[Látó, 2009. december]

A Látó Irodalmi Színpadán 2009. április 11-én elhangzott Radnóti-emlékest szerkesztett változata.

(Költői gyakorlat)

A vers nagycímében egy-egy napszak, raggal a hátán. A nagycím alatt zárójelben: Költői gyakorlat. Hét részből áll, ennyi kell most az egészhez, és mind a hétnek külön kiscíme van, a kezdőrészé Mosoly.
Dél, est, költői gyakorlat, mosoly? Lehet ezekkel verset írni kétezer éves használat után? Ki fog derülni: lehet, csak kövessük éber figyelemmel, miként gyakorol a költő.

Mosoly

A vastag déli nap a fán addig tolong,
amíg a lombon át a kis piszokba nem lép.
A kis piszok fölött hét kis legyecske dong.

Az első meglepetések. Napunk nem tűz és vastag. Háromdimenziósan konkrét, és ügybuzgóan jámbor. Tolong – teheti, mert temérdek –, beszuszog a lombok közé, eszembe juttatva Balassa Péter mondatát: „aki kövér, nagyon érzi magát". Ügyködik tehát a nap, és a lombok közt megleli jutalmát. Ne legyintsünk, amiért ez a jutalom csekély, ne becsüljük le, a kis piszok lényeges része életünknek. Nem nagy ganaj, még a fény is megfürdeti, és fölötte majdhogynem glóriaképző legyecskék donganak. Na jó, az, hogy angyalok, túlzás lenne, koboldok inkább ezek a júniusi zümmögők, incselkednek csupán, maximum bosszantanak, de még a tűréshatáron innen.

Hőség

A rozsdás tyúkok gödrükben elpihennek,
kakas kapar csupán.
A tyúkok hunyt szemén a hártya oly fehér,
mint most e délután.

Délután lett, egy újabb fokjelzés az idő logarlécén, szieszta és fehér izzás ideje. Rozsdás tollú tyúkok, de nemcsak a tollazat ilyen, minden energiájukat felemészti a kánikula, pihegnek és pihennek.
Az előbbi mosolyból azért jut ide is, kakas kapar rendületlenül, a pihegő rabnők büszke uraként, keményen koppanó mássalhangzók sejtetik madarunk elszántságát, erejét, kitartását. Rábólintok, bizony utaztam már ilyen hegy- vagy síkvidéken, ahol csak egy kakas van talpon. A fehérhártyás hasonlatra fókuszálnék még, valóban ilyen egy tyúk lehunyt szeme júniusban. Aki nem hiszi, szerezzen nyarat, tyúkot és vidéki kertes házat.

Pislogás

Itt alszik kedvesed
és vele alszik a lába nagyujján a légy is.
Vigyázz! fölneveted.
Olyan símogató a világ néha mégis.

Lehetne kacsintás a fentiek címe, ha nem védekezne a szemhéj, nem bágyasztana reflexet és izmot a nyár. De itt csak pislogni bír az ember, mintegy válaszul arra a meglepő harmóniára, amely egy kecses női láb – szerelmünk lába – és a rajta alvó légy közt létrejön. Úgy vélem, itt a legnagyobb a hőség, fojtó, és mégis pikánsan erotikus, de meghitt az egész. Ezt a nőt, az alvó kedvest nagyon szeretik, tudom, mert a legnehezebb próbák egyike lemondani a nevetésről valakiért, és nem ébreszteni fel az illetőt, csak bennehagyni a lebegésben, a „néha mégis simogató világban". És a világ annak dacára simogat, hogy a költő életrajzának ismeretében jóval szívszorongatóbbnak érezzük a néhát és a mégist. Valamiféle változást jelöl e két szó a versen belül is, egy kibillenést a fehérből a fekete irányába, jön a

Riadalom

A héja fekete kört ír az égre fel,
fölriad az udvar és sápadt port emel.
Minden fölfelé néz, kinyílnak a szemek,
a dúc két léce közt a könnyű toll remeg.

és négy sor arról, mily esendőek vagyunk a végzettel szemben, szárnyaslétben–emberlétben egyaránt. Pedig ez újra csak a tyúkokról szól, látszólag. Ó, csak egy tyúkot visz a héja – mondhatnánk, de valahogy mégsem mondjuk, mert sorsdráma ez, bárha tollpihés. Ha az előbbi részben függőben maradt a nevetés, itt már meg sem idézhetjük, komolyodunk-komorodunk, költői gyakorlat az est felé. Galvanizáló hatású az égre írt fekete kör, baljós árny a légben – milyen sápadt, mennyire porszemcsésen gyenge a vele szembeszegülő! –, alant pedig a dúcon remegő, könnyű tollak. Még épp lemérhető terror és félelem. Kevés költő írt mikroidillt a rettegésről.

Alkonyodik

A délután szakálla nagyra nőtt
s motyog belé, úgy mint a gyönge vén.
Aludna már, hát kérdi az időt.
S a kút felel: esti itatáshoz
pántos vödör csattan a fenekén.

Lám, hét rész után újra délután, de milyen lényeges metamorfózissal. Eddig csak fehér volt, most látjuk megszemélyesítve, mintegy varázsütésre megelevenedve. Megöregedett, bár még kapcsolatban van az idővel, újra csak pontos, és plasztikus kép jön, utána egy hasonlat hangutánzó szóval, a maradék erő felmutatására. Ez a maradék épp elég lenne az elalváshoz, csak kellene tudni, mikor, és erre szokatlan, de találó pillanatmérőként egy vödör válaszol, szabatos kútmélyi csattanással, mélyből hozott üzenettel. Megérkezett az este.

Búcsúzó

Fölébred most a táj,
megered a szava,
madarakkal fején
meghajlik könnyedén
s csörögni kezd a fa.

Lényeges aspektusa ennek a versnek egyfajta organikus építkezés, mintha mindegyik rész egy-egy külön liget lenne virágot hajtó és gyümölcsöt termő sorokkal, a részek végére tökéletes beéréssel. Így pottyannak le édes telítettséggel a gyümölcsök/képek, hogy aztán a következő rész valami újjal, valami frissel kezdődjön, persze, ez már másik „ág" hajtása.
Mindegyik rész lezár egy napszakot – delet, délutánt, estét –, a szövegek közt mégis éppoly zavartalan az átmenet, mint a természetben. A Búcsúzó joggal emlegetett, sokat idézett képe – a madarakat tartó és könnyedén bókoló, csörgő-muzsikáló fának felejthetetlen látványával – teremtettnek és Teremtőjének nagyságát dicséri.

Sötétedik

Torony költi még hitét fehéren,
de langyos este mossa már tövét.
Figyelj. Semmi sem mozdul az égen,
mégis szirmokban hull a vaksötét.

1935. június 15.

A föld már elköszönt, az Ég búcsúja még hátravan. Tornyot látunk a zárórészben, egyszerre keresztény és pogány kozmogóniát, sötét, de langyos(!) fészekaljban egy tojáshéj mögötti élet várakozik. Csak tudnánk elfogadni azt, hogy a délre este jön, arra meg újabb hajnal és dél is, de az már nem a miénk. Most az ős-sötétre figyeljünk, legkínzóbb, legteljesebb reménytelenségünk sötétje lehetne ez, amely észre sem vesz minket, úgy hull alá. De a Radnóti-féle sötét szirmokban hull, vigasztalón borít majd be, bizakodjunk, mert Egyvalaki a kezében tartja eme sötét virágot, és szelíden tart meg minden széthullást.
Ha költői gyakorlatot akarunk, figyeljünk.
Ha életet akarunk, olvassunk, és olvassunk Radnóti-verset.