„Ismerd meg mostan népedet”

 

Mit mondana a hazámról?

Lenne emigráns az időben,

hogy az mint tornacsukát, kinőtten,

nagy ívvel lerúgja magáról?

 

Vagy hagyná, hogy sorvadjon tetté a lét,

mint folyton átvert, balek vőlegény,

várva, hogy valami értelmet rejtő remény

igazolja másnak szentelt életét?

 

Tudná, hogy mindenhol, de csak messzi jó,

– jobb. Talán. Ebben nem ismerne tréfát,

hogy mit választana, miután kettévált

haza és progresszió.

 

S kéne-e ő a hazámnak? Élve.

Gondolkodva, pörös szájával.

Nyomorogna költőként, mert hogy „naná, rá vall”,

mikor pénztárosként megélne?

 

Kilépne-e a szoborszilárdságból,

eljönne-e a síri világba,

próbálkozna-e, persze, mind hiába,

aztán lehetne, közmunkában, Valamilyen Sándor.

 

Vagy megszokná. Elülne csendes riadtan.

Cigiről cigire gyújtva, olcsó szesztől elázva.

Pár évente ösztöndíjra pályázna

– nem kapna. Épp nem lenne divatban.

 

Egy-egy petíción feltűnne hibásan leírt neve,

„Tiltakozunk!”-értelmiség lenne,

vagy „béke barátja”- némaságot érlelne

szívében a haza rongy élete?

 

Hagyjuk. Ajka örömteli végszavát ismered,

tenyeres-talpas magyar. Rab vagy és szabad.

A halál tündérországán nézd a táblát: ne zavarjanak.

Csendesedjünk, ahogy pislákoló lámpafény sistereg.

 

Emlékezni lehunyt szemmel, némán, magunkban is lehet.