Már csak a kényszer ölel át
őszi fák alatt ő szeret
miközben pereg a nap
s hullanak szüntelen levelek

a mindennapok akár egy bő ruha
lötyögnek rajtam,
nyoszolyám takaróját gyönggyel
lelkem égi malaszttal
rég kivarrtam

fekszem halkan a csöndben
köröttem rőt mókus netez,
s őrült szerelmek emlékével
szállnak tova a levelek

egyedül vagyok, de nem elhagyott
messze tőlem a sivatag

szívemet belepi a pára
szemem körül az ősz matat

meleg és sima a keze
sokat tudó és eres
pergamen neki az arcom
látja rajta a jelet

mit én a balga
meg nem fejthetek
s tovább fekszem a csöndben
s hullanak szüntelen levelek