Először meghatározzuk a beszélőt: mi vagyunk 

a nemzedék, amelyik a panaszkultúrára 

panaszkodik. A megkímélt utódok, 

akiket már alig vertek, mégis élethosszig

gyógyítjuk apa- és anyasebünket. 

És igen, a fiúk nem voltak katonák.

A halált és a születést úgy dugták el előlünk, 

hogy képileg minden részletüket elénk tárták. 

Világlátó szemünkkel bármikor adagolhatunk 

személyi buborékjainkba némi traumát. 

Kiszáradt retinával bámuljuk a népbetegségeket, 

a lelkit, a fizikait, a Margit-sziget kavicsait. 

Hol felvesszük, hol letesszük a maszkot.

A burn-out kívül-belül világméreteket ölt.

Próbálgatjuk a problémamegoldó kérdésfelvetést.

Mit lehet tenni kiégés ellen? Első lépés a felismerés. 

(Amiről nem tudunk, az nem fáj.)

Időnként kigyullad egy erdő, kiég egy vidék, 

lángol egy kontinens, és a távolban olvad a 

felfoghatatlan sarki jég.

Én vétkem, mi vétkünk, a mi igen nagy vétkünk.

Kékbálnák gyomra, pelikánok gyomra, teknősök gyomra, 

halak gyomra – abban a dobozban jött a vacsorám. 

Minek hazudni? Ő a vacsorám. 

Bezzeg, ha neked vennék el az élőhelyedet!

Pusztuljon a férgese!

Tombol a kommentháború, és magyarázzák, 

hogy nem a föld, értsd meg, nem a föld; 

az életformád van veszélyben.

Nem rinyálni kell, hanem cselekedni.

Vedd az idényt, vedd a hazait!

A fogyasztói igények alakítják a piacot.

Pénz beszél, kutya ugat. Mit ugatsz?

Amelyik ugat, nem harap – akkor miért fáj? 

Test sincs, ami sajogjon, csak virtuális arcok

jogokkal, véleményekkel, fun factekkel.

Például: amikor a Notre Dame leégett, mik élték túl? 

Na mik? Persze hogy a méhek.