[Látó, 2009. december]

A Látó Irodalmi Színpadán 2009. április 11-én elhangzott Radnóti-emlékest szerkesztett változata.

(Radnóti Párisáról)

Vannak versek, melyekkel álmodunk. Valahol mélyen, föld alatti fényben. Van testük, lelkük, ízük, illatuk, s lélegzenek, lehelnek arcainkba – úgy átitatnak, úgy betöltenek. A mondhatatlan reszketése bennünk elérhetetlen szókká teljesít be: mindent tudunk már, mindent tudni vélünk, s a mindent érzőn véljük érteni. De ébrenlétben nincsen rá szavunk – fogalmunk sincs, csak meghatározásunk, s egyszerre több, s mind ellentétesek. Szépséggel, verssel éppen így vagyunk… Olvassuk, nézzük, némán körbejárjuk, beszélnénk róla, rögtön elemeznénk, ízekre szednénk, s nem hiszünk szemünknek, mert túlragyog leckén, tudós szabályon, elméleten, s nincs nála létezőbb – megérintjük, megérint, és csodáljuk… És nincs szavunk rá, mert a lét csodája leírhatatlan s megragadhatatlan. Pedig csak egy vers, föld alatti fényben. Egy vers, amellyel mindig álmodunk, mert…

Vannak versek, melyekkel álmodunk:

„Van úgy, hogy Radnóti Páris című versével álmodom. Máskor meg szerelmes verseivel, évszakaival, hajnalaival, fényeivel, átfutó záporaival. Előfordul, hogy Radnóti-képekre, hasonlatokra, elsuhanó verssorokra ébredek. Benső dallamuk, hangulatuk végigremeg rajtam, s titokzatos korrespondenciaként mindegyre vissza-visszatér… Föl-fölbukkan, s megint alábukik: a mélybe száll, s föl-fölzokog, mint mondabéli ógörög folyó a föld alól, hol árván bujdokol… És átmos, átjár öntudatlanul, akár a fák gyökérzetét a sírás. Radnótira vonatkoztatva és őt parafrazeálva: érezni már, hogy így kezdődhet az öröklét…” Amíg és ameddig…

Vannak versek, melyekkel álmodunk.

Radnóti Miklós
Páris

A Boulevard St Michel s a Rue
Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.
Nem hagytalak el gyönyörű
vad ifjuságom, hangod mintha tárna
visszhangzana, szivemben szól ma még.
A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék.

S balról, a park nagy fái közt
az egyik úgy sárgált az égre, mintha
előre látná már az őszt.
Szabadság, hosszucombu drága nimfa,
aranyló alkonyatba öltözött,
bujkálsz-e még a fátylas fák között?

Mint hadsereg vonult a nyár,
port vert az úton és dobolva izzadt,
hűs pára szállt utána már
s kétoldalt szerteszét lengett az illat.
Délben még nyár volt s délután esős
homlokkal vendégségbe jött az édes ősz.

Úgy éltem akkor, mint gyerek,
kedvemre, s úgy is, mint tudóskodó
öreg, ki tudja már: a föld kerek.
Zöld voltam még s szakállam mint a hó.
Sétáltam és kinek volt gondja rá?
Később leszálltam én a forró föld alá.

Hol vagytok ó, felzengő állomások:
CHÂTELET-CITÉ-ST MICHEL-ODÉON!
s DENFERT-ROCHEREAU – úgy hangzol mint egy átok.
Térkép virágzott foltos nagy falon:
Hol vagytok ó! – kiáltok. Hallgatózom.
És zúgni kezd a testszag és az ózon.

S az éjszakák! az éji vándorút
a végekről a Quartier felé!
Páris felett a furcsán elborult
hajnal mégegyszer felszürkéllik-é
mikor a versírástól részegen
és félig alva már aludni vetkezem?

Ó, visszatérni, tűnő életem
nehéz sodrából lesz-e még erőm?
A lent bűzölgő olcsó étterem
macskája párzott fönt a háztetőn.
Hogy nyávogott! Mégegyszer hallom-é?
Akkor tanultam meg, hogy hajdanán milyen
ricsajban úszhatott a hold alatt Noé.

1943. augusztus 14.