„S mi zajból

van e Csönd?”

(Babits Mihály)

A mélyben évszázadokig Enkeládusz és Mímasz jajgatott,

de hiába kötözte meg őket, intette csendre Héphaisztosz,

szenvedésüket nem tudta csillapítani, kínjuk moraja,

tusájuk-vergődésük felhallatszott, forrt a föld,

forrtak a gőzök, gázok, vizek, tüzes testük fetrengése

előbb a tengert emelte meg, majd a hegyeket rázta,

füstölögni kezdtek a füvek, bokrok, a fák gyökerei,

beszakadó barlangokból ordítva rontottak ki a vadak, 

a repedések szakadékokká tágultak, sziklákat nyeltek el,

az éjszaka közepén a föld gyomrából szökőárként

csapott fel a vér, nemcsak Enkeládusz és Mímasz,

hanem minden mélyben rekedt küklopsz vére,

felemésztve mindent, mi élt, élni akart, nemzett, álmodott,

és másodszor is meghaltak föld alatt a holtak.

Valahol itt lehetsz, itt vagytok ti is, tán mind itt vagyunk

lávává dermedve, de már mindegy, mi lesz belőlünk,

mofetta vagy gejzír. Athéné vak. Aphrodité süket.