a lant idegei nem remegnek

a sótól, mi rájuk tapadt 

a vízből, mi áramlataival 

egyben tartja őket, a népek 

összeizzadt tengerét, innen és így 

csodálni nem lehet, folyton 

akadályozott nyargalásban,

a sörény lusta hullámzásában

a pislogó gulya gyulladt szemei 

előtt. a távolban, a délibábos 

sűrűség mögött a város 

meg-megúszó fényei, 

a nyáj algásodó, páros ujjai,

a szakaszosan fejlesztett 

infrastruktúra elmosódó, 

vagy jelentéktelen tereptárgyai,

a közellátók egymást érő

tapogatózásában, a felpuhult

bőr túlérzékeny felületén 

állandó irritáció, a súrolás

ekcémás maradéka, a vízben 

fáradt szivacsok. a medencét

feltöltés előtt szárazra törlik, 

porzik az ország, felhő felhőt 

ér, míg a víz precíz tükre magába 

nem fordul. lent, a hideg fenéken

hódfogak oszló nyomai, 

utolsó erőből és szálkás gallyakból 

épített gát, a kaktuszok ölelte, 

csontig kotort meder partjaitól 

egyenlő, de egyre növekvő 

távolságban. a felszabadult sas 

szárnyat bont, és kitart a végtelen,

savas vályú, a ringatózva foszló 

búzatáblák felett, könnye nincs,

szeme éles.