Azt mondják, nem értem a férfi-női dinamikát,

de az nem dinamika, hogy időről időre a falhoz csapnak,

én meg élvezzem a dolgot.

A margarinnal kezdődött minden,

a gyerekek már aludtak,

Péter, Pál és a kis Mózes.

Eljött az én időm.

A tömb margarin megolvadt a napon,

fehér széle, mint kurván a csipkekesztyű,

kuncorásztam magamban.

Aztán a margarinos vers, mint a villám,

belém sújtott mosogatás közben.

Ki ez az ember? Nézem a képét,

ez a Petri, ez már valami, ez egészen férfi volt.

És elvesztem teljesen.

Máshogy beszélek azóta,

teendőim hanyagolom,

szalad a lakás.

A férjem hortyog az ágyon,

mellén hervadt szőrvirág.

Ki ad a gyerekeinek bibliai nevet?

Hogy mehettem ebbe bele?

Nincs levegő, gyöngyöket növesztek arcomon.

Belekordul gyomromba az éhség.

Petriről mindent elolvasok,

támolygok a melegben,

hagyom, hadd sodorjon a tömeg.

Azt játszom, elájulok, hátha felkarol valaki,

hogy érezzem a testét.

Görgetem a nyelvemen: „Gyere, akarom”, 

vagy inkább „nagyon szeretném”.

Mielőtt a gyerekekért mennék,

kocsmába járok,

keresem azt a férfitarkót,

azt az egyet, akinek a fülébe súgom.

Azt mondják, 

a bölcsészlányok teste bordély,

de egyszer ők is férjhez mennek.

Én csak vándoroltam identitásból identitásba.

Mikor nyugodtam meg először a férjem vállán?

Mikor hagytam fel a versolvasással?

Ott rontottam el, mikor hasonlóságot kerestem

közte és köztem.

Az is zavar, ha szólnak hozzám,

mégis szólna már valaki igazán.

Vagy csak jöjjön elém Petri György munka után,

és kanalazza ki belőlem a margarint.