(fiamnak, levél haza)

ha már a kutyák szemében is valamiféle rettenet leszünk

és már nem beszélnek hozzánk a fák

elhallgatnak a nagy öregek mind 

halálukkal elvész igaz beszéd könyvtár remény hit

kenyérért szerelemért névtelen országokért lelkünk oda

az egykori rabszolgák lehettek így vagy sehogy

omlunk alá ahogy minden lepkeváz csillámpora

egymás szemében fénymaradékot temetünk

mások arcában ne keresd a hozzám hasonlókat

álmainkban beszéljük hogy sokan vagyunk egyedül

azt hittem az őserdők minden szegletét ismerem a fákat

azokat különösképpen – képzelt papírházban lakunk mégis

most zene szól és zendül és szentül és csendül 

fiam –