Csütörtökön, nagyszünetben megcsörrent a telefonom. Ismeretlen számról hívtak.

– Szép jó napot, tisztelt tanár úr! – csicseregte a fülembe egy üde női hang. – Ugye még tetszik emlékezni ránk?

– Még szép! – vágtam rá kapásból, elejét véve a kínos találgatásoknak. Egy tanár legyen magabiztos, akkor is, ha momentán nem áll a helyzet magaslatán. 

– Azért hívtam fel a tanár urat, hogy az osztály nevében meghívjam a húszéves osztálytalálkozónkra. 

– Mikor, ha szabad érdeklődnöm? – tettem fel a kérdést didaktikusan tagolva, s közben lázasan gondolkodtam, hogy kikről van szó.

– Szombat reggel tíz órától – skálázta a beazonosítatlan hang. – A Cések is akkor tartják.

– S miért csak ilyen későn szólnak? – elégedetlenkedtem hivatalból.

– Mert csak mostanra sikerült összetrombitálni a társaságot, s nem akartuk közben feleslegesen zavarni a tanár urat – trillázta a vonal túlsó végén a bűbájos hang. – De annál inkább várjuk már az osziórát, hogy felidézzük közös emlékeinket, és beszámoljunk életünk alakulásáról! Szóval számíthatunk a tanár úr becses jelenlétére?

– Rám mindig számíthatnak – vágtam rá piacos jelmondatomat. – El sem tudják képzelni, hogy az évek során hányszor gondoltam magukra…

Aznap a garázsban tüzetesen átvizsgáltam archív gimis cuccaimat (egy bőröndnyi van belőlük, akkurátusan szortírozva), de a keresett osztály relikviáinak nyoma sem volt. Lefekvés után sokáig forgolódtam nyugtalanul az ágyban, míg végre sikerült elaludnom.

– Én név szerint emlékszem a katonáimra! – förmedt rám álmomban Napóleon, marsallbotjával dühösen hadonászva. – Milyen osztályfőnök vagy te, hogy elfelejtetted a volt diákjaidat?!

– Nem egészen így van, Felség – próbáltam tiszteletteljes hangnemben finomítani a császár elnagyolt állításán. – Inkább úgy fogalmaznék, hogy egy idő után nem mindeniknek jut eszembe a neve, vagy összekeverem őket…

– Takarodj a színem elől! – mért végig megvetően. – Egy ilyen semmirekellőre hogy bízhattak annyi osztályt?!

Verejtékben fürödve riadtam föl. Tényleg, miért vállaltam be futószalagon annyi osztályfőnökséget, tettem fel végre magamnak a lelkem legmélyén tárolt kérdést, amit még az iskolapszichológussal sem osztottam meg. Élveztem volna? Bizonyítani akartam? Sorra megdönteni a Szent Ignác Római Kath. Főgimnázium legendás öregjeinek osztályfőnökségi rekordjait? Vagy a direktori trónuson egymást követő feljebbvalóim vettek volna rá? (A gyakorló tanárok tudják, hogy miről beszélek, a kívülállók viszont elképzelni sem tudják azokat a rafinált manővereket, amelyekkel vezetői továbbképzőkön élesített igazgatóink simán elérik, hogy utasításaikat saját választásunkként könyveljük el.) Egy-két osztállyal talán még megbirkózott volna a hosszú távú memóriám, de egymás után kilenc azonos profilú osztály túl soknak bizonyult. Ráadásul valamennyi ugyanabba az osztályterembe járt négy kerek esztendőn át, s én szemrebbenés nélkül mindenik színe előtt ünnepélyesen kijelentettem, hogy pedagógusi pályafutásom kétségkívül legjobb osztálya volt. Mi mást mondhattam volna nekik a ballagás előtti utolsó osztályfőnöki órán? Hadd örvendezzenek ők is egy kicsit, mielőtt rájönnek, hogy valójában milyen is a nagybetűs élet! Szóval a kilenc osztály egyetlen osztállyá folyt össze az emlékezetemben.

Reggel aztán, iskolába menet, végre rájöttem a megoldásra: az osztálytablóval gyerekjáték lesz beazonosítani az osztályt. Persze a szünetekben gyanús lett volna végigvizsgálni a tablókat, a kollégák rájöttek volna, hogy nem csupán az esztétikai élvezet miatt teszem. Viszont negyedórát könyörögtem a titkárságon, keressék ki az archívumból a húsz éve végzett D osztályom katalógusát, hogy a másnapi osztálytalálkozón nosztalgikusra hangolt névsorolvasást tarthassak. 

– A raktár legmélyén találtam rá – nyomta a kezembe a titkárnő utolsó óra előtt a kifakult, töredezett fedelű, egérszarral dekorált iskolai dokumentumot. 

Az osztálytalálkozó előkészítésére hivatkozva délután ott maradtam az iskolában. Hosszas keresgélés után végül megtaláltam az osztálytablót. A padlásfeljáró mellett lógott a falon, karnyújtásnyira egy békésen sziesztázó denevérkolóniától. A tabló alján díszelgő kalligrafikus szignóra meredve, hirtelen világosság gyúlt az agyamban: ez volt az a fényképész, aki égre-földre esküdözött, hogy az általa készített fekete-fehér tablóképek soha nem fognak megsárgulni. Arról viszont egy árva szót sem ejtett, hogy idővel megkékülnek. Márpedig a diákok portréi, szerény személyem gondosan retusált képmásával egyetemben, mint egy alacsony költségvetésű horrorfilm plakátjáról, a kék hátborzongató árnyalataiban néztek farkasszemet velem. A prostituált életbe, fogalmaztam a vizuális sokk ellenére is dicséretes visszafogottsággal. (Egy pedagógusnak extrém helyzetekben sem szabad megengednie magának a trágár szóhasználatot, máskülönben a munkaideje nagy része intenzív káromkodással telne el.) Miután túltettem magam a váratlan traumán, kihoztam egy széket a szomszédos osztályból, leültem a tabló elé, s addig néztem minden egyes képet, s ismételgettem a hozzá tartozó nevet, amíg az emlékezetembe nem véstem valamennyit.

Másnap már fél tízkor a Gimiben voltam. A tanári ablakából lestem, amint az egymás után érkező véndiákok márkás, vadonatúj verdáikkal beállnak a tanári parkolóba az én matuzsálemkorú, többször újraélesztett Dacia Loganom mellé. Hónom alatt az ütött-kopott naplóval, pontban tíz órakor léptem be az osztályba. Első pillantásom az asztalra esett. Az aranyszínű szalaggal átkötött, méretes ajándékdoboz láttán jólesően dobbant meg a szívem. Mégsem volt hiábavaló lelkiismeretes készülődésem! Aztán az osztály felé fordultam. Bizony, az idő múlása rajtuk is alaposan meglátszott, állapítottam meg, de ez a tény ahelyett, hogy megnyugtatott volna, szorongással töltött el. Uramisten, hogy fogom így felismerni őket?! A napló segítségével valahogy csak eligazodom rajtuk, lépett aztán működésbe túlélési ösztönöm, mely oly sokszor átsegített pedagógusi pályafutásom extrém helyzetein.

– Szép jó napot, kedves véndiákok! – álltam a padok elé. – Örvendek, hogy végre összejött ez a várva várt osztálytalálkozó. Annak viszont még jobban, hogy a naplótokkal ellentétben rajtatok cseppet sem fogott az idő – tegeztem le őket, hogy a szavaim hitelesebbnek tűnjenek. – Nos, kezdjük a rituális névsorolvasással – ütöttem fel a viharvert katalógust, és olvasószemüvegemet az orromra biggyesztve a megsárgult lap fölé hajoltam

– Ne fáradjon, tanár úr! – csicseregte egy női hang. – Ez itt a C osztály, a maga osztálya egy emelettel fennebb van.

H MINT HELYETTESÍTÉS

Tisztán emlékszem, amint azon a hajdani reggelen tanácstalanul toporogtunk a tanári lepedőnyi órarendje előtt. 

– Mit nem értetek, kollégák? – krákogta a hátunk mögött Szivar. – Azok a h betűk ott, a lyukasóráitok négyzeteiben a helyettesítési kötelezettségeiteket jelölik. Mint látjátok, s. k. írtam be valamennyit, s ha valaki nem tartja be, annak bizony adminisztratív ^[1] következményei lesznek – villantotta ránk hiúzos mosolyát. – The show must go on – tette még hozzá angolos eleganciával, mielőtt elslisszolt volna az igazgatói iroda irányába. 

Attól a naptól új időszámítás vette kezdetét a Szent Ignác Római Kath. Főgimnázium életében: a személyre szabott helyettesítések sanyarú korszaka. Eleinte morgolódtunk ugyan, de amikor filozófia szakos kollégánk, az idült szórakozottságáról közismert Spinoza egy nagyszünetben a h betűt a kelleténél hangyányival hangosabban Szivar hülyeségének egyértelmű jeleként definiálta, minek következtében másnaptól megkétszereződtek a lyukasórái, s általuk a kötelező helyettesítései is, nos, e felettébb kínos incidens után már magunkban is alig mertünk mérgelődni.

– Kollégák, nem tehetem, a Szivar módszerénél én sem találhattam volna ki jobbat – somolygott bajusza alatt Ásvány, az ősi oskola újdonsült igazgatója, amikor az első általa levezényelt gyűlésen testületileg javasoltuk hajdani helyettesítési stratégiánk visszaállítását. 

Pedig mennyivel helyénvalóbb lett volna a mi módszerünk régi direktorunk diktatórikus rendszerénél! Mi ugyanis a korszerű pedagógia diákcentrikus elvéből kiindulva úgy gondoltuk, ha már a tanár hiányzik, a diákokat megilleti egy kis szabadidős foglalkozás. Hadd készülhessenek önállóan a ballagási ünnepségek felkent szónokai által vehemensen emlegetett, nagybetűs életre! Az A terv szerint lyukasóráinkon diszkréten leléptünk, mielőtt beküldhettek volna a hiányzó kolléga órájára. S ha, ne adj’ isten!, mégis belebotlottunk a potenciális helyettesítőket kétségbeesetten hajkurászó igazgatóba, a B terv lépett életbe. Ilyenkor halaszthatatlan teendőkre hivatkoztunk: adófizetés, fogászati jelenés, csőrepedés a lakásban, váratlan vendégek érkezése stb. Nekem külön produkcióm is volt, egy igazi drámai gyöngyszem. 

Igazgató (kezét bizalmasan a vállamra téve): Helyettesíteni kéne. 

Én (érdeklődést színlelve): Már megkértél valakit? 

Igazgató (búsan): Három kollégát is, de sajnos momentán sürgős tennivalójuk akadt. 

Én (növekvő felháborodást színlelve): Rám nem is gondoltál?! Ezer örömmel bementem volna. Hiszen tudod, az iskola minden előtt! 

Igazgató (felcsillanó szemmel): Akkor hát számíthatok rád? 

Én (mélységes sértődöttséget színlelve): Már megbocsáss, de ennyi bizalmatlanság láttán képtelen lennék rá. Örvendek, ha ilyen zaklatott lelkiállapotban a saját óráimat meg tudom tartani… (Függöny)

Meg sem fordult a fejemben, hogy a helyettesítés valaha is örömet fog szerezni nekem. Pedagógiai pályafutásom egyik, ha nem a legnagyobb sikerélményét. Azon az emlékezetes napon matek szakos kollégámat, Sinust kellett helyettesítenem. 

A matekkal, lett légyen az algebra vagy mértan, mindig is hadilábon álltam. Általános iskolás koromban reáltudományokban járatos nagyapám oldotta meg a házi feladataimat. Kilencediktől azonban a feladványok az ő képességeit is meghaladták. Magamra maradtam a furmányos ábrákkal, egyenletekkel, szöveges feladatokkal folytatott küzdelemben, s bármennyire is igyekeztem, egy kukkot sem értettem maroknyi matektanárom, Trapéz magyarázataiból. Pedig ő aztán apait-anyait beleadott. 

– Gyerekek, a ma-te-ma-ti-ka a tudományok tudománya – állt az osztály színe elé terpeszállásban, oly kéjjel ízlelgetve a szavakat, mint hosszas koplalás után medve a lépes mézet. – Íme, itt az újabb bizonyítéka! – folytatta mennydörgő üzemmódba váltva, s mutatópálcájával táblára írt krikszkrakszait kaparászta, miközben én az utolsó padban lapulva, legszívesebben láthatatlanná váltam volna. 

Mondanom sem kell, hogy zsebpénzem nagy része a közeli templom perselyében landolt. Nap mint nap buzgón fohászkodtam a szentek gyülekezetéhez: járjanak közben porszemnyi személyem érdekében a Fennvalónál, hogy mentesítsen a feleltetés gyötrelme alól! A szentek azonban vagy kevesellték az adományaimat, vagy meghibásodott a mennyei kommunikációs rendszer, mert pár héttel az iskolakezdés után Trapéz tanár úr engem is kihívott felelni. 

Rettegve néztem a féltáblányi feladványt, melyet a tábla másik felén nekem kellett volna megoldanom. 

– Mire vársz?! – sürgetett a tanár úr biztatóan mosolyogva. – Ezzel a leheletkönnyű föladvánnyal csak nem töltjük el az egész órát?! 

S ekkor váratlan ihlettől vezérelve megragadtam a krétát, és a lelki szemeim előtt villogó szám- és betűsorokkal teleírtam a tábla másik felét. 

– Íme, a megoldás – fordultam a végén a katedra felé. 

Trapéz tanár úr sírt. Mi az, hogy sírt?! Az asztalra borulva zokogott. – Hát ezt tanítottam én neked, fiam? – emelte fel a fejét könnyei fogytán. – Ez a ma-te-ma-ti-ka gyalázatos megcsúfolása. 

Hogy csak egy évharmadban buktam meg, valószínűleg annak köszönhettem, hogy buzgó imáim végül mégiscsak eljutottak a Címzett fülébe. A következő tanévtől azonban a biztonság kedvéért átiratkoztam a humán osztályba, s matematikai aktivitásom a négy alapműveletre korlátozódott.

A fentebb említettek alapján azt hiszem, érthető, hogy némi szorongással mentem be Sinus matematika-informatika osztályába. 

– A tanár úr ezt a feladatot hagyta fel – tolt az osztályfelelős gondterhelten egy papírlapot az orrom alá. – Meg kellene oldani órán… 

Nahát, ez pont olyan érthetetlen, mint Trapéz tanár úr hajdani feladványa, néztem tűnődve az oldalnyi krikszkrakszokat. 

– Nehéz? – tudakozódtak a diákok tapintatosan. 

– Már hogy lenne az! – párolgott el egyszeriben a szorongásom, s éreztem, hogy eljött végre az én időm. A kairosz, ahogy az ógörögök nevezték a soha vissza nem térő, sorsdöntő pillanatot. 

Felírattam a titokzatos feladványt a táblára, nehogy már belevétsek, majd kézbe kaptam a krétát, s a tábla másik felét repeső lélekkel hasonló krikszkrakszokkal írtam tele. Aztán a maradék krétadarabot az asztalra dobva, tanári felsőbbrendűségem tudatában végignéztem az osztályon. A diákok többsége döbbenten figyelt, de egyik-másik szemében a csodálat csillagocskái gyúltak. 

– Csak hogy tudjátok, ez egy általam kidolgozott, alternatív megoldás – jegyeztem meg mintegy mellékesen. – Nyugodtan bemásolhatjátok a füzeteitekbe. Kizárt, hogy hiba volna benne.

Nem tudom, hogy innovatív módszerem milyen visszhangot váltott ki reál szakos kollégáim körében, de tény, hogy azóta nem kell matekórán helyettesítenem, s egy ideje más tantárgyból sem igénylik a közreműködésemet.

^[1] Értsd: fizetéslevonás