Visky András: Illegalisták. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025.
György Andrea: Az Illegalisták kollektív regény. Fókuszában egy csoport, az államellenes összeesküvés vádjával 1958-ban börtönre ítélt romániai bethánisták állnak. A Bethánia Egylet vallási ébredési mozgalmához tartozó lelkészek, teológusok és világi hívők a kommunista, de a korabeli református egyházi hatalommal egyaránt szembementek.
Amik Annamária: Különösen érdekesnek tartom Visky András címválasztását. Azzal, hogy szereplőit nem pusztán illegálisoknak, azaz adott történelmi helyzetben törvényen kívül esőknek nevezi, lerántja a leplet az emberi törvények esetlegességéről. A bethánisták állapota és helyzete nem az illegalitás, nem a legalitással való szembenállás, hanem az illegalizmus mint a legalizmussal való szembefordulás, ami a törvényt felülmúló kegyelem dimenziója felé mutat. Ezt érzékelteti az ellentét retorikai alakzatának gyakori előfordulása, ami feloldja a kategóriákban való gondolkodás kötöttségeit („a remény… nem a jövőre, hanem a múltra irányul”, „ebből a gyöngeségből tör fel majd minden erő”).
GyA: Erős prófétai és mártíröntudattal rendelkező, szinte eposzi hősökkel van dolgunk, ahogyan a nevük mellett megjelenő állandó jelzők is sugallják: Szentéletű Ferenc, Anti, az északi vidékek tanítója, Szép Lukács, Könyörületes Júlia, Richárd rabbi, Szilágyi, az énekesmadarak lelkigondozója, Ezékiel, a zilahi lélekfényképész. Néhány névben (féltüdejű Jánoska pap vagy Szűzmárika, Tökös László, Rheum Mária) azonban megvillan a humornak az eposz műfajára nem feltétlenül jellemző minősége is. A pátoszon túl az elbeszélői hangnem modorosságát a bethánistákhoz kapcsolt ironikus jelzők: „áldozatvállalást hajhászó”, „álmatag” ellensúlyozzák. Máshol „az Örökkévaló szerelmetes vágóállatainak” nevezi őket a narrátor. Visky a szereplőkről megképződött legendákat is beleszövi a regénybe. A misztikus szentek közösségébe emeli például Richárd rabbit is, akiről „azt beszélték”, hogy a bilokáció adományában részesülve egyszerre több börtönben jelen tud lenni.
AA: Nem csupán mítoszteremtő funkciót töltenek be az erdélyi meghurcoltatás-történetben használt jelzők, hanem a protestáns felekezetektől többnyire idegen hagiográfiák nyelvezetét idézve az ökumenikus szemlélet jegyeiként is működnek.
GyA: Történelmi tények és fikció átjárja egymást a regény szövetében. Visky dokumentarista hűséggel adja meg a csoport nemi összetételét: három nőt és tizenhét férfit ítéltek el a koncepciós per során. Sőt, egy szeretetteljesen nagyvonalú gesztussal, a három közül annak az elítélt lánynak a történetét is megörökíti, akinek az emlékét az írott hagyomány nem őrizte meg. A Bilincseket és börtönt is címet viselő, az elhurcolt bethánisták visszaemlékezéseit tartalmazó dokumentumkötetből vélhetően azért hagyták ki, mert a többiekkel ellentétben őt sikerült megtörni a börtönben: megszakította a kapcsolatot a csoporttal. De a legkisebb tanítvány, a Szentéletű fia, krónikásként és tanúságtevőként azt a feladatot kapja az apjától, hogy keresse fel Idát az elmegyógyintézetben. Kérdés, hogy ebből a szereplői masszából mennyire sikerült a szerzőnek, egyáltalán akart-e, markáns portrékat, hús-vér karaktereket teremteni? Kiválnak-e jól felismerhető arcok?
AA: Az olvasónak el kell engednie a racionálisan követhető történettel és a felismerhető karakterekkel szembeni elvárásait, hogy belemerülhessen a varázslatos elemekkel, lírai képekkel teli történetbe, amelyet helyénvalóbb talán szóélménynek nevezni. A több én-hangon megszólaló narrátor egyszerre kollektív és személyes, és bár jelen van a jellemzés, az egyes szereplőkhöz köthető szólamok nem különböznek lényegesen egymástól.
GyA: A regény szereplői performerekként lépnek fel, életvitelükkel, cselekedeteikkel teszik kézzelfoghatóvá a Mindenható jelenlétét vagy éppen hiányát. Nem csupán prédikálnak, tanítanak, hanem testi-lelki szenvedéseik által ők maguk is a krisztusi szenvedéstörténet szereplőivé válnak.
AA: Ezt a kontextust hozza létre Lukács evangéliumának nyitó fordulata, amely visszaköszön a regény első oldalán: „Miután sokan vállalkoztak arra, hogy elbeszéljék a közöttünk beteljesült várakozásokat…” Ezzel a szerző a bibliai karakterek sorába írja a népes szereplői gárdát.
GyA: Akcióikkal – performansz-művészekhez hasonlóan – provokatív célzatú sokkokat váltanak ki környezetükből, mint Tökös László teológushallgató, aki a Rebarbara nevű örömlánnyal ápol bensőséges kapcsolatot. Aztán ott van Fekete, a lelkész, aki mindent megtesz azért, hogy hívei istentiszteletre járjanak. Mivel törekvései hiábavalónak bizonyulnak, ezért úgy dönt, hogy felgyújtja a falu templomát, visszaadja Istennek a hajlékot, amelyet elutasítanak birtokba venni az emberek. „Kiszabadítottam a Mindenhatót a jószagú templomból” – mondja.
AA: A szenvedéstörténet egyszerre bohózat is, amely előszeretettel él a paradox kettősség felfokozásával és a komikus hatást kiváltó, a valószínűtlenségeket egyre-másra felvonultató torzítással. De megfordítható-e a páli megállapítás, miszerint az evangélium a világ számára bolondság („de nekünk, akik megtartatunk, Istennek ereje”), vajon evangéliummá válhat-e minden, ami látványos bolondság, pusztán azáltal, hogy bibliai keretbe kerül? Ugyanakkor az abszurdumig fokozott groteszk jól érzékelteti, hogy a kommunista börtön embert felemésztő borzalmainak ábrázolására kevés az emberi szó. Éppen ezért a bethánisták mellett szinte külön szereplőként jelenik meg maga a szó, a szó egzisztenciális anyagának feltárása: „hangokból vagyunk”, lényünknek „a hang a legfontosabb alkotóeleme”. A betűket meg lehet szólaltatni, írja Visky, de a szót nem. A szó nem a valóság területeit ragadja meg művészi kifejezési módként, hanem a lét és nemlét határát jelöli, ezért olvassuk például azt, hogy apát eltemetni annyit tesz, mint elmondani őt.
GyA: A szavaknál maradva: a színház szó összesen 37-szer (a színpad 22-szer, a színész 18-szor) fordul elő a szövegben, többször, mint például a Visky-művek kulcsfogalma, a szabadság, amely itt 25-ször jelenik meg. Az Illegalisták színházi regény, de nem a színházi témájú fikció (theatre fiction) szigorú értelmében. Bár a regény hatalmasra kitágított tere párizsi kabaréba, bukaresti, kolozsvári, sőt rabok rendezte színházi előadásra is elvezet, a cselekmény domináns helyszíne nem a színház, hanem a börtön, esetleg a kényszermunkatábor barakkja. Többnyire belső, a fogság sivár, szűk tereit látjuk: a börtöncellát, a kínzókamrát, a siralomcellát, ahol a kivégzésig tartó időt, a „mézesheteket” töltik az elítéltek. Mégis, a regényben számtalan nyom árulkodik a színházi észjárással gondolkodó (nem mellesleg drámaíró, dramaturg, színházteoretikus) szerzőről. A legfeltűnőbbek közülük éppen a regény „színháziságát” elmélyítő narrációs technikák: a jelenetezés, a hosszú monológok és dialógusok használata, de a színpad-élet metafora működtetése is. „Ebben a véres operettben jutott neked szerep” – hangzik el a Richárd rabbi belső monológjában. Visky szemmel látható élvezettel komponál hatásos jeleneteket. Nem meglepő, hogy Magduca ünnepi időpontot, jelmezt és beszédstílust választ egyedi performanszához: a tartományi pártgyűlésen, az ukrán delegáció számára előadott kultúrműsoron tűsarkúban tesz bizonyságot Istenről és adja vissza a pártkönyvét.
AA: A bethánisták drámaian előadott történetei az idézhető aforizmákkal dúsított meditációk szövetébe ágyazódnak, és ezek sokasága számomra nagyrészt fel is oldotta a drámaiságot. A regény szemléletét ragadja meg szinte önreferenciálisan az a rész, ahol a bukaresti Zsidó Színházban játszott tragédia egyik jelenetében Richárd rabbi illetlenül felnevet a nézőtéren, erre válaszként olyan színpadi improvizáció jön létre, hogy az előadás nevetéssel kísért tapssal zárul. Ugyanígy, a regényben ábrázolt elképzelhetetlen tragédia nem válik ugyan komédiává, az olvasó mégis nevetve tapsol.
GyA: Visky színházába vezet bennünket ez a regény, ahová, miként egy játéktérre, sorra érkeznek a szereplők, bemutatkoznak, és előadják élettörténetüket. „Először léptem színpadra életemben” – indul az egyik monológ. Mivel ez a színház felszámolja a színpad és nézőtér közötti távolságot, a fizikai közelség miatt szinte lehetetlen passzívan szemlélni a játékosokat: szánalommal telsz meg, felháborodsz, megbotránkozol, dühös leszel, sírsz vagy éppen jókat nevetsz a poénokon. Úgy érzed, közbe kell avatkoznod, ha másként nem, hát önvizsgálattal: vajon szabad vagyok-e? Olvasás közben folyamatosan a Tanítványok című, az Illegalisták párjának tekinthető Visky-dráma Tompa Gábor által rendezett előadásának a díszletei között, a fojtogató levegőjű barakkban ültem, a szereplőkkel egy térben, a Visky által kitalált „barakk-dramaturgia” szabályainak megfelelően, a közös szabadulásban reménykedve.
AA: Milyen fogódzója lehet annak az olvasónak, akinek a kulturális előélete nem kínálja fel ezt az értelmezési horizontot az Illegalisták befogadásához?
GyA: Visky drámáinak és színházelméleti szövegeinek ismerete híján magára marad az olvasó.
AA: És abba a belső értelmezési keretbe kapaszkodik, amelyet Lázár feltámasztásának Visky-féle átirata ad már egészen az elején. Ebben az isteni jelenlét megfoghatóan közel megy a halál árnyékának völgyében járó bethániai szereplőhöz azáltal, hogy a Yeshua nevű tanító maga is befekszik Lázár mellé a sírba. A börtönben viszont már nem lép fel ennyire látványosan szereplőként. A szerző ezzel veszi elejét minden kísérletnek, amely a kommunista rendszer iszonyatos cselekedeteire bármiféle logikus magyarázattal kíván szolgálni. A regénynek a Lukács-evangéliumból vett nyitó fordulata azt is hirdeti, hogy a történetek és szereplők az igazságról, bár nem mindig az adatszerű valóságról szólnak. A hangsúlyt a szólásra helyezném, hiszen a legszembetűnőbb jellemzője ennek a regénynek az, hogy kiiktatja a csendet a folyamként áradó elmélkedéssel és frenetikus meséléssel.
GyA: Egyik kedvenc jelenetem a Tanítványokból az, amikor Jézus kigyógyítja Bertalant „a szóburjánzás gyógyíthatatlan betegségéből”. Visky szinte szóról szóra átemeli ezt a párbeszédet az Illegalistákba, annyi eltéréssel, hogy itt a csodát Szentéletű Ferencnek tulajdonítják, a beteg pedig az egyik cellatárs. Bár nem tartom indokoltnak a jelenet átvételét, talán értelmezhető az imitatio Christi tökélyre vitt gyakorlataként.
AA: Ebben az írásgyakorlatban inkább a reductio ad absurdum érhető tetten, mintsem a krisztusi önkiüresítés. Az egyedüli fegyelem, amelyet a szerző következetesen gyakorol, a történelmi ismeretekből felépíthető valóságtól való, szándékosan botránkoztató elrugaszkodás. Az írás olyannyira töményen építkezik fekete humorból, groteszkből és az életrajzi tények nyilvánvaló modulálásából, hogy igencsak nehéz más kulcsban értelmezni, mint ebben: fricskát ad minden olyan megértési, oda- és megmondási kísérletnek, amely a kizárólagosság vagy akár a racionalitás igényével lépne fel. Csak ezzel tudom magyarázni, hogy az egyik valóságos túlélő a regényben kivégzés áldozatává válik (Anti), egy másik pedig (Nicu Har, aki a meg nem alkuvásáért, lenyűgöző műveltségéért becsült és a magamutogatást bíráló Nicolae Steinhardt alakjából merít) minden ismert valóságalapot nélkülözően itt már-már élvhajhász melegként jelenik meg, vélhetően a politikai korrektség szellemében. Hasonló, a narratívában inkább színező, mintsem értelmező szerepet betöltő pikantériával dúsul a bibliai centurio története is, akit Visky házasságra léptet(ne) a frissen felgyógyult szolgájával.
GyA: Mindezek ellenére hagiográfiának tekinted-e a regényt?
AA: Nem nevezném a szó hagyományos értelmében vett tanító-bátorító jellegű hagiográfiának, és még kevésbé tölti be a szentek életrajzainak másik funkcióját, a hódolat kifejezését. A valóság és az azt leképező nyelv egyre ütközik, így az elbeszélő kénytelen folyton a fikcióhoz folyamodni. Az intertextualitás áthatja az egész írást, a kafkai áthallástól (nővérei Lázár „fényes bogártestére” akadnak) a zsoltárverseken át Kölcsey Hymnusa („Kolozsvár utcáin és terein bűnhődöm meg a múltat s jövendőt”) és József Attila („Jogász leszek, fát nevelek, kelő nappal én is kelek”) soraiig. A Tanítás a szerelemről című fejezetben például a katekizmus kérdés-felelet szerkezetének pontossága a haszid történetek líraiságával szövődik egybe: „Hol lakik a Sátán? A Paradicsomban. És az Örökkévaló? Ő hajléktalan.” Rilke egyre táguló köreivel ellentétben az élet itt a „szűkülő körök” által behatárolt területen zajlik. A Steinhardt-naplóban rögzített képzeletbeli Júdás-kihallgatásra felel Richárd rabbi perének jegyzőkönyvszerűen megírt részlete.
GyA: A Károli-Biblia passzusai, jellegzetes fordulatai, a világirodalmi intertextusok, a román kommunista börtönök szlengje: caraliu (börtönőr), turtoi (málékenyér) stb. fonódik egymásba. Hogyan hatott rád az Illegalisták nyelvezete?
AA: Az ábrázolt kor és kör nyelvi világát hitelesen tükrözi, bár sejtésem szerint azok, akikről a szereplőket mintázta, nem feltétlenül azonosulnának a dramaturgiával, amely ezt a nyelvet használja. De Visky a humornak nem csupán a fekete változatával él. Szívmelengető, ahogy a rabszállító „orosz duba” defektjét az odafent kacarászó kamasz angyaloknak tulajdonítja, de az is, amikor eljátszik a Róma 16 bibliai hivatkozás mintájára a Párizs 5 vagy az 1 Berlin 13,13 gondolatával. Bár helyenként a feszesség rovására sodródik a lírai hangú merengés, egy-egy meditáció különösen szép, mint például az, amelyben a test és a lélek kapcsolatáról elmélkedik: a Lélek nem a testben lakik, hanem arra ráterülve megadja annak formáját.