[2010. december]

Van egy ajánlatom az Önök számára. Míg ezeket a verseket hallgatják, próbálják meg fölfedezni Kosztolányit a teremben. Lehet, hogy éppen Ön mellett, vagy amott, Ön mellett ül. Nem lehet nehéz dolguk, hiszen ha Kosztolányi-verset olvas az ember, érzi a Költő jelenlétét.
A halhatatlanság, ami annyira elcsépelt jelzője lehet egy költőnek, most kissé másképpen igaz. A Halotti beszéd nyújt ehhez segítséget.
Arról van szó, hogy az ember, egyediségének köszönhetően lényegében örök emlékű lesz. Ahogy rá emlékeznek, úgy csakis és senki másra nem lehet emlékezni. Egyszer volt, lehetetlen mással összekeverni, örökké tartó jeleket hagy hátra. Lehetetlen elfelejteni.
Kosztolányi a Halotti beszéd és könyörgést írja újra, eleve egy olyan műfajhoz nyúl, amiben a felejtésnek és az emlékezésnek fontos helye van.
Nem volt nagy és kiváló, tudjuk meg a versnek rögtön a harmadik sorából az elhunytról, akiről a beszéd szól. Egyszerre meghalt, megcsalta azokat, akik ismerték. Nincs már, olyan, akár a föld. Egy senkiről beszél a versbéli én. De a követ­kező sorban, figyeljük csak meg: nem volt nagy, de mégis kincstárnak nevezi a vers. És még sokkal inkább másnak. Mindenki csoda, mindenki egyedüli példány, tudjuk meg.
Ezt vallja Kosztolányi.
Halál, fogadj el fiadnak, így fejeződik be a Számadás című kötetben a Már megtanultam című vers, ami után a Halotti beszéd következik.
Halál, fogadj el fiadnak.
És akkor, látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra, kezdődik a Halotti beszéd. Tökéletes szerkesztés, tökéletesen hajlik rá az utolsó sor az elsőre. Az előbbi vers a magány közelében szólal meg, utóbbi a közösségben. A közösséghez szól, aminek egy tagja most kivált közülünk. Örök érvényű a róla való beszéd, örök érvényű a róla való emlékezés, a megemlékezés, az itt és mostani, a halott test közvetlen közelében álló emlékezés. Okuljatok, nézzétek. A megbecsülés szavai, ami mindenkinek, aki élet volt valaha, kijár.
Együttérzés, részvét, de nem csak a halál, hanem az élet óráiban. Arra figyelmeztet a vers, hogy ne csak a halálban vegyük észre a másik halhatatlan egyediségét, hanem már jóval azelőtt. Mielőtt?
Vegyük észre jóval azelőtt egymást, mert az örökkévalóság innen kezdődik, és nem csak eddig, vagy odáig tart. Az életből kezdődik, az élet nélkül lehetetlen el­képzelni az örökkévalóságot.
Hölgyeim és uraim, ritka lehetőség, Kosztolányi Dezső ül Önök között. És azért ül most itt, hogy a másikat soha ne feledjék csodának látni.

HALOTTI BESZÉD

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére és futott, telefonált
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.

1933