[2017. május]

---

(KÉSEI ANTIK FUTAMOK, D-NEK)

„Eheu fugaces…”
(Horatius)

„Húnyt szemmel bérceken futunk”
(Babits)

I

Láttunk világot ringani kék tetőn,
romvárosok közt izzani tengerárt –
    ragyoghatott ránk elvakítón
        kőfal, erőd, sivatag, magasság.

Bejártuk együtt bérces Arábiát,
hol szívkorall nő sziklai sírokon –
    Petrába mentünk, s Betlehemből
        mély, jeruzsálemi éjszakákba.

És fönt, Mecádán, Júdea szirtfokán
vad pusztaság, vágy s ég tüze ránk szakadt.
    Tőled sem óv erőd, se kőfal,
        nagy szerelem – sivatag magasság!


II

Kortalan bolygó, fiatal kerengő,
vénül is földünk – forog űr levében.
Majd közömbös lesz, megöregszik – egyszer
    éljük a napját.

Arcodat nézem: csupa arc vagy, élet!
Minden évszakkal csupaszabb világ lesz,
minden órával közelebb az éjjel
    vágya – a lélek.

Fogd a könyv testét! Kitapintható fény
tölti meg verssel szavak ébredését…
Szájak égboltján szerelem – harangnyelv
    ércei zengnek.


III

Futnak, futnak a perceink
    álmos bársonyon át – mintha poétakéz
írná semmibe, víztükör
    sodrására világ éteri verstanát.

Múlnak, Doria, létidők –
    szétmállnak, szakadón, mint ideges fonál
Párkák ujjai közt… Korok
    földúlt arcai, kín maszkjai foszlanak.

Futnak, múlnak a szép szavak –
    száj ívén mosolyok tánca se szökkenő.
Szempár sem ragyogóbb, ha vágy
    ráncos vásznain át látja az éj haját.