[Látó, 2009. június]

Vannak istenadta hangulataink, egy-egy fátyol, amelyekről azt hisszük, régen szétszakadoztak, s amelyek megint és megint kibomlanak valahonnét, s a képzeletre loppal ráterülnek. Más városban úgy néz körül az ember, mint egy új világon, ahol egész mást lehet tán kezdeni. Ez a piactér itt ma este a távoli székely városban világosságával, sürgésével, korzójával, kocsizörgésével s minden hangjával óh, annyiszor feledett s óhajtott idegen élet varázsával vesz körül. Mintha ezek a sorban, melegen fénylő ablakok csukták volna maguk mögé az öröm titkát, s mintha ezek a sötét háztetők az életnek valami kedves álmát takarnák. Annyifélék a piactér házai, az egyik fáradt kis ódon palota, a másik friss bérház, a harmadik alacsony hosszú zöld ház, s van régi családi lak, amely a barokk kecsességeit tartogatja, s van nagy közönyös barna szálloda, s kedves új magyar ház, s van ház modern stílű, s van, amelyik a német ízlés erőszakának engedelmeskedik, s vannak egyforma nyugodt kis vidéki házak, akik semmit nem akarnak.
Ha majd csöndes éj lesz, ezek a házak az ő érthetetlen némaságukban talán beszélgetni kezdenek egymással, múlt időkről, régi lakosokról és maiakról, a családok s magányosok napjairól, amelyek annyi minden más- és más véletlennel folytak és folynak, csak végződni végződnek egyformán.
A világító kirakatok előtt jönnek-mennek, sétálgatnak a járdán a népek szembe egymással, asszonyok, leányok, tisztek és mindenféle katonák és polgáremberek és gyermekek és siető cselédek, mint mindenütt a világon. Itt is szalutálgatnak, emelik a kalapot, és mindenfelé csevegnek. Kihallik egy-egy hangos jó estét! a sűrű sétálásból, s ez eszembe juttatja azt a régi gyanúmat, hogy az emberek alapjában véve mind jók, s jóknak készülnek lenni örökösen egymáshoz, s a legszórakozottabban is jó reggelt, jó napot, jó estét, jó éjt, jó étvágyat, jó mulatást, jó utat tudnak egymásnak kívánni. Ha nem lennének a természettől jók az emberek, a köszönésnek ezt a formáját régen elvetették volna vagy el se kezdték volna. Itt is kivilágítják estére kirakataikat, a mindenféle fegyvernemhez tartozó boltosok, itt is van női divatüzlet és úri, és fűszerkereskedés és csemegeüzlet, könyvkereskedés és gyógyszertár, vaskereskedés és kistrafik és nagytrafik és ékszerüzlet és drogéria és óriás ablakú kávéházak. Itt is nagy táblákról bámészkodnak egymásra az út két oldalán a boltosok nevei, itt is van Nagy és Kovács és Vámos és Rosenfeld és minden. Hol az a bolt, amelyikben a boldogságot árulják?
Istenem, gyáva aggodalom gerjed az emberben, hátha hiába az egész világ csodálatos szerencsétlensége, hátha hiába minden borzadály és minden részvét és minden félelem és minden jóság s a halál örök megnyugtatása, s az érzéseknek egész kegyes és komor álarcosmenete bennünk, hátha hiába minden zaja a végtelen katasztrófának, hátha a szívünk az a szív marad, ami volt, s benne virraszt minden irgalom és megrendülés és alázat után is a földi élet bájának és tisztaságának álma, s a végtelen szerelem vágyódó vágya, hátha megvan ebben az időben is az ember egész régi szíve, mint a köd alatt vergődő tenger?
A piactéren sötét és lezárt bódék hallgatnak s várakoznak a friss reggelre. Két elkomorodott szobor fordul egymásnak a téren. Kossuth Lajos és Bem apó. Az egyik szoboralaknak előre nyúlik a jobb keze, mint annyi szobornak a világon, mintha az elmúlt imádott férfiak a végtelen időn követelnének valamit. A felhők, az este halvány és sötét és violaszínnel derengő és ezüst gyapjakhoz hasonló felhői a hold körül és a csillagok alatt és mögött itt is oly álmélkodtató ünnepéllyel és lassúsággal zarándokolnak a távol virradat elé. A városháza tornyában világító óralap mutatja magát a hold alatt, s a csillagok alatt az utcai lámpák sűrűsége ragyog. Mintha egy külön ég versenyezne az éggel, egy külön csillagrendszer, amelyet az emberek csinálnak estéről estére idelent, mintha utánozni akarnák azt, ami örökkévaló.

(Egy erdélyi városban)