Mit hazudozok itt összevissza? Miért nem mondom ki, bár haltál volna meg te is? Nekem fáj az igazság? Nem bírom a terhet? Hát nemcsak annyit tesz rá az emberre az Isten, amennyit elbír? Ne legyek már ennyire álszent! Ha egyszer ez van, akkor ez van. Nyugodtan irigyeljem Emmát. Két és fél év boldog házasság után eltemetheti ünnepelt szobrász férjét, fürödhet a dicsfényben, rendezhet kiállítást Miklós több ezer kisplasztikájából, amit szakmányban gyártott. Én meg viselem a sorsomat. Mennyivel könnyebb Emmának! Mondjam ki végre legalább itt a tükör előtt. Miklósnak egy pillanat alatt vége lett. Bár ki tudja, egyedül volt otthon, senki se látta, hány percbe telt, talán csak mondják, hogy nem szenvedett sokat. Emma épp úton volt, Meggyesegyházán járt a szüleinél, idős édesanyja, édesapja várta haza húsvétra. Idős. Hm. Mennyire relatív. Apja pont öt évvel idősebb Emma elhunyt férjénél. Az anyja meg másféllel fiatalabb. De ez most lényegtelen. Emma szerencsés. Akkor is, ha csak két és fél évet élt boldog házasságban Miklóssal. Mi az a két és fél év az előző tízhez képest, amíg csak titokban találkozgattak? Méltó lezárása annak az elmúlt tíz boldog időnek. Én meg itt vagyok, harminc év házassággal a hátam mögött, a roncs férjemmel, aki jóformán már a vécére se tud kimenni, és csak a Jóisten tudja, hogy ez az állapot így meddig fog tartani.

Holnap találkozom Emmával. Igyekszem részvétet sugározni, bár inkább irigylem. Hamar túl fog jutni a fájdalmán. Ott lesz neki vigasznak a tudat, hogy jobb így, mintha Miklós életben marad, esetleg fél oldalára lebénulva, tudatvesztetten vagy mozgásképtelenül. Itt leszek neki példának én. Hiába van itt a férjem, olyan, mintha itt se volna. Nem lehet vele megbeszélni semmit, mindenben ellátásra szorul, nem tudok vele elmenni kirándulni, sétálni, utazni, olyan helyzetbe kerültem, mintha egy sérült gyereket kellene ápolnom életem végéig. Mondhatja, hogy most nagyon fáj, de Miklós talán egy percig sem szenvedett. Annyi ideje se maradt, hogy végigperegjen előtte az élete. A boncolás megállapította, hogy az aneurizma rögtön végzett vele. Belépett a műterembe, és ott esett össze, a készülő szobra előtt. Milyen jelképes halál! A megfeszített Krisztus szobra előtt. Már nem fog igazítani rajta. Állítólag azon akart még dolgozni. Most már csak ki kell önteni.

Nem tudom sajnálni Emmát. Én is ugyanúgy odaállok majd elé, mit a többiek, őszinte részvétem, mondom majd, aztán ha magunk között leszünk, talán még azt is hozzáteszem, hogy jobb így, mintha itt marad neked nyomorékon, magatehetetlen betegként, egész életére megkeseredett emberként, ha egyáltalán föl tudja fogni, mi történt vele, és nem növényi létre kárhoztatott beteg marad örökre. Tehernek a nyakadon. Semmiben nem számíthatsz rá, semmit nem tudsz vele megbeszélni, mert csak a maga bajáról képes, ha egyáltalán képes kommunikálni veled. És nem, nem tudom sajnálni Emmát. Nagyon igyekszem, de nem megy. Egyre jobban eluralkodik rajtam, esz a sárga irigység, hogy neki sikerült, én meg itt vagyok ezzel a teherrel a nyakamon. De megvert az Isten. Csak azt kaptam a sorstól, amit megérdemeltem. Azt akartad, hogy örökre a tied legyen? Hát tessék, itt van, most viheted. Betegesen vigyáztál rá, nehogy valaki ránézzen, nehogy valaki felhívja, nehogy valakivel találkozzon, aki majd elszereti tőled, mert akkor neked véged. Nem létezett más, csak ő. Mentél utána, mint egy kiskutya, amikor először nem jött haza időben. Emlékszel erre az esetre? Ne legyünk naivak! Láss tisztán! Emma sorsában most a magad elrontott sorsát irigyled. Emma csak kiélvezte, kimaxolta, két kanállal zabálta, amit lehetett. És te most ezért irigyled. Mert neki volt ereje változtatni, amikor úgy érezte, elviselhetetlen, amiben él. Emlékezz csak vissza, mit mondott neked a szingapúri kiküldetésed előtt. Menj egyedül, hagyd szépen itthon a férjedet. De nem, te ragaszkodtál hozzá, hogy vigyed, mert attól féltél, ha itthon marad, még valaki majd elszereti tőled. Legszívesebben a derekadhoz bilincselted volna, hogy mozdulni se tudjon nélküled, és most Emmát irigyled? Szégyellhetnéd magad!

Hah! Nem szégyellem. Legalább magam előtt ne kelljen. Vagy pont magam előtt kellene? Hisz mások előtt én vagyok az önfeláldozó mintafeleség, aki szép házasságban leélt harminc évet a férjével, és nem hagyta magára a bajban, kitart mellette, ápolja betegségében. Emma meg a csapodár asszony. Na jó, talán nem így mondják, nem is használják már ezt a szót, kikopott a köznyelvből, olyan operettesen hangzik. Emma bátor volt, fölállt, amikor elérkezett a pillanat, amikor már nem a javát szolgálta a kapcsolat, amikor már nem volt tovább, nem tudtak fejlődni benne, te meg azzal áltattad magad, hogy kitartasz a beteg férjed mellett. Az álságos felebaráti szeretet, a házastársi hűség. Nem is folytatom, mert megint eljutok arra a pontra, ahol már fájni fog. Hogyan tudhatnám szeretni magamat, amikor olyasmiket követtem el, amit megbocsátani nem lehet? Márpedig ha teljesen őszinte akarok lenni magamhoz, akkor el kell ismernem, hogy gyalázatos dolgokat követtem el. És még én játszom a mártírt. Emmával takarózom. Emmát irigylem. Akkor is irigyeltem, amikor meg merte tenni, amit én nem. 

Ha nagyot akar lépni az ember az életében, akkor arra mindig van egy megfelelő pillanat. Aki azt elmulasztja, örökre elszalasztotta a lehetőséget, mert egy következő pillanatban már nem teheti meg ugyanazt a lépést. A folyóhoz hasonlóan az élethelyzete is folyton változik. Az a pillanat már sose jön el, legfeljebb magyarázatokkal áltathatja majd magát, hogy miért nem tette meg. Én így jártam. Hivatkoztam mindenre, gyerek, munka, szülők, ahelyett, hogy arra szorítkoztam volna, ami nekem fontos. Hogy én hol vagyok abban a pillanatnyi történetben. Ehhez más fej kellett volna, nem az enyém. Az én hazug önképem, világszemléletem, helyzetértékelésem, bármicsodám. 

Szépen nézünk ki. Átmegyünk önostorozóba. Az önsorsrontó önostorozása. Elmúlt a nagypéntek, nem tudok láncokkal, mezítláb vezekelni. Ha megtenném se hinnék a gyógyító erejében. Aki megteszi, önfeloldozó, annak nincs is szüksége másra. A puszta tény, hogy végigment a városon a láncos körmenettel, megtisztulást hoz neki. Pedig ha mélyen magába nézne, szembesülnie kellene a pokolnál is sötétebb, kékköves, bűzlő mélységekkel. Sajnos én még ott nem tartok, úgyhogy holnap mély részvéttel a tekintetemben, tényleg halálosan őszintén fogom mondani Emmának, hogy hidd el, jobb ez így. Miklósnak is, neked is.