23 óra 28 perckor léptem be a szálloda bárjába. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert megnéztem a telefonom kijelzőjén. Precíz embernek tartom magam. Jelszavam: A megfelelő időben a megfelelő helyen. S a pontosságot másoktól is elvárom. Mondanom sem kell, hogy a vonatom 87 perces késése mennyire kiborított. Ha az az átkozott szerelvény a menetrend szerinti időben megérkezik, ebben a kései órában már biztos, hogy aludtam volna. Így azonban nem jött álom a szememre. Egy ideig az ágyban forgolódtam, aztán a szobám szecessziós berendezését tanulmányoztam. A virágmintás tapéta, a vaníliaszínű szekreter, a bársonnyal kárpitozott karosszék, a tükrös ajtajú, faragott ruhásszekrény látványa máskor biztosan megnyugtatott volna, ezúttal azonban csak fokozta ingerültségemet. Felöltöztem és lementem a földszintre. Eredetileg sétálni akartam, de amikor láttam, hogy még nyitva van a bár, gondoltam, beülök és megiszom valamit, attól talán ellazulok, s a reggel kilenckor kezdődő megnyitóig még alhatom egy keveset. Az okostelefonját böngésző pincértől rendeltem fél deci konyakot, és leültem a pult melletti asztalhoz. A félhomályos helyiségben rajtam kívül egyetlen vendég tartózkodott. Ott gubbasztott gyászos madárként a sarokban. Alighogy helyet foglaltam, mintha csak rám várt volna, feltápászkodott a székéről, és az asztalomhoz bicegett. Fekete hajú, beesett arcú, vékonydongájú férfi volt. Klasszikus szabású farmert viselt, dzsekije alatt fehér, kihajtott gallérú inggel.

– Látom, maga sem tud aludni – támaszkodott az asztalomra, s mielőtt megszólalhattam volna, lezöttyent a szemközti székre. A hangja rekedt volt. Alig érezhető idegen akcentussal beszélt.

– Ugyanazt – intett a pult felé. 

Hátát a szék támlájának vetve megvárta, amíg a pincér magunkra hagy, majd kortyintott egyet az italából, és felém hajolt.

– Ugye, a Petőfi 200 konferenciára jött osztani az észt? – meredt rám számonkérőn. A szeme sötéten fénylett.

– Igen. Valami gond van vele? – vágtam vissza, mert módfelett zavart tolakodó viselkedése. – Maga is ezért van itt, gondolom.

– Ó, én csak átutazóban – legyintett fanyarul mosolyogva. – De az irodalom mindig is a szívügyem volt. Petőfi Sándor meg különösképpen… Persze maguk, szakmabeliek szinte mindent tudnak róla – tette hozzá mintegy mellékesen.

– Hát ez az – futott ki a számon óvatlanul. – Az igazság az, hogy nehéz már újat írni Petőfiről…

– Azt mondtam, szinte – tromfolt le. – Nem azt, hogy mindent. Arról azonban, hogy valójában mi történt vele 1849. július 31-én, már megbocsásson, uram, csak puszta feltételezéseik vannak. Én azonban az életemre esküszöm – tette a kezét színpadiasan a mellére –, hogy tudom az igazságot.

Még csak ez hiányzott, gondoltam. Egy dilettáns Petőfi-kutató, aki a holnapi konferencián holmi légből kapott elmélettel fog provokálni. A Segesvár melletti csata után számos mendemonda született Petőfiről. Terjesztőik a képzelettel próbálták felülírni a valóságot. Ezekben a történetekben a költő hol emigránsként, hol hadifogolyként, hol bujdosóként tűnt fel. Egyesek szerint továbbra is írt verseket, mások szerint valami civil foglalkozás után nézett. Ez a fura szerzet vajon melyik változattal akar beetetni? 

– Mi van, kételkedik a szavaimban?! – riasztott fel gondolataimból az érdes hang. 

– Nézze, a szemtanúk vallomása alapján valószínűsíthető, hogy Petőfi Sándort menekülés közben érte a halál, és tömegsírba temették. A halott költőről egy magas rangú osztrák katonatiszt tanúskodott. Személyleírása és a holttest mellett talált, Bem tábornoknak készült hadijelentés alapján a fogoly magyar tisztek a vézna, alacsony termetű, szakállas, mellén átszúrt férfit Petőfivel azonosították. 

– Valószínűsíthető? – dohogott a férfi. – Mondja, maga milyen szakember, ha beéri ennyivel?! Nem is érdekli a teljes igazság?! – vált fagyossá a tekintete.

Elfogyott a türelmem. Faképnél akartam hagyni, de a sötéten fénylő szempár mintha a székemhez szegezett volna.

– A valóság jóval bonyolultabb, mintsem egy magafajta racionális ember gondolná – kezdte a férfi. – Van, ami megmagyarázhatatlan, de attól még létezik. A vesztes csata után Petőfi valóban menekülni próbált. Amikor a lovas kozákok utolérték, szembefordult velük. A halálos döfésre lendített lándzsa azonban már csak a levegőt érte. Petőfi eltűnt a katonák elől.

– Hogyhogy eltűnt?! Petőfi poéta volt, nem bűvész – szakítottam félbe. Már nem éreztem az ijesztő bénultságot. Simán leléphettem volna, de a kíváncsiság visszatartott. Ezt a meseként induló változatot nem ismertem.

– Nem tudom – folytatta a férfi rezzenéstelen arccal. – Egy utcában tért magához. A földön feküdt. Szédült, fájt a feje, hányinger gyötörte. Kétoldalt emeletes házak magasodtak, előttük őszi díszben pompáztak a fák. A járókelők kikerülték. Egy férfinak végül megesett a szíve rajta. Lehajolt hozzá, angolul szólongatta. Válaszolni akart neki. Megkérdezni, hol van, és hogyhogy már beköszöntött az ősz, de csak néhány összefüggéstelen angol szót sikerült kipréselnie magából. A férfi felnyalábolta a földről. Közben megint elvesztette az eszméletét. Egy kórteremben nyitotta ki a szemét újra. Ruhástól feküdt az ágyon. 

– Thank God! You come back – sóhajtott föl megkönnyebbülten az ágya mellett egy fekete öltönyös alak. – Mondja, mi történt magával, Mr. Poe. S honnan ez az idegen ruha magán?

– Nahát! – nevettem el magam. – Azt akarja elhitetni velem, hogy Petőfi Sándorból Edgar Allen Poe lett?! 

– Nem – torkolt le beszélgetőtársam. – Azt próbálom elmagyarázni magának, hogy 1849. október 3-án a Baltimore-i utcáról a Washington College Hospitalba vitt, igencsak rossz egészségi állapotban levő férfiről azt hitték, hogy az amerikai sötét romantika fenegyereke. Azt, hogy Petőfi Sándor valójában 1849. október 7-én ágyban, párnák közt halt meg Edgar Allen Poe helyett. E négy nap alatt képtelen volt megértetni a környezetével, hogy kicsoda ő. S amikor saját arca helyett egy idegenét látta tükröződni a kórterem ablaküvegén, végleg összeomlott. „Uram, mentsd meg a lelkemet!”, kiáltotta a halála előtt.

– S mi lett Poe-val? – meredtem rá számonkérőn. 

– Történetük akkor vált volna kerekké, ha Poe Petőfi helyett hal hősi halált a segesvári csatában – sóhajtotta. – Milyen szép, szimmetrikus lett volna ez a megoldás! Poe-nak azonban nem adatott meg ez a lehetőség. Azóta is nyughatatlan lélekként bolyong a nagyvilágban, s megragad minden alkalmat, hogy elmondja az igazságot. Szentül meg van győződve ugyanis arról, hogy ha talál valakit, aki hisz neki, végre örökre megpihenhet…

– Uraim, záróra – lépett a pincér az asztalunkhoz.

– Gratulálok – ráztam kezet búcsúzáskor a fekete hajú, vékonydongájú emberrel. – Akár Poe is kitalálhatta volna ezt a fantasztikus történetet.

Szomorúan nézett rám, majd sarkon fordult, és elindult az ajtó felé.

– Komolyan gondoltam – kiáltottam utána. – Tényleg érdekes volt.

Néhány órai alvás után, reggel hétkor kipihenten ébredtem. Megreggeliztem a szálloda éttermében, majd magamhoz vettem a Petőfi látomásos költészetéről írt pár oldalas esszémet, és felmentem a konferenciaterembe. Telt ház fogadott. Az ünnepélyes megnyitó után én következtem. Köszöntöttem az egybegyűlteket, és kinyitottam a mappámat. Mielőtt elkezdtem volna hangosan olvasni, szokásom szerint átfutottam a szövegen. Nem, ez lehetetlen, meredtem a gondosan legépelt sorokra. De hiába próbáltam kívülről felmondani az esszémet, valami leküzdhetetlen erő arra kényszerített, hogy az írott szöveget olvassam:

23 óra 28 perckor léptem be a szálloda bárjába. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert megnéztem a telefonom kijelzőjén. Precíz embernek tartom magam. Jelszavam: A megfelelő időben a megfelelő helyen…