképp érzékelte, mint a kortársai, ami tűnhet naivitásnak, tűnhet impulzivitásnak is akár, de azt gondolom, hogy később éppen ezért lehetett annyira jó főszerkesztője többek közt A Hétnek: mert egy olyan közegben tudta ezt a naivitást, ezt az őt előre vivő ambíciót képviselni, amelyben ez a stratégia működni kezdett. Nem volt tekintettel a korlátokra, amelyeket eléje állítottak, és most már, hogy a lap digitális archívuma pár kattintással elérhető, bárki meggyőződhet róla, hogy tizenhárom éven keresztül A Hét valóban színvonalas és hiánypótló lapja volt a romániai magyar kultúrának.

Az alábbiakban három dologról beszélnék. Először a könyv kontextusairól, arról, hogy milyen más könyvek között képzelhetjük el a most kiadott kötetet. Másodszor a műfajáról, a legfontosabb témáiról, és végül a benne körvonalazódó figuráról, személyről. Részben érintettem már mindegyik vonatkozást, vegyük őket sorra a továbbiakban. 

A könyv számos fogódzót kínál mindazoknak, akik szeretnék megérteni azt a korszakot, amelyről szól – jelen esetben konkrétan az 1967–1970-es időszakot. Ennek az egyik ismert sajátossága az, hogy a nyilvánossága radikálisan eltér attól, ahogyan az emberek megélték. Mivel ez egy cenzúrázott, korlátozott nyilvánosság volt, szükségszerű, hogy a magánbeszélgetések vagy a privát dokumentumok, levelezések, naplók által rögzített megnyilatkozások, illetve a Szekuritáté megfigyelési dossziéiban rögzített, de valamelyest deformált források kiemelten fontosak ennek a korszaknak a megértéséhez. Ebből a szempontból Huszár naplója kordokumentum. Tudni kell róla viszont azt is, hogy ez egy szerkesztett változat, tehát egy olyan szöveg, amelyhez utólagos betoldások készültek, és valószínűleg szelekciót is működtetett Huszár, amikor előkészítette kiadásra a napló köteteit. Csapody Miklós az előszavában arról ír, hogy a ’90-es évek végén ötezer oldalnyi volt ez a kiadásra előkészített naplójegyzetsor (11.). A betoldások gyakran szintén korabeliek: ebben a könyvben is vannak vendégszövegek, akár levelek, amelyeket Huszár kap, akár cikkek, amelyek valamiért jellemzik az adott helyzetet. Leginkább egyébként az újvidéki, jugoszláviai sajtóból emel át szövegeket a szerző, ami azért fontos, mert a magyarországi, felvidéki és erdélyi lapokhoz képest a jugoszláviai sajtó szabadabban tudott működni.

Az utólagos betoldásokat figyelembe kell tehát vennünk, de alapvető jellegüket tekintve mégiscsak egyidejű naplófeljegyzésekről van szó, ezért oda kell helyeznünk azok mellé a szövegek mellé, amelyeket már ismerünk erről a korról. Elsősorban a Gáll Ernő naplóját és levelezéskötetét emelném ki – Gáll abban az értelemben hasonló pozícióban van, hogy főszerkesztőként a romániai magyar kultúrának egy másik fontos lapját, a Korunkot szerkeszti ekkoriban. Folytathatjuk a sort Balogh Edgár visszaemlékezéseivel, illetve Domokos Géza naplóit és memoárjait is említeném, amelyek legalább részben erről az időszakról szólnak. Utóbbi is intézményvezetőként, a Kriterion Kiadó egyik létrehozójaként vesz részt a korszak intézményépítésében. A frissebb kiadványok közül A Hét miatt is elkerülhetetlenül összekapcsolódik Huszár kötetének történetével Horváth Andor Életeink címmel megjelent posztumusz írásgyűjteménye, az ő visszaemlékezéseiből egyébként Csapody Miklós átemelt egy részletet a Huszár-könyv függelékébe.

További releváns előzménye a könyvnek Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal című interjúkötete. Bányai Éva könyve arról szólt interjúk formájában, hogy pont ebben az időszakban, amelyről a Huszár-napló most kiadott szelete beszél, létrejönnek új bukaresti magyar intézmények, köztük A Hét, a Kriterion, az Akadémiának egy kutatóintézete, a Román Televíziónak a magyar adása és még továbbiak. Huszár naplójából kiderül egyébként, hogy felkínálják számára a tévé magyar adásának a vezetését is egy adott ponton, de ő végül A Hét mellett dönt. A Bányai-könyv annak is nyomába ered, hogy mit jelentett akkor Bukarestbe menni ezeknek a nagyon különböző habitusú, különböző életkorú, de az új intézmények alapításában részt vállaló magyar értelmiségieknek. Huszár könyvéből kiderül, hogy a megszólított tíz-tizenöt szakember közül, akikkel ő lapot szeretne csinálni, lényegében egyik sem akar menni. Elkezdődik a győzködés, és rendkívül nehezen jut el odáig, hogy például Földes Lászlót meg tudja nyerni, menjen vele főszerkesztő-helyettesnek. Visszatekintve bizonyára kulcsfontosságú az alapítás idején az, hogy ő elfogadja ezt a meghívást. Gálfalvi Zsoltnak a jelenléte is fontos természetesen, de Huszár naplójából az is érződik, hogy valamiféle nyomásgyakorlások, izgalmas egyezkedési folyamatok eredményeként került végül Gálfalvi Zsolt is a lap kötelékébe. 

A műfaj kérdésére térve, az lehet a kiindulópontunk, hogy a napló és az önéletírás általában valamiféle önigazoló szándékot hordoznak magukban. Ha ez a műfajba már eleve bele van kódolva, akkor azt gondolom, hogy Huszár néha a sokszorosára növeszti, tehát nagyon-nagyon erősen érzékelhető nála az önigazoló szándék. 

Többek között vannak olyan momentumai ennek az időszaknak, mint az emlékezetes „kettős kötődés” vita, amelyiket a Magyar Írószövetség egy rendezvénye, „ankétja” indított el, ahol arról beszéltek az Írószövetség kritikai szakosztályának szervezésében a résztvevők, hogy az utódállamok magyar szerzőinek munkássága hogyan integrálható az összmagyar kultúrába. A Huszár-napló eléggé részletesen körüljárja azt, ahogyan a magyarországi állásfoglalásra mintegy válaszként hozzászólt a kérdéshez a romániai magyar írók egy reprezentatív része – Huszár Sándor, Gálfalvi Zsolt, Hajdu Győző, Domokos Géza stb. –, és hogy milyen nyomásnak voltak kitéve akkor ezzel kapcsolatban. Huszárt utóbb rosszul érintette, ahogy ezeket a nyilatkozatokat fogadták, és önigazoló igyekezetének jelentős része, sértődései gyakran erre a mozzanatra vezethetők vissza. A naplóban részletesen elmeséli egyébként, hogy azt a szöveget, amelyik végül nyilvánosságra került, hányszor íratták át vele, és hány helyen tettek hozzá az átírt változathoz képest is más megfogalmazásokat. Az ilyen szövegek reális történetéhez nyilván ez a folyamat is hozzátartozik, de Huszár újra és újra visszatér később ahhoz, hogy számára milyen fájdalmas volt, hogy a kollégák és a nagyközönség „nem értette meg”, hogy mindezt miért tette, noha többször leírta és elmagyarázta. A könyv tehát ilyen értelemben is önigazoló.

A napló műfaja másrészt kapcsolódhat egyfajta terapeutikus funkcióhoz is. A könyvben megtapasztalható a kitárulkozó jelleg: Huszár beszél például a depressziójáról, a szorongásairól, beidézi, ahogyan az idegorvosával, Rákosfalvy Zoltánnal levelezik arról, hogy hogyan lehetne kezelni ezt a kérdést: 

„Olyan orvost, amilyen neked kell, nem tudok Vásárhelyt (magamat kivéve). Neked egy-két jó barát kell, akinek felolvasod a dolgaidat, megbeszéled stb. Vannak emberek, akiknek a hipnózis árt. Véleményem szerint most pont ilyen szókimondó uraságokra van szükség, mint te. (…) Egyébként ilyen önbizalomhiány-tüneten mindenki átesik számtalanszor, aki valamit ér.

Figyelj ide:

1. Minden reggel, ahogy felkelsz, ülj bele egy 32 fokos vízbe, és egy nagy ruhakefével – vásárolj egyet! – addig dörzsölöd magad lenttől felfelé, amíg enyhén ki nem melegszel. Utána feküdj vissza az ágyba 15 percre. A dörzsölést erőteljesen kell végezni 3–4 percig.

2. Minden este – akármilyen későn – menj sétálni!

(A gyógyszerajánlatról szóló részt kihagyom.)^[*]

5. Minden szombat este menj el táncolni egy lokálba, és igyál meg egyedül egy liter kocsisbort (ne mást!).

6. Minden vasárnap menj kirándulni, akármilyen az idő. Csinálj tüzet az erdő szélén, süss húst, és igyál meg 1-2 deci erőset. Este 7-re légy otthon, és fürödj meg, olyan forró vízben, amilyent elbírsz, majd olvasd a Winnetout vagy valami effélét…

Az írást egy percig se hagyd abba!” (24–25.)

Mindezeket bölcs orvosi tanácsnak tarthatjuk a humorral együtt is, érezhető a levélben, ahogy Rákosfalvy megpróbálja felrázni Huszárt – valamelyest baráti visszajelzés amellett, hogy orvosi tanácsokat is tartalmaz. A könyvet olvasva mindenesetre valóban úgy tűnik, tényleges a szorongás, amit Huszár érez – és a naplóírás ennek oldására is szolgál. 

A napló műfajából következik még egy dolog, amiben más például az emlékirathoz képest. Noha mindkettő egyes szám első személyű, és ugyanúgy a hitelességet kínálja fel az olvasónak, a naplóban változnak menet közben az emberi viszonyok. Egyik nap lehet, hogy Huszár egy olyan találkozást rögzít Szabó Gyulával, ahol nagyon jól elbeszélgetnek, szolidaritást éreznek egymás iránt. Eltelik egy hónap, és lehet, hogy összevesznek, onnan pedig átalakul a könyv Szabó Gyula-képe. A napló tehát ezeknek a szövetségeknek, az emberi viszonyoknak az alakulását is precízen mutatja, ilyen értelemben a hullámzásában akár izgalmasabb is, mintha emlékiratot olvasnánk. Csapody Miklós úgy nevezi meg egyébként a könyvet, mint napló-kollázs-dokumentum-feljegyzésgyűjtemény (11.), és amennyiben a korszakot idéző újságcikkekre, az utólagos betoldásokra is figyelünk, ez pontos leírás. 

Melyek a nagy témái a könyvnek? Két nagy történet van benne: az egyik 1968, a másik A Hét, amelyek összefüggnek ugyan valamelyest, de külön-külön is relevánsak. 

A 68-történethez az egyidejűség szempontja lényeges fogódzót nyújt, erre az utókor nem feltétlenül gondol a szemtanú-beszámoló nélkül. Utólag erről a történeti pillanatról az a narratíva a legélőbb, hogy ez az enyhülés ideje: Ceauşescu mond egy bátor beszédet, amelyet két nap múlva visszavon persze, de hosszabb távon mindez mégis egy politikai oldódást indít el. Emlékszünk rá, hogy voltak engedmények: létrejöttek a már emlegetett bukaresti magyar intézmények például. De az a szorongás, amelyet Huszár naplója híven közvetít – hogy Románia magára maradhat ebben a nagy bátorságban, amit a Varsói Szerződés tagállamainak prágai bevonulása kapcsán tanúsít –, az a 2022-es háborús történeteink viszonylatában megint aktualizálódott valamelyest, és érthetőbbé tesz folyamatokat.

Az augusztus 21-i, szerdai bejegyzést idézem 1968-ból: „Ma arra ébredtünk, hogy intervenció van Csehszlovákiában. Az éjszaka történt, mint utóbb kiderült, az este 11-kor. Reggel Földes Laci költött fel a hírrel, de ő is csak annyit tudott, hogy intervenció volt. Őt is felhívták. Azonnal felöltöztem és szaladtam a szerkesztőségbe. Irmának a lelkére kötöttem, hogy munkahelyén, a kolozsvári rádióstúdióban hegyezze a fülét. Annyi hamarosan kiderült, hogy a Varsói Szerződés öt tagállamának csapatai – a szovjet, lengyel, keletnémet, magyar és bolgár hadsereg – a hatodikat szállta meg.” (233.) Ezek után egy összefoglalás következik, hogy mi vezetett ehhez, Huszár bizonyára dokumentálódott akár utólag, akár még aznap, és a következőképpen folytatja: „Na, ezek után ébredtünk a mai napra. Mondhatom, Kolozsvár társadalmát a legnagyobb zavarodottság jellemzi. Az első, amivel szembetalálkozom, az ősi emberi ösztön: a pánikszerű vásárlási láz. Az emberek megrohanják az üzleteket, és ami van, azt mind összevásárolják. Rám azonban a legmegrázóbb hatással Ceauşescunak a bukaresti Palotatéren előrjöngött beszéde volt. A reggeli lapok biztos közlik, majd idézek belőle.” (234.)

Az azonnali reakció nem az tehát, hogy Románia vezetője milyen jól megmondta, amit megmondott, hanem a szorongás, hogy itt egy hatalmas erő hat, amellyel egy őrjöngő valaki megpróbál megfontolatlanul szembeszállni. A vásárlási láz is ismerős, 21. századi reflexként is. Fontos forrás ez a napló tehát annak megéreztetésére, hogy egy világpolitikai esemény hogyan csapódik le az emberek tudatában, milyen kihatása lesz a kolozsváriak életére. Utólag tudjuk, hogy végül inkább a történések pozitív oldalaival szembesültek rövid- és középtávon a helybeliek.

Természetesen Huszár reakcióit befolyásolja mindaz, amiről a ’67-es bejegyzések szólnak, meg a ’68-as év eleje: Huszárnak nem volt pozitív képe a rendszerről, erős nacionalizmust érzékel már ’67-ben. A megszűnt osztályok történeteire figyel például, amelyek már itt elkezdődnek, és valószínűleg ez is hozzájárul ahhoz, hogy ő 1968-ban nem tud lelkesedni az új politikai stratégiáért. Főleg azt nem tartja átláthatónak, hogy mit miért csinál Románia.

A könyv másik nagy története A Hét szerkesztőségének összeverbuválása. Ehhez az is hozzátartozik, hogy hány intézmény vezetésével hozták kapcsolatba csak a naplókötet által dokumentált három év alatt Huszár Sándort. Nem mindig világos, hogy ezekre a vezetőcserékre mennyiben lett volna esély, de tény: felmerül ebben az időszakban, hogy visszahívnák Huszárt a színházhoz, felajánlják neki, hogy vegye át a kolozsvári rádiónak a vezetését vagy a tévé magyar adásáét. Az Utunknál Létay alatt egy adott ponton elkezdett inogni a szék, és körülnézve a szerkesztőségben, Huszár neve is felmerült főszerkesztőként. Végül, mint tudjuk, A Hét konkretizálódott valódi lehetőségként. Huszár hezitálás-sorozatából mindenesetre láthatjuk, hogy semmiképpen sem számított ebben a közegben outsidernek. Megfelelő volt a származása, társadalmi pozíciója, így hírbe hozták különböző intézményekkel. A napló ezeknek a híreknek a terjedését is emlékezetesen dokumentálja – számos sorsdöntő beszélgetés informális közegben, telefonon vagy véletlenszerű találkozások eredményeként zajlik.

A „nagy történetek” mellett a naplóban van kevés magánéleti szál is, de minimális mértékben: Huszár édesapja például ebben az időszakban hal meg, a betegségéről, a haláláról is olvashatunk a könyvben. Kötettervekről is szó esik, ekkor születik Huszárnak A Hét mellett talán legfontosabb másik vállalkozása: Az író asztalánál című interjúkötet, amely az akkori romániai magyar irodalom jellegzetes körképét nyújtja.

A napló az értelmiségiek egymás közti viszonyrendszerére is kitér: ki kit utál, ki kit fúr – a kötet jelentős része foglalkozik ilyen dolgokkal. Ennek része valamelyest a nemzedéki kérdés is: a Huszáré bizonyos leírások szerint a „tisztáké”. Milyen ez a nemzedék? Van egy küldetése természetesen: a romániai magyar nyilvánosságban az 1948 utáni időszak kiemelt, fiatal káderei, akikre az újonnan berendezkedő hatalom számíthat. Ide tartozik Sütő András, Székely János, Huszár Sándor, Kányádi Sándor, Fodor Sándor, és ki-ki a saját habitusa szerint megkapja a maga esélyeit. Nagyon sok a fiatal főszerkesztő, fiatal intézményvezető ebben az időszakban. Huszár is belekerül ebbe a közegbe, és nagyon hamar kiábrándul. Voltaképpen ez az ő másik nagy története, hogy az illúziókat kergető nemzedékének, az egyenlőség eszméiben igazán hívő fiataloknak hogyan foszlanak szét az illúziói. 1956 ehhez egyértelmű támpontot kínál. 

Szerepel a kötetben vendégszövegként egy ehhez kapcsolódó, Hervay Gizellával folytatott beszélgetés, amely benne volt már Huszár 1982-es Sorsom emlékezete című könyvében is. A beszélgetés kiindulópontja, hogy Hervayék, vagyis a Huszáréknál fiatalabbak voltak az individualisták, Huszárék pedig a közösségiek. Csakhogy a beszélgetés elkészülése idején, mondja Huszár, Hervayék vannak divatban. Hervay letiltotta az interjú publikálását, végül csak posztumusz jelent meg. Bizonyára azt érezte, hogy az adott kontextusban rossz rezonanciája lenne. Huszár nagyon rámenősen kérdezett, irányította volna a beszélgetést, és szerette volna a nagy összeborulást a nemzedékek között: igen, ti voltatok az individualisták, mi voltunk a közösségiek, de most már mind szeretjük egymást. Hervay ebbe a narratívába nem akart belemenni.

Vannak még Huszárnak hasonló interjúvállalkozásai, amelyeket a kötet dokumentál. Tudor Arghezinek küld kérdéseket, hogy az öreg, nyolcvanegynéhány éves költő válaszoljon ezekre. Arghezi udvariasan visszajelez: én már beteg vagyok, én már öreg vagyok. De igazából az lehetett a probléma, hogy politikai éle volt a kérdéseknek az adott korszakban, ami kiszámíthatatlan rezonanciákig vezethetett volna. 

Témája még a könyvnek a riport műfaja: Huszár 1967–68-ban azzal akarja megreformálni az Utunkot, hogy közöljenek riportokat a gyárakról, a falvakról. Ez a vállalkozás viszont érdekes eredményekhez vezet. Az Utunknál Létaytól kiküzd Huszár egy ilyen riportrovatot, amelynek persze gyorsan megbízzák a vezetésével. Ekkor készül egy nagyon szép szöveg a Kolozsvár környéki falvakról, Györgyfalva, Bács, Kajántó szerepelnek benne. Az írás témája: hogyan élnek akkor a Kolozsvár környéki falvak lakosai, hány százaléka dolgozik az embereknek városban, milyen típusú munkákat vállalnak, az asszonyok és a férfiak között milyen különbségek vannak munkamegosztás szempontjából, mivel foglalkoznak. Akkorra már persze nagyjából arról szól a Kolozsvár környéki falvak élete, hogy mindenki bent dolgozik a városban, és az írás körüljár minden olyan következményt, ami ebből adódik. (201–220.)

A könyvismertetőm utolsó témája a személyiség. Milyen embernek mutatkozik Huszár Sándor a naplója alapján?

Huszár beletartozik az „urak” társaságába: Bajor úr, Fodor úr, (Székely) János úr, Huszár úr. Bizonyára a korszakban valamiféle korszerűtlen tartást próbáltak jelezni ezek a megszólítások. Persze Huszárra valószínűleg ez máshogyan illett, mint Bajorra vagy Fodorra. Huszár munkásközegből érkezett, a könyv is hangsúlyossá teszi ezt: a román nyelvhez, a románokhoz való viszonyát szintén a munkáscsaládi háttér, a származás felől eredezteti. Például abból, hogy a román gyerekekkel együtt szaladgáltak, játszottak az utcán, és hogy gyerekkorukban is teljesen természetes volt, hogy egymás nyelvén beszélnek az interakcióik során.

A naplóból pontosan kirajzolódik, hogy a többiek izgága személyiségű embernek tartották. Semmiképpen sem egy összeszedett, nyugodalmas habitusú ember volt az interakcióiban, és ez bizonyára félreértésekhez, sértődésekhez is vezetett. A napló tartalmaz olyan részeket, amelyek valamelyest azt mondják ki, amit azóta imposztor-szindrómának nevezünk (197–198.): amikor nem érzi az ember biztonságban magát a betöltött funkciójában, szerepében:

„Tudom, hogy ez pont így van. Azt is, hogy le kell számolnom a romantikával. A megfélemlített közösség a realitás. Az egyén megváltói késztetései nemkülönben. És ezzel az igazsággal is úgy vagyok, mint annak idején a színházból jövet a sétatéri éjszakában: belátom, hogy alkalmazkodnom kell a helyzethez, hogy irányt kellene változtatnom – és mégis megyek egyenesen tovább. (…) Nyoma van ennek a munkáimban? Hát éppenséggel van. Egy ekkor fogant, később megjelent novellaciklusban. Például. Ahol életem elsuhant húsz évének értelmét keresem. Merthogy 1948-ban léptem – úgymond – a munka, tehát lényegében a cselekvő élet mezejére. Novellaciklusban panaszolom húsz évvel utóbb, hogy tele vagyok komplexussal. Hogy minden volt tanársegédségem, szerkesztő-kollégaságom, igazgató elvtársságom ellenére én egy ellen-Fülig Jimmy vagyok. Emlékeznek – hogyne emlékeznének! – Rejtő Jenő hősére, aki – a szerző állítása szerint – Hamburgban lopott egy kockás kabátot, és azóta azt hiszi, hogy úrnak született. Pedig – írom –, »én vettem az úri kabátot, és úgy viselkedem, mintha loptam volna«! És kifejtem, sok éven át mindent elkövettem, hogy belenőjek a történelem által kirótt szerepbe. De be kell látnom, hogy ez nekem nem megy. Én nemcsak ilyen-olyan cselekedeteimben, de létjogosultságomban is kételkedem. Valami különös kényszere él bennem a sietségnek.” (166.)

Nagyon jellemzőnek érzem ezt a momentumát a könyvnek, az önvallomásnak, az önképnek, és ez a szorongások bizonyos vonatkozását is nagyon pontosan megragadja. Ami mind e mellett a szorongások mellett még jellemző erre a személyiségre: egy nagyon erős egocentrikusság. Mindent saját magán szűr át Huszár, rá vonatkozó részleteket emel ki gyakorlatilag mindig minden naplóbejegyzésben, bizonyára a már említett terápiás írásfunkció miatt is. 

Csapody Miklósnak az előszóbeli jellemzését idézném, hogy kívülről is lássunk rá arra, amit ő egyes szám első személyben is látott valamelyest. Csapody ezt mondja: „…tisztelték, mégis kevesen szerették legjobb barátain kívül. Mások tartottak tőle, mégis folyton kedveskedtek neki, miközben a háta mögött fennhéjázónak, gőgösnek mondták. Voltak, akik a nagydarab, tépelődő, ravasz, mégis szelíd, melegszívű, hiperérzékeny, ám nagyvonalú embert gőgösnek, hisztérikusnak, mások gorombának látták.” (14.) Ez így együtt sajátos képlet, azt gondolom, de ha valaki elolvassa a könyvet, akkor konkrétabban érzékelhetővé válik egyenként is minden, amit Csapody felsorol. 

Mindezek nyomán a kérdés újrafogalmazható: miért is olvassuk el ezt a könyvet? Kordokumentumként, forrásanyagként egészen biztosan hasznunkra válik. Az, hogy a korabeli döntéshozatali mechanizmusok hogyan működtek a pártban, a szerkesztőségeken belül, a cenzúra folyamatában, hihetetlenül részletesen, pontosan, legapróbb konkrét elemeiben jelenik meg. Hogyan zajlanak az egyezkedések, amikor például ráüvölt az emberre egy párttitkár? Mik a lehetőségek, hogy lehet ezt lereagálni? Huszár ilyenkor nyilván megkeresi a párttitkár felettesét, útvonalakat talál. A következő beszélgetés során már kezes bárányként beszélget vele ugyanaz a párttitkár, aki egy nappal azelőtt üvöltözött vele. Rengeteg ilyen konkrét történet jelenik meg a könyvben, főleg A Hét szerkesztésének időszakából. Nyilván nem kell azonosulnunk ezzel a főhőssel, aki Huszár Sándor ebben a könyvben, anélkül is izgalmas olvasmány lesz. 

Egocentrikus történet, de mégis, rengeteg apró részletet tekintve, tudtam kapcsolódni hozzá. További olvasási javaslatként pedig a korszak többi tanúságtevő írásának kontextusában helyezhetjük el: Gáll Ernő, Horváth Andor szövegeinek társaságában. Ezek összességéből pedig kibontakozik egy komplex, árnyalt kép a korról.

 

Elhangzott a könyv kolozsvári bemutatóján, 2022. december 9-én.

 

^[*] Huszár Sándor megjegyzése.