„Ismerd meg mostan népedet”
Mit mondana a hazámról?
Lenne emigráns az időben,
hogy az mint tornacsukát, kinőtten,
nagy ívvel lerúgja magáról?
Vagy hagyná, hogy sorvadjon tetté a lét,
mint folyton átvert, balek vőlegény,
várva, hogy valami értelmet rejtő remény
igazolja másnak szentelt életét?
Tudná, hogy mindenhol, de csak messzi jó,
– jobb. Talán. Ebben nem ismerne tréfát,
hogy mit választana, miután kettévált
haza és progresszió.
S kéne-e ő a hazámnak? Élve.
Gondolkodva, pörös szájával.
Nyomorogna költőként, mert hogy „naná, rá vall”,
mikor pénztárosként megélne?
Kilépne-e a szoborszilárdságból,
eljönne-e a síri világba,
próbálkozna-e, persze, mind hiába,
aztán lehetne, közmunkában, Valamilyen Sándor.
Vagy megszokná. Elülne csendes riadtan.
Cigiről cigire gyújtva, olcsó szesztől elázva.
Pár évente ösztöndíjra pályázna
– nem kapna. Épp nem lenne divatban.
Egy-egy petíción feltűnne hibásan leírt neve,
„Tiltakozunk!”-értelmiség lenne,
vagy „béke barátja”- némaságot érlelne
szívében a haza rongy élete?
Hagyjuk. Ajka örömteli végszavát ismered,
tenyeres-talpas magyar. Rab vagy és szabad.
A halál tündérországán nézd a táblát: ne zavarjanak.
Csendesedjünk, ahogy pislákoló lámpafény sistereg.
Emlékezni lehunyt szemmel, némán, magunkban is lehet.