1923.

 

„Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?”

 

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?

Ki meri meglátni, ki meri idézni

    az igazi arcát?

Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak

szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,

    mint az olcsó gyertyák.

 

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,

de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:

    talány zaja, csöndje

és úgy támolyog az idők sikátorán,

mint átvezetett rab a fogház udvarán

    börtönből börtönbe.

 

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond

messze az Övétől, mint sastól a vakond

    avagy gyáván bujik,

s a bilincses ajak rab szavakat hadar?

Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal

    hozza koszoruit.

 

Óh, vannak koszoruk, keményebbek, mint a

deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a

    hideg temetőnek!...

Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,

melyet eszméinek ellensége rádob

    emlékére – kőnek!

 

Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!

Nem drótos füzérbe görbítve – légy szabad

    virág szabad földön:

hogy árván maradva megrablott birtokán

mondhassa a magyar: „Kicsi az én szobám,

    kicsi, de nem börtön!”

 

Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz!

Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz

    az Ő ünnepségén:

Koporsó tömlöcét aki elkerülte,

most hazug koszorúk láncait ne tűrje

    eleven emlékén!

 

1922. dec.