[Látó, 2010. április]

„a csodák magja mindig köznapi”
(Orbán Ottó)

1.
Ki fejti meg a költők személyes végzetét?
A nevetséges/hiszékeny?/póz és a természetes közti
üvöltéseket vagy a hallgatás halálfutamait?

(„Mi az, hogy nem lehet? Mindent lehet!”)
Rémképek pernyeszaga; az atrocitásig fokozott hűség
(„mélyen fájlalom”); a Goethe pocakján ringatózó csont-
szigeten vagy Einstein hajótörést hallucináló idő-roncsain
úszkáló szomjas árnyak (Kuncz Aladár s Pilinszky);
és a mindenkori időt lekésve trappoló értelmiség –
büdös nekik Freud feketehomok-utánzatú, a tüdőből
feltörő álom-süvítése, mint sivatagi hiénaüvöltés.

Az illúziótlanság rejtvényei, vagy csak zűrzavara.
(Te, aki szeretted a tűzszüneteket: hol Pascal
erkölcs-protéziséivel botladozva mászkálsz, hol a
boncterembe beráncigálva azt hajtogatod konokul,
hogy úgyis csak látszat-leletekre bukkanhatunk!)

2.
Végül marad „a riasztó panoráma”,
meglesni zuhanásában a nagy vadat (bár:
„a bika jegyében születtem”!); de, ha úgyis
romokban a vár – mint kőkorszaki nehézkedés spermái:
kisország vaginájához ragadt jövő –, vajon mire akar
emlékezni még „a csillagokba felbámuló majompofa”?

A kottafejek sorakozójára? vagy a halál röhögésére
a megbánást hörögve színlelő fantomok színe előtt?
(Plakátokon a hazárd hősiesség: hadisarc! –
a lélekbúvár ítélete tárgyilagos: „Dögök!”)
A nyüzsgő – mert föltámadt – tények szemében szemen-
szedett hazugságok (bevett szokások, „gyártási hiba”;
vagy csak a megromlott memória – amikor már
nem érzi határait, mint a szétba..ott birodalom).

A költő képzelete viszont: romolhatatlan.
Feltéve, hogyha félig halhatatlanul is bírja a hajszát.