FLORILEGIUM
„Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.”
(Illyés Gyula: Haza a magasban, 1937)
Hányszor idézik (idézzük) fel Illyés Gyula szép óhaját, sóhaját a költészetnek – a társadalommal szemben tanúsított – vigasztaló, panaceát ígérő jellegéről, s Petőfi figurájának és költészetének (akár egy sorának!) varázsos, mitikus erejéről, hatalmáról; ám rendre elfelejtjük feltenni a nagy kérdést: milyen varázskört teremt is a Petőfi-hivatkozás, s mi is lehet e körön belül és kívül?
S hányszor idézik (idézzük) fel Babits Mihály nemesen felháborodott nagy kiáltását az akkor éppen aktuális Petőfi-ünnep hamisságát látván: „Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni, ki meri idézni / az igazi arcát?” (Petőfi koszorúi, 1923): ám rendre elfelejtjük feltenni a nagy kérdést: milyen is volt/lehetett Petőfi igazi arca; s azt is elfelejtjük megkérdezni, miért is kellene egy álarcot (még ha zseniálarcot is) viselő nyárspolgárral (aminek Babits tekintette és állította Petőfit) farkasszemet néznünk?
Hisz Petőfiről (sőt: talán a sok-sok író-, költőtárs közül legkivált róla) soha nem fogjuk megtudni, milyen is volt igazi alakja, költészete milyen varázzsal hat több mint másfél évszáda – mind élete, mind figurája, mind poézise számtalan szemszögből nyert már megvilágítást és perspektívát; s hiába mondja róla Ady Endre, hogy „osztályozhatatlan” volt, ő is, s más írók-költők is (hisz ne feledjük: Petőfiről a maga korától napjainkig minden számottevő magyar irodalmár nyilatkozott, akár így, akár úgy) folyamatosan „osztályozzák” emlékét, s „igazságként” adják elő saját véleményüket; minek következtében élete és műve oly sokféle fénytörésben és színrebontásban csillámlik, hogy időnként még az a kísértő gondolat is felmerülhetne: nem lehet-e vajon e csillámlás maga is oly érdekes és tanulságos, mint a mindezt kiváltó hajdani alany és tárgy?
Ez a kis esszé (azaz nagyon szűkmarkúan válogatott gyűjtemény) e csillámlást akarja érzékeltetni, kizárólag költői vallomásokon és műveken keresztül, minden kommentár nélkül, oly módon, hogy az idézett alkotók és versek közé vagy köré nem kíván esztétikai vagy kanonikus hierarchiát építeni: Petőfi költői megidézésében helye van a legnagyobb és legkisebb költészetnek is – Petőfiből mindenki, zseni és dilettáns egyaránt részesül; sőt, alighanem magyar nemzetkarakterológiai vagy magyar kultúrantropológiai megállapításként is olvasható Szilágyi Ákosnak (azaz: Posztpetőfi Sándornak) frivol, de bölcs játéka:
„Egyszer mindenki volt Petőfi.
Egyszer mindenki lesz.
Emlékét őrzi honfi, búfi,
Turf és békáeref.
Egyszer mindenki lesz Petőfi.
Egyszer mindenki volt.
Unbánfi, népfi, tökfi, bakfi –
Sok-sok futóbolond.”
*
Petőfi a népmesei csodahős (Petőfi a magyar nemzet büszkesége. Élete folyását a magyar nép számára versekben megírta Váradi Antal, 1886; Nagy László: Föltámadt piros csizma. Petőfi Sándor születésnapjára, 1973):
„Én jó magyar népem! megáldott az Isten,
Becsületes szívvel, mely mindig segítsen,
Honodul ad tejjel-mézzel folyó földet.
Földi boldogsággal kívánhatsz-e többet?
Igaz, vala részed hosszu szenvedésben…
De minden könycsepped fel van írva régen.
S minden bánatodra lőn vigasztalásod;
Sírt te lételednek még egyik sem ásott.
S támaszt tebelőled az Úr prófétákat,
A kik naggyá tegyék gyönyörű hazádat;
S te belőled támad a nép kebeléből
Az, kinek Európa ragyog nagy hírétől.
Hanem Messiás – nem nagy palotában,
Születik, s csarnokok fényes márványában –
De a szalmakunyhók alacsony küszöbe
Az, hová az isten angyalát küldi be!
Szóllok néked ímé Petőfi Sándorról,
Kis-Körös egyszerű polgári fiáról,
Kinek dolgát Isten felvitte az égig,
Híre-neve fényét királyok beszélik.”
*
„Lélekzendítő asszonylábon
sólyomideg-varrottasan
föltámadt piros csizma kísért
megostorozott délibáb
orra vasának újhold a minta
szögeinek csillagmező
úgy szikrázik egyetemes télben
hogy tébolyog itt legalul
ahol mi fekszünk behavazva
sebzetten, csonkán éktelenül
üres a bölcső, a harctér teljes:
balsors-csinálta babákkal néma
s föltámadt piros csizma a síkon
szívünk dombjának dúvadja már
végzet-igézte agyunkon táncol
sarkantyúzza a dögöket is
mit akar, mit akar, azt akarja
szeresse ez a nagy havú ország
kövesse holt és eleven
föltámadt piros csizma kísért
aki hordja, ki az a barna?
könyökölj fel a hóban és látod
nem Júlia a síkon, de más
a Géniusz keresi Sándort, sarka
rúgja a tölgyet, dől róla a dér
s ahol a dárdák és lángok állnak
medvebundás győzők kezében
világos vérrel meging a pohár
föltámadt piros csizma a síkon
eszelős látomás volna csak?
hát nem szebb az ujjászületés
hó-alatti kárhozatunknál?
lélekzem a télben, fohászkodom
föltámadt piros csizma, csak zaklass
te irgalmatlan édes, te fényes
csikorogd széjjel a szívünk havát!”
*
Petőfi a költő-Messiás (Tóth Kálmán: Egy költő mellett, 1853; Kányádi Sándor: Zarándokút, 1977; Juhász Ferenc: Petőfi, 1848. 1988):
„Nézem dalaidat lelkemnek szemével,
Fejem zúg, szivem ver, és elborít a láz,
Nem merlek vizsgálni, nehogy megőrüljek,
Mint egy istenséget kutató csillagász.
Érezem lelkednek mindenhatóságát,
De a nagy egészet nem fogom föl benned...
Egy-egy dalban nézlek, és úgy értelek meg.
Mint egy kis kenyérben a megváltó testet.
...És még holmi piszkos istentelen ajkak
Másokkal mondanak egyformának téged!
Szelíd fiú vagyok, – de hogyha ezt hallom,
Szinte fogam csattog, majd megesz a méreg.”
*
„Mellettem hatalmas gépkocsik húznak el,
porfelhőjüktől még az ég sem látszik,
előttem szent Petőfi Sándor gyalogol
a körtefától a kukoricásig…”
*
„És csak te vagy.
És csak te vagy! Aki semmivé-itatódtál, mint a földre-csorgott könny. Mint a földre-csorgott könny. Könny, könny, könny, könny.
Hiszen a könnynek csak kis nedv-árnyéka van a föld ólompikkelyein, ólom-pórusain, ólomrügyein, ólomkráterein, ólom-lemezkéin,
csöpp nedvesség-sziget a könny, a lecsorgott könny a szürke kéreg rostjain, szőrein, csöpp dermedő árny-üzenet, nedvesség-
fátyol, amit szótlanúl fölszív a mohó hajszálcsövesség, pára-pihévé csókol a fény, aztán csak a föld, a föld, a föld, a föld, a föld.
Nem földre-hullott vércsöpp voltál, hiszen a vér zöldlila bőrt növeszt a szőr-ránc földpikkelyekre, bőrös rozsda-csillagot,
kék szilvabőrhöz hasonló aszalék-medúzát, hiszen a vérnek barna élet-nyoma van, hiszen a vércsöpp piros selyempók
arany-rothadásban. Mint csöpp barna szivacs, csöpp barna szivacsállat, merev, fodros, csipkés, szitás barna zsákállat a vércsöpp
a földben, földbe-sűllyedt, földdel-tömött barna piciny szivacs-korsó-állat a földbe-szívárgott vér, szitásan áttört
csöpp barna aranykehely a földben. A vér a földben. A földben a vér. És csak te vagy. És csak te vagy! Pedig testeddel semmivé
itatódtál, mint a földre-csorgott könny. És nincs semmi, amitől érinthető volnál, se csont, se ágyékszőr, se fogsor, se hajszál,
se homloklemez, se tarkólemez, se varratos, hézagcérna barna-csipke-beültetéses koponyahólyag, se karcsont, lábszárcsont,
combcsont, ujjcsont, medencecsont, vállcsont, se állkapocs, se bordák, se csontlemez-pók szem-fészek, se arckoponya.
(…)
Te koporsót-látó, halál-elől halállal futó!
A forradalom piros vitorlája. A szabadság fehértollú szárnya. Forradalom a forradalomban. Gyémántevő ember-éhség.
Puszta-kiáltás Isten-szegénység! A mámor hazugság-hiánya! Hiányból szivacs-lomb szeretetkő-bánya!
Te nem lettél a múlt-idő fossziliája, mint ősi kőzetekben őshalak kőcsontváza: kő-szelvény gerince,
kőszálka-söprűsarlója, őskőzetekben madár-maradék kúsza fekete vonalszögletesség madár-árnyék,
őskőben őskori levél-lenyomat, ahol láthatod az ereket, pikkelyeket, pórusokat, bőr-mozaikokat, csak
mindezt negatívan és kőből. Múlt-időből. Fognám eleven arcodat, innám eleven sóhajodat, csókolnám halott
arcodat. Szivemen, mint fehér könyvben ezer és ezer boldog, sugárzó ujjlenyomat: sugárszép okos szavad.
Ezer és ezer rece-címer, lécgyűrű-pecsét, bőrvályú-bőrcérna-pajzs. Összefogdostad te az én szivemet, mint
boldog gyermek boldog apja arcát, szivem virágzó lét-jeleiddel sűrűn, vastagon behímezve, virág-szövetté varrva!
Ülök. Csöndemben végtelen óraketyegés, mint hosszú egyforma fűrészelés. Mint amikor hosszú akáctörzs volt a
fűrészbakon, s azt vágtam fűrésszel darabokra, s a cakkos fűrészpenge csikorogva és nyikorogva sűllyedt a fába, két függőleges
keskeny korong-egyenest vágva a sárga fába, s az illatos levegő-pénz hézag-egyenes sárga fűrészport köpött a penge alól, az összetaposott, taréjlemez-áramlás hóba.
Hol vagy? Csak te vagy! Hol vagy? Csak te vagy! Csodatűz Forradalom! Már az idő-kezdet előtt! S az idő-kezdet óta!”
*
Hogyan halt meg Petőfi? (Szász Károly: Hallom dalaidat ... Petőfihez, 1862; Szabolcska Mihály: Petőfi, 1898; Pósa Lajos: Márciusi szél lengedez… 1900; Jékely Zoltán: Petőfi utolsó dala, 1948; Szilágyi Domokos: Héjjasfalva felé, 1976)
„S a vesztett csatának sivalkodásában
Egy halavány árnyék tűnik fel előttem.
Ijesztő kisértet rémes éjszakában,
S mégis úgy tetszik, hogy mint élőt ismerem.
A véres homlokon, szétzilált fürtökben
A te visszajáró lelked áll előttem.
Egyik kezedben még a lant töredéki,
Rajta mint őrültnek úgy tétováz kezed.
A másik kezedben a ketté törött kard,
Setét markolatán nehéz vércsepp rezeg.
Fejeden koszorú, de töviseinek
Nyomán homlokodból az aludt vér csepeg.”
*
„Minek siratnálak?
Minek sajnálnálak?
Földi ember soha szebben
Nem halt meg tenálad!
Életed, halálod,
Egy gyönyörű nóta...
Mintha csak a jó Istennek
Te diktáltad volna!”
*
„Szállj el, szellő, napsugárban
Petőfi sírjára!
Vidd el szívünk dobogását,
Hadd boruljon rája!
Csókolgasd meg minden rögét
Rózsanyitó dallal,
Borítsd be a költő sírját
Virágos tavasszal!”
*
„Elmúlt hát ama nagy temetési nap is
Ahogy megálmodtam itt vagyok magam is
Már nem bánt engemet amaz „egy gondolat”
Együtt nyugszom Velük erdélyi föld alatt
Dárdavert sebemen rác vérem kiomolt
Helyébe kun székely fiúk friss vére folyt
S halálomban épp ez a legfőbb diadal
Hogy már vér szerint is magyar vagyok magyar
Így levék holtomban e bús nemzettel egy
Melyet a zsarnokság tán végkép eltemet
Soha nem ismertem forróbb ölelkezést
Mint amilyen ez az együtt-temetkezés
Dicső honfiakkal akik a hazáért
Vérük ontották a világszabadságért
Nem nem sír nyoszolya ez a hekatomba
Dehogy vágyom innét holmi Pantheonba
Érckoporsó sírbolt unalom árvaság
A zsarnoknak hagyom malmozzék a hasán
Testem a Szabadság záloga a Kovász
Lelkem égretörni készülő vad fohász
Innen csap ki majdan ama Végső Napon
Midőn tetteinkért az Úr kérdőre von
El nem vakíthat úgy a menny fényessége
Hogy ne emelt fővel járuljak elébe
S szemébe ne mondjam trónusa magasán
Mivé hagytad válni szerencsétlen hazám
…Nem nyughatom Ég-föld még mindig dübörög
Minő paták alatt reszket az ősi rög
Hol a szívem Hol vagy sok lelkem dalia
Irinyi Vasvári Csillagom Júlia.”
*
(…)
„Napszállta? – már ki éri meg?
Még visszanéz. Szalad. Liheg.
Van út – kiút nincsen. – Ha már
halni kell: hát szemből, Halál!
Szemből, szívem, egyem, valóm.
Hadd lássalak még meghalón.
Érezzelek, tapintsalak.
Aztán nincs már kín, nincs salak,
verejték, szégyen, semmi gond.
Mért fut az élet, a bolond?
utolsó percig! – Nincsen ír rá,
toll, tinta, kéz, amely leírná,
agy, hogy fölfogja, lássa szem.
»El vagyok veszve, azt hiszem.«”
*
Petőfi, a próféta (Gyóni Géza: Petőfi lelke, 1914; Mécs László: Szellemidézés, 1923; Reményik Sándor: Petőfihez, 1922; Áprily Lajos: Az én poétám, 1940):
„Hurrá, testvér, csak most szorítsd még!
Csak a veséjét most ne engedd!
Dögrováson a muszka rémség,
Most mi esszük meg, nem a tetvek.
Hóhérpalástját fázva rántja
Petyhüdt nyakába már a kerge cár –
Varsó fölött a gépmadár dalában
Petőfi lelke száll.
(…)
Hurrá, testvér, csak most szorítsd még!
Csak a veséjét, ahogy szoktad.
Hallik már halálhördülése
Óljukba pörkölt vadkanoknak.
Vadjai között rémülettel
Vonszolja roncsát nyomorék Petár –
Belgrád fölött a bombák robajában
Petőfi lelke száll.
(…)
Hurrá, testvér, csak most szorítsd még!
Rontsunk reájuk énekelve!
Velünk az isten s minden szentség,
S velünk harcol Petőfi lelke.
S ha úgy akarja Végzet-Úr,
S rablók golyója minket is talál –
Hurra, testvér, a mennyországban is
Petőfi lelke vár.”
*
„Zúg a Tátra, zúg a Mátra szivrepesztő rejtelemmel,
ünneplésre hívja zúgva a megdermedt lelkeket…
Jöjj dicső Mult, szent halott! s a meggyalázott, zord Jelennel
csókolózz, hogy fényt csiholj ki még belőle: ünnepet!
(…)
Elfordult az Isten arca s míg a Sátán szárnya szálldos,
igy kell nékünk ünnepelnünk, ó Petőfi, ünneped!
Két karom magasra tárom s mint igéző ajku táltos
mondom: minden sátánfajzat minden tánca, szünjetek!
Nagy Petőfi, bárhol is vagy, szózatomra, mely idézget,
most jelenj meg! Ám nem úgy, mint márciusnak idusán,
nem is úgy, mint Koltón éltél, sziva szüzi nászi mézet:
úgy jöjj, ahogy eldőltél a segesvári bús tusán!
Mártirvér kell nékünk most, mint forró biborszín igazság,
gyáva, vértelen világnak mártirvér kell, friss, piros!
Ugy jöjj: szivben a dzsidával, mit beléddöfött a gazság,
vértől habzó szád ne szóljon, mert veszélyes és tilos.
Vércsöpögtető sziveddel járj be minden földet ujra,
mit bejártál életedben, s szórd a vért, mint tüzmagot,
szivek mélyén olvadozzon minden hólepel, s kibujva
a virágok, a vetések zsendülőn a jó Napot
(a haragvó Isten arcát) tán az égre felkönyörgik!
Márciusi nagyvizektől törjön minden téli gát!
És ha téltől, éjszakától a vén föld így megcsömörlik:
új tavaszban támad tán a réginél szebb Délibáb!”
*
„Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most és mindörökké.”
*
„Szent minden láz és minden vízió,
titán Petőfi, Dante óriás.
De ma te vagy költőm, komor zsidó,
dörgő igéjű, zord Ézsaiás.”
*
Petőfi a jelenben, közöttünk (Lisznyai Kálmán: Petőfihez, 1845; Arany János: Emlények, 1855; Jókai Mór: Óh Petőfi, ha most élnél! 1870; Juhász Gyula: Petőfi-kép, 1908; Somlyó György: Petőfihez! 1949; Ancsel Éva: Petőfihez, 1952; Csoóri Sándor: Csepüljetek csak… 1954; Kuczka Péter: Petőfi, 1952; Utassy József: Zúg március, 1967; Spiró György: Petőfi útján, 1971; Veress Miklós: Sírvers (az 1973-as Petőfi-verspályázat nyertes verse); Petri György: Sándorhoz, 1981):
„Lelkemadta teremtette / Kunfia!
Verjen meg lángcsókjaimnak / Zápora.
Lánczra kötlek, ha szived el / Feledted:
Ölelésem legyen a lánc / Feletted,
Azokért az egészséges / Dalokért,
Mellyeket zengsz e beteg hon / Üdveért!
Zengd továbbá a nagy alföld / Síkjait,
A tősgyökös népéletnek / Titkait.
S légyen lantod egyszersmind kedv / Forrása,
S zengd, mi a magyar legősibb / Szokása,
S a borból, hogy meg ne ártson, / Mint igyék,
Mellyben a kedv lelkesítő / Lángja ég.
Úgy is sokszor hallottam azt / Beszélni,
Anakreon unokája / Petőfi.”
*
„De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az »Egy gondolat«.
Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel.
A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat... vagy fél őrülés,
Mely a jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz – most egy maréknyi por.
De jól van így. Ő nem közénk való –
S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.”
*
„Óh, Petőfi, ha most élnél,
Vajon mihez kezdenél itt?
Élnéd-e úgy a világot,
A hogy a többiek élik?
Szorultságból, mint poéta
Mit tehetnél mindenfélit?
(…)
Az olyan eszmékre, miként
»Azok« voltak, most nincs bolt-ár;
A te lángod kihült helye
Nem tűzhely már, – csupán oltár:
– Tisztelik; de nem főznek rajt›.
De jól jártál, hogy meghaltál!”
*
„Az én lelkemben így él a te képed:
Nagy garaboncás, a széllel dacolva
Űzöd a jövőt és a messzeséget,
Belésírván a lelked a dalodba.
Bús őszi éjen törtetsz ázva, fázva
És hivatásod csillagára nézve.
Vár rád a távolban egy ódon csárda
És álmaidnak késő dicsősége.
Te kócos üstökkel, tüzes szemekkel
Pihenni térsz, gubbasztva egy sarokba,
Míg beszürkül tört ablakon a reggel.
Közönyösen ketyeg a falióra,
Te ráborulsz a zöld asztalra némán,
Mint valami nagy, magányos, sötét árny.”
*
„Ki üresen kongtam magamban,
mint vödör kiapadt kuton,
most új forrással töltenek meg
a szénbányászok Tokodon,
Pécsett a népi kollégisták,
Timót-utcában az ifik, –
egész népet taníthatok már,
s engem egy egész nép tanít:
arra, mit csak sejtettem eddig,
de sose mondhatott ki szám,
hogy egyek vagytok ti, szabadság,
s te annyi évig rab hazám!
S ha eddig szégyen volt a részem,
most boldogság és büszkeség,
hogy nevemet ama nyelv adta,
mely tiédet s Rákosiét!
Ki magammal se voltam egy már,
most egy velem fél milliárd,
és minden tájak legjavával
kötött egy csokorba a Párt.
Magyar vagyok, – költő és kommunista!
Hogy mondjam el, hogy értsetek?
Velem vannak a világrészek,
a földek és a tengerek.”
*
„Téged szeret, – ki tűz szenébe néz,
vigyázva izzó vasnak hőfokát,
vagy az, ki vájatok csendjében áll,
tapintja szénfal csillanó erét
s a föld méhében fényért, életért
kemény marokkal küzdelemre lép.
(…)
Nagyon szeretlek én. S míg versed olvasom –
a verset, amelyben kér, még kér a nép,
öklét emelve kér – csöndes leszek
s oly egyszerűen szeretnék szólani,
amint a honvéd tisztjének jelent.
Vigyázzban állva szólanék s jelenteném
néked, Petőfinek: már ád a nép –
megnőtt s már bő marokkal ád –
fehér gyapotot, csillogó sötét szenet –
s övé a föld, a föld méhének kincsei,
az erdők és vizek.”
*
„Ám hogyha mégis költővé tesz
e nagy idő s az ifjúság,
neki köszönök mindent, mindent,
hangot, modort és szárnyalást!
(…)
Formája s hangja külsősége
verseimből majd kifakul,
de megmarad a lelke, lángja
s ég bennem olthatatlanul.
Ó forradalmi szép hevűlet,
te reszkettesd meg soraim!…
(…)
Nincs más vágyam, csak az, hogy én is
úgy tudjak szólni, ahogy ő.
Verseim rétjén ott lobogjon
a nagy tábortűz: a jövő.
Ott lobogjon az igazmondás
és hevítse föl dalaim!…
Csepüljetek csak, nagy szakértők,
visszavágnak majd szavaim!”
*
„Nem messze onnan, ahol a kis Túr
a Tiszába siet,
a parasztokat egy csoportba gyüjti
a termelőszövetkezet.
Vonattal el nem érhető falu
terül el a síkon,
oda küldött el könyvekről beszélni
az olvasómozgalom.
Csatakos és szürke volt a vidék,
a szemem körbejárt,
csontos karjukat nyújtogatták
az ég felé a fák.
Rád gondoltam akkor Költő, Barátom,
ki meghaltál száz évvel ezelőtt,
erre jártál széllelbélelt kabátban
a felhők és szegény földek között.
Lelkedben forradalom s szerelem
s egy láng: a szeretet és gyűlölet,
hogy pusztuljanak már a zsarnokok
s legyen szabadság a világ felett.
A szívem akkor iszonyú nehéz lett,
mellemen ragadott az indulat,
hogy nem élsz már, bár élnél én helyettem
járnád a városokat, falvakat.
Aztán egy teremben asztalhoz álltam,
körülnéztem s kezdtem beszédemet.
Nem élsz? Dehogynem! Ötszáz okos arcból
csillogott felém a tekinteted.”
*
„Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
Úgy kelj föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
Lopnak a bőség kosarából,
A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a kétszer gyávák.
Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!”
*
„Petőfi útján a sínek mentén
horpad a házak melle.
Petőfi útja kinek kell?
Kell-e?
Petőfi útján
tévén a Hold még idevilágol.
Buszmegálló. Halálba mennek a kékek.
Hol a különbusz, amely kilábol
ezen világból?
Az ég mezője fűzöld talán. Korom.
Csatorna. Szennylé. Jobb, mint egykoron?
Eszmeileg fejletlen ifjú,
nehéz szívvel, de peckesen,
pici batyuval
Petőfi útján
ballag a síneken.”
*
„Rómában Cassius valék
Parisban Desmoulins Kamill
Spanyolhonért is dalolék
s most őriz a nép-szíve-sír
seblázas Guevara vagyok
aki egyszer majd hazaér
mennybolt-arcomig fröccsent a vér
izzanak benne csillagok
ragyogjatok ragyogjatok”
*
„»Itt benn vagyok a férfikor nyarában«
– írtad huszonöt évesen.
Kegyetlen ősz tört ránk, tépi a fákat,
esők ostora sebzi
a lomha folyót.
Láttam lakatlan házad
meg a tölgyfát, amely alatt állítólag…
Tizenkét évvel túléltelek már.
Hallgatom az esőt
(híjas a tető a szüleid házán),
tintás ujjamat bámulom és téged,
vagyis a PETŐFI ÖSSZES
KÖLTEMÉNYEIT
lapozgatom Dömsödön:
»Sors, nyiss nekem tért.«
Majd nyit.
Szóval téged olvasgatlak
ez őszben, melynek nem is volt nyara.”
*
Mivé lett a Petőfi-ünnep? (Tompa Mihály: Petőfi, 1860 (?); Kányádi Sándor: Hallucináció. Petőfi székelykeresztúri szobrának leleplezése után, 1973; Csukás István: Hagymaillat, por… 1973; Baka István: Petőfi, 1973; Pintér Lajos: Hol van az a lépcső, Sándor? 1975; Borbély Szilárd: Petőfi, a celeb, 2009):
„Élted- s verseidről beszél okos, bolond,
Jó cimborájának sok céda, bántva mond;
Üzérség, nyegleség versbe, könyvbe foglal,
Csavargó kéreget neved- s álarcoddal!...
Hirnév, halhatlanság – ha az élet megszün –
Olyanképen áll-e, mint a bor a seprün!?”
*
„miután a szobrot nagy tapsok
közepette leleplezték s az
elvonuló hivatalosságoknak utat
engedve közelebb nyomult a
kordonon kívül szorított nép
hogy ne csak tekintetével de
tapintásával is birtokba
vegye bronzba-öntött nagy fiát
menjetek haza suttogta valaki
mintha maga a szobor suttogta
volna menjetek menjetek ne
tekintsetek föl reám járjatok
lesütött szemmel előttem mindaddig
amíg tekintetünk nem találkozhat
most menjetek haza békességgel
oszoljatok oszoljatok oszoljatok
kapkodtuk a fejünket hogy honnan
ez a hang de az ünneplőbe öltözött
rendőrök csak mosolyogtak és
tréfálkozva kötötték szakszerű
nyalábokba az imént még
kordonként feszülő köteleket”
*
„Hagymaillat, por, Beethoven-szimfónia
dől be az ablakon, az ajtóba vágott levélrésen
festményeket dobál be a postás, a bélyegen
nagy költők lepecsételt arca, a cigaretta
dobozán Kossuth Lajos, a pénzen Petőfi,
kiretusálták szépen József Attila keserű
fintorát, Ady Endre is a Nemzeti Banké,
Csontváry a mozikban kétóránként megőrül,
Berda neve kocsmacégér, Vörösmarty
haboskávéban fuldoklik, Erkel vezényli
az ötórai táncot, Rákóczi túróst reklámoz,
Dózsa focicsapatot edz, Hunyadi hashajtót
árul, fia, Mátyás ugyanolyan ízű sört,
Kosztolányit épp most preparálják,
talán tökmagot lehetne elnevezni róla,
s hogy ne duzzogjanak a többiek sem,
lehetne még Bartók-ropi, Kodály-keksz,
Árpád-csülök, Arany János-hurka, Krúdy-szörp,
Jedlik Ányos-kása, Kőrösi Csoma-fédervájsz,
Babits-lepény, Kassák-kolbász, Rippl-Rónai-
cipőhúzó, Bem-fagyi és Szent István-mézesmadzag.”
*
„Piros zászlók, világszabadság –
pipacs gúnyolja versemet.
Hazámmá rothadok – akárki:
barát vagy ellenség temet.
Megfulladsz vélünk, Magyarország,
minden folyód kötél, hurok.
Ledöfködik kozákdzsidával
erdőidet a záporok.
Egymásra rímelő virágok:
sárgára sárga, kékre kék…
Mit meg nem írhatok, a dalt
teremné máris e vidék?
Piros zászlók, világszabadság –
pipacs gúnyolja versemet.
Hazámmá rothadok – ki engem
megtagad, őt tagadja meg.”
*
(…)
„ne is legyen ami nincsen
ne nézz előre se hátra
Petőfi hej te elég már
szólás lett az anyámtyúkja
hol van az a lépcső Sándor
melyen mennyből a földre jársz
hej hej szivárvány havasán
igazán jelenjél mostan
fekete s piros hit ellen
tolulnak színek szürkében”
*
„Ha ma feltámadna s közétek eljőne,
Petőfi se menne biztonsági őrnek.
Nem írna verseket, nem menne terepre. –
Talán ha színésznek, nemzeti celebnek!”
*
A költő azonosul(ni akar) Petőfivel (Szoboszlai Sándor: Sándor vagyok én is, 1942; Illyés Gyula: Petőfi. Százhuszadik születésnapján, 1943; Pál Sándor: Petőfi nekem adta a szívét, 2000):
„Sándor vagyok én is,
ha nem is Petőfi ,
nem a nagy Petőfi,
hanem csak Szoboszlai.
De pennám, akárcsak a nagy költőé,
hazámé és feleségemé.”
*
„Én nem gondoltam ünnepedre.
Szívem mélyén oly egy vagyok
veled, mint hogyha bennem élnél,
bocsásd meg a szerény lakot.
Pirulnék ünnepelni téged,
adóm ily olcsón adni meg,
amért te újra – itt benn érzem –
odadobnád az életet.
Kiért? Miért? Oh be jól értlek
érthetetlenül is, akár
eszmédet, melyért holtnak ünnep,
élőnek átkok átka jár.
Nekem is, – jöjjön, érjen még több
gáncs és gyalázat, legalább
én vezekeljek, legalább
így hasonlítson valaki rád.”
*
„Álmomban Isten akaratából Segesváron jártam,
S ott a harci mezőn Petőfi Sándorra rátaláltam.
Rögtön ráismertem büszke fejtartására.
Miközben rámutatott egy magyar társára.
Közelebb intett, s halkan rámnézett,
Keblén hatalmas lyuk tátongott, s vérzett.
Lelkem megsajdult, a hogy ő ott fetrengett,
S talpam alatt még talán a föld is rengett.
Kezében a pennáját görcsösen szorongatta,
S láttam, hogy azt sebesen forgatja.
Szeme fájdalmas volt, s láttam, hogy sírt,
A Magyarok Szent vérével valamit írt!
Közelebb hajoltam, hogy sebét ellássam,
Hisz ő a költők vezére, s az én társam.
A papíron egy szó volt, hogy Hon,
Mely Nemzetünknek igazi otthon!
Még az utolsó pillanatában szíve érte lüktetett,
S mily áldott a Hazának e csodás tett!
Tudta, hogy szíve hamarosan megszűnik dobogni,
De érezte azt, a forradalom lángja fog lobogni.
Szívére mutatott, s azt szóval átadta,
Lelkét az Úristen magának akarta.
Petőfi Sándor haláltusájában megkért engem arra,
Hogy vigyázzak népére, a Büszke Magyarra!!”
*
E kis válogatás csak ízelítőt szeretett volna nyújtani a költők között élő Petőfi-kép rögzíthetetlenségéről, szélsőséges meghatározhatatlanságáról. Hiszen Petőfiről elmondható volt az is, hogy ő maga az Isten gyermeke („az Úr, a dalnak fényes Istene, / Átöleli a költőt … így szól azután: Én gyermekem! Eszméim ajka Te!” – Váradi Antal: A szent nyomok, 1899), de az is, hogy „nagy költő volt! ámbár komisz ember, de nagy költő!” (Tompa Mihály, 1851); jellemezhető volt úgy is, mint „darabos, vad, mennyeien nagyságos suhanc, aranyos, csunya, diákos magyar Apolló, szilaj, nagy gyermek, egy őszinteség-Etna” (Ady Endre, 1910), de úgy is, mint „borzalmas” figura (a szájhagyomány szerint Jókai öregkori véleménye); lehet úgy nézni, mint a tökéletesség mintaképét („Petőfiben az a megragadó, hogy jelleme éppúgy ragyog, mint verse. /…/ Petőfi prókátora leszek, helyreigazító követsége e távoli időben, Mosolygok magamon, hogy hasztalan keresek rajta egy porszemnyi foltot is, képzeletem, ösztönöm nyomban lemossa, a ragyogás tökéletes” – Illyés Gyula, 1972); de úgy is, amint Weöres Sándor fogalmazott (ismét a szájhagyomány szerint): „vézna volt és tehetségtelen” – a legutóbbi időben pedig nagy sikert aratott az a jellemrajz, amely szerint Petőfi nem más, mint légtornász (Esterházy Péter, 1986).
Mindebből csak annyi tanulság szűrhető le a költők számára: ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez, ha Petőfiről kíván szólni…