Megesnek dolgok, bújnak hozzám,

szélcsend jön, hangos, ferde orkán,

még semmi nem lakik szavakban,

de már a nyelvem burka pattan,

egy szó csak egy dologra rakva,

vagy megzörren a szavak bokra,

s a dolog négy szóba kifutna,

s egyet sem értenék magamba –

petöffi, komra, szőjő! 

 

Nem, azt az egyet nem találom,

létemhez még nem termett álom,

kenderre mondom: kutya, macska,

de csendes, mint az üres kocsma,

nem szegődik hamar kezemhez,

kedvemnek ő még sose kedvez,

árva még, mint egy meztelen mez,

bár sistereg már, mint a herpesz –

petöffi, komra, szőjő!

 

Még minden lehetne a semmi,

fű-fa megpróbál gazdagodni,

anyát és vallást ki-mi választ,

mind kaphat farost, fülest, vállast,

még minden lusta, furcsa, kába, 

kevésnek fut hét lyukra lába,

a zöm pislog az iskolába,

nem sejti, mikor lesz kiváltva –

petöffi, komra, szőjő!

 

Ekkor pöttyentem én: petöffi!

Legrégibb szavam ez, az ősi. 

És aztán jött a kurta komra,

loppal illett el birtokomba, 

ma sem tudom, miféle fürtök

lógtak kamrámban, füstölögtek,

vagy kék golyói fartöveknek

csüngtek, – nevük ég s föld között lett:

petöffi, komra, szőjő!