fogságom magam szereztem
s tovább már hiába mennék
cementként köt a megszokás


A falon a fajanszlap, mint ezernyi
cella, mozaik párhuzamban állva
a képzelettel, mely szeretne nyerni
ugyan, de nyelni fog. Mára a zárka
sem tűnik nagynak, öt darab keresztbe’
(mind teleírva áthúzott vonallal),
s noha ez fele a hossznak, leszedve
körbeveszi még szürkén a betonfal.


Ilyennek fest a porcelánkalitka,
melyen az egyetlen törés az ablak,
ahol a kedvestől az alamizsna
fény elvétve beérkezik, s hol rabnak
maradok, míg végleg le nem vakolnak,
tizednégyzetméter csempe a többi
között, hogy a következő lakónak
belőle könnyebb legyen majd kitörni.