Benzinről szó sem volt. Abban a furcsa, citromsárga fényben, ahogy beállt a roncstelep autószállítója, rögtön valami rossz érzés kerülgetett, bár lehet, hogy ezt csak utólag gondolom így. Akárhogy is, egy afféle öregasszonyt, amilyen én vagyok, tulajdonképpen észre sem vesznek ezek az olajos képű fickók. Nem mintha tényleg öreg volnék, de az ő mércéjük más. Jönnek a szakadt kantáros nadrágjukban, és se szó, se beszéd, rakják lefelé a kocsit. Hiába integetek már az udvar másik végéből, hogy nem oda kellene, simán hátat fordítanak. Mire odakocogok hozzájuk, a kocsi már lent áll a foltos betonon. Hát nem jó itt is, Marika, néz rám vigyorogva a legidősebb. Jól tudja, hogy nem így hívnak, ezzel is csak heccelni akar. Nem ülök fel neki, nyugodt maradok, amennyire tudok, mondom, akkor legalább húzzák kicsit előrébb. Azt lehet, bólogat, és úgy kezd babrálni a csörlővel, hogy közben ki sem veszi a szájából a cigit. Szép, hosszú hamurudat egyensúlyoz az orra előtt, azt nézem. Itt jó lesz, Tibor, szólalok meg aztán, az arca se rezzen, pedig nem is Tibor a neve. Az autószállító ajtajából előhúz egy csíptetős alátétet, azon van a szerződés, amit szignálnom kellene. Ezt ő mondja így, én meg egy kurta vonást billentek a lap aljára, mintha az volna az aláírásom. A segédei közben a kocsi mellett állnak, és úgy tesznek, mint akik súlyos kalapácsokkal verik szét éppen a karosszériát. Még a csapások hangját is megpróbálják utánozni, bimm, paff, reccs, ilyeneket sziszegnek, mint a gyerekek. Nagyra nőtt, bélpoklos kölykök ezek, és már mindörökké azok is maradnak. Amúgy szép a kocsi, amit hoztak, egy tűzpiros Opel Astra. Vagyis valaha tűzpiros volt, de az is lehet, hogy meggyszínű, majdnem bordó. Bármelyik is, van valami fenyegető abban a színben, amilyenné vált. Miután elmegy csörögve a roncstelepes kocsi, körbejárom, megvan-e mindene. A két visszapillantó, a lökhárítók, a szélvédő, az ablakok, ha ezek sértetlenek, és az abroncsokban is van levegő, akkor a célnak már biztosan megfelel. A színét a megrendelő választotta, ez egy feláras szolgáltatás, nem is olcsó igazán, de sokan kérik. Azt mindig elmondjuk, hogy árnyalatokban lehet különbség, de bármit meg tudunk oldani. Eddig erre még nem volt panasz.

Mielőtt a roncstelepesek beállítottak volna, odabent rendeztem el a szobákat. Egy régi üzemcsarnokot bérelünk, a főnököm találta, fogalmam sincs, hogyan, de tényleg fillérekért sikerült kivennünk. Egy finommechanikai vállalat telepe volt ez régen, aztán vagy harminc évig itt állt üresen. Különben jó helyen van, nincs messze a belváros, mégsem zavarunk senkit. Egyik oldalon szelektív hulladékgyűjtő üzem van mellettünk, a másikon egy bezárt gépkölcsönző, hátul meg a zsidó temető fala keríti le a területet. Nem sokan vannak erre, akiket bosszanthatna a zaj. A benti helyiségek közül csak a várót meg a mosdót újítottuk fel, a többinek úgyis mindegy. Szóval a kisszobában állítgattam fel szépen sorban az üres üvegeket, amikor meghallottam a roncstelepesek kocsijának a hangját. Hamarabb jöttek, mint ahogy megbeszéltük, különben odakint vártam volna őket. Ezzel is szívatni akartak nyilván, tudták, hogy egyedül vagyok. Ha a főnököm autója kint parkolt volna, biztos nem teszik le a kocsit, amíg meg nem beszéljük, hogy pontosan hova kell. Szépen felraktam az üvegeket, a sor elejére a vékonyabbakat, kisebbeket, aztán néhány alacsony, de vastag falút középre, a végére meg a legkeményebbeket. A viszkisüvegek szólnak a legszebben, ha telibe találják őket, és mire eljutnak hozzájuk a vendégek, általában már az önbizalmuk is megjön. Ebben a kisszobában kezdenek a csapatok, ez afféle bemelegítés csupán, a következő teremben vannak a nagyobb tárgyak, monitorok, mikrosütők, asztali számítógépházak, aztán a csarnokban állnak a hűtők, tévék, mosógépek. Külön kérésre biciklit is tudunk hozni, de volt már, aki babakocsit rendelt. Az mondjuk épp egy csapat nő volt, arról magyaráztak, hogy tejapasztó bulit tartanak. Addig ilyesmiről nem is hallottam.

A legtöbben ennyire fizetnek be, vagy mert sajnálnak efféle szórakozásra többet költeni, vagy mert félnek, hogy ennél nagyobb dologgal nem birkóznának meg. Sokan szülinapi ajándéknak kapják ezt a programot, és arra bőven elég, amit a benti termek nyújtanak. Előfordult az is, hogy tízéves gyereknek rendeztek zsúrt, aztán már a mikrohullámúnál be kellett neki segíteni. A hűtőt végül az apukák intézték el, miközben a kölykök már rég kint falták a tejszínes kivitortát. A legkomolyabb szint nyilván az autó, egyrészt drága is, másrészt nem is olyan könnyű, mint ahogy sokan hiszik. A filmekben gyorsan szétkapják őket puszta kézzel a szupererős hősök, aztán jön a nagy csodálkozás élőben, hogy mégiscsak keményen meg kell dolgozni egy rohadt szélvédővel is. Céges csapatépítők kedvelt eleme ez, állítólag tényleg segít összekovácsolni a munkatársakat, levezetni a benti feszültséget, új lendületet nyerni valami nagy projekt előtt. Meg még fiúcsapatok szoktak jelentkezni rá, idősebb haverok fizetik be tizennyolcadik szülinapjára a banda ifjoncait, vagy meglett férfiak jönnek össze valami kamaszos hecc reményében. Egyszer találkoztam egy ötvenes csapattal, kicsit pocakosak, kicsit kopaszok voltak, beültettek egy guminőt a vezetőülésbe, és a fejére ráragasztották egyikük exnejének a fotóját. Így ünnepelték a válóper végét. Különben nagyon udvariasak voltak.

Nem vagyunk minden nap nyitva, nem lehet csak úgy véletlenszerűen beesni hozzánk. Muszáj időpontot foglalni, hiszen nekünk is elő kell készíteni mindent, és ha komoly kuncsaft jelentkezik, speciális kérésekkel, bizony napokig eltart, mire összeállnak a dolgok. Meg hát a takarítás is sok időt igényel, pláne, ha egyedül kell csinálnom. Nem azt mondom, hogy nem fizet ki rendesen a főnök, de ennyi pénzért mégsem fogok minden nap üvegszilánkokat seperni meg szétvert tévéket emelgetni. Az, hogy melyik nap jönnek a piros autóért, már előre be volt írva a naptáramba. Reggelinél még egyszer ránéztem a honlapunkra, nem jött-e lemondás, és mivel nem jött, ahogy megittam a köményteámat, elindultam, hogy minden készen álljon, mire a vendégek megérkeznek. 

Mielőtt idekerültem, szamojédokat tenyésztettem egy tanyán, de annak aztán elég csúnya vége lett. Pedig eleinte úgy tűnt, a kutyázás gyorsan megtérülő üzlet lesz. Egy barátnőm ajánlotta, hogy valamelyik ismerősének a szamojédjai lekölykeztek, de ők nem akarják megtartani a kicsiket, vegyem én magamhoz őket. Volt egy kis félretett pénzem, szembejött a tanyának a hirdetése, és úgy éreztem, végre összeállnak a dolgok. Korábban sosem volt nagy szerencsém az életben, de akkor meggyőztem magamat, hogy most aztán eljött az én időm. A kölykök mellett vettem még egy felnőtt kant meg egy szukát is, és elkezdtem velük találkozókra járni. Persze rögtön kinéztek, hogy biztos szaporító vagyok, hiába magyaráztam, hogy igazából még bele se kezdtem az egészbe. Már egyből az irigykedés meg a lenézés fogadott. Akkor basszátok meg, gondoltam, és inkább német oldalakra tettem fel a kölykök hirdetését. Csak egypár hét kellett, és máris bejelentkezett egy komoly vevő. Vagyis én azt hittem, hogy komoly. Talán tényleg az is volt. Azt mondta, rendszeresen elviszi a szaporulatot, ha úgy tartom a kutyákat, ahogyan megbeszéltük. Kényes volt a tisztaságra, a tápra, az oltásokra, de nálam minden rendben volt, szerintem csak azért bizalmatlankodott, mert magyar vagyok. Két-három alom után már szép hasznom lett, és a német is elégedett volt mindennel. Az állatorvos húzódozott csak, de miután egyre vastagabb borítékokat kapott a bonbonosdobozba rejtve, ő sem kérette magát sokáig. Azért néha kimentem csak úgy, kutya nélkül egy-egy szamojédos találkozóra, hogy lássam, mit tudnak a nagyokosok. Semmivel sem voltak szebb kutyáik, én meg majd belehaltam, hogy ezt nem tudom rendesen a képükbe vágni. Aztán persze mégis eljárt a szám, az év szamojédja díjátadó után a parkolóban beszóltam a nyertesnek, hogy szerintem csúnyán kunkorodik a kiskutya farka. Az a hülye nő meg olyan dührohamot kapott, hogy kis híján rendőrt kellett hívni. Meg is fenyegetett, hogy elintéz egy életre, de én akkor még csak röhögtem rajta. Aztán valahogy mégis megtaláltak, egyre többször láttam idegen kocsikat a tanyám körül, ismeretlen hívások kezdtek érkezni, végül az oldalaimat is le kellett törölnöm, mert kommentben mocskolódtak. De addig nincs semmi baj, gondoltam, amíg a német rendesen jön. És jött is, szerencsére, csakhogy valaki kifigyelhette, mert a következő alkalommal, épp, mielőtt megérkezett volna, éjjel összerondították a kenneljeimet. Kivágták a dróthálót, felborogatták a vizestálakat, szemetet meg disznószart szórtak a kifutóra. A hülye kutyák persze belehemperegtek, hiába sikáltam őket másnap, messziről bűzlött a bundájuk. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy valaki ki akar baszni velem, de a német egyre csak a fejét csóválta, dasistüberhauptnichtgut, dünnyögte, aztán úgy vette át a kölyköket, mintha hibásak lettek volna. Az utolsó részletet sohasem fizette ki. Pár nap múlva felhívott az állatorvos, hogy többet ne menjek hozzá, és a nevét is felejtsem el. Hiába takarítottam ki a kertet, hiába raktam fel új drótot, a rá következő éjjel kezdődött minden elölről. Sírva átkoztam magam, hogy nem bírtam befogni a pofám. Volt olyan reggel, hogy arra léptem ki az ajtón, valaki egy zsák kutyaszart szór a küszöbömre. A következő alom ráadásul tele volt selejtes kölykökkel, alig akartam hinni a szememnek. Csupa kis szörnyszülött, a görbe lábaikkal, kiálló fogaikkal, kajla fülükkel úgy festettek, mintha albínó denevérek volnának. Tudtam, hogy senkinek nem kellenek majd, hátravittem őket a kert végébe egy zsákban, és addig püföltem bömbölve a vastag vásznat egy lapáttal, amíg teljesen lapos nem lett. Az anyjuk, mint egy őrült, ott visított a hátam mögött, napokig nem bírtam a szemébe nézni. Hogy ezt vajon ki videózta le és miért, már nem is volt erőm végiggondolni. Egyre csak meredtem a telefon képernyőjére, amikor viszontláttam a jelenetet. Néztem a görnyedt nőt a lapáttal a kezében, és képtelen voltam elhinni, hogy ez valóban én magam vagyok. Egy névtelen levélben aztán meg is fenyegettek, hogy fel fognak jelenteni állatkínzásért. Menekülnöm kellett, a megmaradt párt bevittem a szomszéd falu szélén lakó kutyás cigánynak, még pénzt sem kértem értük. A tanyát hónapokig árultam, lopva jártam ki, nehogy valaki ott találjon, végül mélyen ár alatt vitte el egy környékbeli gazda. Nem ez volt az, amelyiken a kutyatelep működött, nézett körül, amikor odaértünk, de, bólintottam, erre kiköpött egyet, és bemondta annak az árnak a felét, amiről korábban a telefonban beszéltünk. Nem tehettem mást, el kellett fogadnom.

És akkor eszembe jutott, hogy megkeresem a fiamat. Mert van nekem egy fiam valahol, aki talán nem is tudja, hogy létezem. Lehet, hogy az új szülei el sem mondták neki, hogy valaki más hozta világra, úgy él ott velük, hogy fogalma sincs. Néha mondjuk furcsa álmai vannak, idegen karok ölelik, siratják, elfúló hangon dúdolnak neki altatódalt egy sötét szobában, aztán felébred, úgy képzelem, és nem érti, mi volt ez az egész. Olyasmire is emlékszik, amiről fogalma sem lehet. Okos fiú biztosan, talán szép is, hiszen valaha én is az voltam. De az se baj, ha egy buta kis hörcsög, ha egy tömzsi szakmunkás, egy tetovált rocker, egy bikanyakú biztonsági őr, mit bánom én, felőlem szkinhed is lehet, akkor is az enyém. Húszéves múlt idén, a születése napját számontartom, ha megünnepelni épp nincs is nagy kedvem. Majd ha megtalálom, ez is másképp lesz, gondoltam akkor, és gondolom azóta is, mert nem olyan könnyű ám egy elveszett gyerek nyomára bukkanni. Hát többek között emiatt jöttem végül is vissza Pestre, miután a paraszt fintorogva kifizette a tanyámat. Találtam egy kis lakást a Lenfonó utcában, lealkudtam a kauciót, aztán elkezdtem elölről mindent, még egyszer.

Elképzelésem sem volt, hogy a Rage Room mit jelent, de akkor már minden hirdetésre jelentkeztem. Féltem, hogy elfogy a tanyapénz maradéka is. Dolgoztam egy darabig egy benzinkúti büfében, aztán egy kínai boltban eladóként, hordtam szórólapokat, és pultosnő is voltam, igaz, nem sokáig. Kiderült, hogy a részeg, nagypofájú férfiak túl gyorsan kiborítanak. Mondjuk sejtettem én, hogy így van, mégis arra gondoltam, hátha tudom türtőztetni magam, de nem ment. Volt ott egy visszajáró pasas, aki a harmadik unikum után mindig ugyanúgy kekeckedett velem. Menjek már hozzá feleségül, rendre így kezdődött, aztán hogy az is elég, ha a szeretője leszek, egy idő után menetrendszerűen előhúzott pár gyűrött kétezrest, hogy na akkor legalább a csöcsömet mutassam meg. Csöcse van az öreganyjának, vágtam rá, erre megsértődött, és arról kezdett hadoválni, hogy ha én az ő asszonya volnék, így meg úgy tanítana jó modorra. A végén már a csuklómat szorongatta, és láttam rajta, ha tehetné, máris orrba verne. Egyszer rám is emelte a kezét, akkor lett elegem. Tarkón csaptam egy üres söröskorsóval, hogy úgy csúszott be a pult alá, mint akinek hirtelen zselévé vált az összes csontja. Persze hogy engem rúgtak ki azonnal. Szóval Rage Room, néztem a hirdetést néhány nappal később, megbízható asszisztenst keresnek, mi baj lehet belőle?

A fiam persze nem lett meg, hiába mentem el a kórházba, ahol megszültem, még a recepciónál sem jutottam beljebb, és egy ápoló olyan fenyegető tekintettel méregetett, miközben előadtam a kérésemet, hogy attól kezdtem félni, a végén még ott fognak, bedugnak a pszichiátriára. Bejelentkeztem egy alapítványhoz is, egy kis fiatal, orrkarikás csaj nézett rám elkerekedett szemmel, hát ilyesmiről ő még nem hallott, mondta, aztán valami jogsegélyszolgálatról kezdett magyarázni, meg ilyen kérvényről, olyan beadványról, hasogatni kezdett tőle a fejem. Én csak egy esélyt szeretnék, motyogtam, egyetlen, árva e-mail-cím is elég, pár sort hadd írjak neki, aztán ha nem akar válaszolni, úgy is jó. Hadd próbáljam meg legalább, ennyit kérek csak. Szinte gyerek voltam én is akkor, magyaráztam, fogalmam sem volt, minek mennyi tétje van, ezért bűnhődjek egy életen át? Jó, lehet, hogy a végén felesleges volt felemelni a hangom, elismerem. Erre már az orrkarikás is beszigorodott, ez nem így működik, mondta, aztán félrebillentett fejjel bámulta, ahogy vergődöm még egy sort előtte. 

A főnököm, aki akkor még csak a leendő főnököm volt, egészen megörült nekem, amikor beléptem az irodájába. Már ha azt egyáltalán irodának lehet nevezni, hogy a csarnok sarkába felállított egy IKEA-s asztalt, és arra fektette a laptopját. A magamfajta korán őszülő, nehéz csípőjű nőknek nem szoktak ilyen látványosan megörülni. Csupa húszéves mitugrász jelentkezett eddig, bökte ki, ezeken rögtön látni, hogy csak szórakozni akarnak, nem dolgozni. Megvontam a vállam, az én fiam is talán efféle mitugrász lehet, gondoltam, és próbáltam nagyon megértően mosolyogni. Alig akartam hinni a fülemnek, amikor elmagyarázta, hogy miről is fog szólni ez a hely. És van, aki ezért ennyi pénzt kifizet, kérdeztem. Ó, hogyne volna, mondta magabiztosan, nem is kevesen, Angliában láttam, hosszú várólistáik vannak az ilyen kluboknak. Aztán bevezetett a kisterembe, és a kezembe adott egy baseballütőt. Addig ilyet csak a filmekben láttam, onnan ismertem fel rögtön. Mit csináljak vele, néztem rá tanácstalanul. Ott az a kenyérpirító vagy az a vízforraló, mutatott végig rajtuk, esetleg a grillsütő, csapja szét mindet, ne fogja vissza magát. Hát igen, eleinte magázódtunk, ami ugyancsak jólesett. Lassan felemeltem az ütőt, és lesújtottam a kenyérpirítóra. Mi volt ez, kiáltott fel a leendő főnököm, hát nem ilyen asszonynak gondolom én magát, ne finomkodjon! Jó, suttogtam, aztán magam elé képzeltem a kórházi recepcióst meg az ápolót, és éreztem, hogy rögtön megfeszülnek az izmaim. A pirító úgy szakadt darabokra, mintha valaki egy rúd dinamitot dugott volna bele. Összeszorítottam a számat, az orrkarikás kiscsajra gondoltam, és egy következő csapással a vízforralót törtem ripityára. A grillsütő sem tartott ki sokáig, fejben próbáltam felidézni az összes diszpécser, az összes titkárnő, az összes asszisztens hangját, akik így vagy úgy, de mind elzavartak, kiröhögtek, hülyének néztek, rám csapták a telefont, amikor a fiam ügyében eljutottam hozzájuk. Úgy csépeltem a baseballütővel az asztalon heverő felismerhetetlen törmelékhalmot, mintha soha nem akarnám abbahagyni. Végül a leendő főnököm hangja térített magamhoz. Azt hiszem, most már érti, miről van itt szó. Értem, bólintottam zihálva, boldogan, a bizakodás váratlanul kipattanó csírájával a homlokom mögött. 

De a benzin tényleg nem az én ötletem volt. Miután tehát elvánszorgott a csarnok elől a roncstelepesek autója, visszamentem, hogy befejezzem a benti termek előkészítését. A kisasztalon szépen sorakoztak az üvegek, átmentem a következő helyiségbe, felsöpörtem gyorsan, aztán a raktárból elkezdtem kihordani a kiválasztott holmikat. Ezek kértek egy hagyományos, képcsöves tévét, szerencsére volt hátul vagy tíz darab, kiválasztottam egy szép Grundigot. Kértek még hűtőt és mikrosütőt is. Nyilván a hűtő volt a legnehezebb, de a gurulós békával azt sem volt nehéz a helyére vinni. Egy nagy, dupla ajtós Caddyt állítottam be nekik, nem is volt öreg példány. Ebből is látszik, hogy manapság sehol nem gyártanak már időtálló gépeket. Amint odabent végeztem, a csarnok elé húztam a hosszú vizestömlőt, és a kocsimosófejjel körbesikáltam az Astrát. Nem az volt a cél, hogy ragyogjon, ugyanakkor észrevettük a főnökömmel, hogy szeretik a vendégek, ha az autó, amit kapnak, minél inkább hasonlít egy használatban lévő járműre. Ha nagyon feltűnő rajta, hogy roncs, az elveszi az emberek kedvét. Az elején belefutottunk párszor, hogy túlságosan lerobbant kocsikat rendeltünk, aztán mindig magyarázkodni kellett a kuncsaftok előtt. Egyikük mondta így, és ez a mai napig a fejemben van, hogy olyan ember nincs, aki ne fantáziált volna még arról, hogy szilánkosra veri a szomszéd kocsiját. Egyszóval olyannak kell lennie a mi autóinknak is, mintha csak véletlenül parkolta volna ide őket valaki. Ehhez hozzátartozik, hogy meglegyen minden fontosabb alkatrészük, a belsejük tűnjön épnek, és amennyire még megoldható, csillogjanak tisztán. A másik dolog, amin mindenki szokott fantáziálni, hogy egy haragosának kiszúrja a kerekét. Éppen ezért nem szabad, hogy a prédaautónak eleve leeresztett gumijai legyenek. Ma már ezekre a szempontokra nagyon ügyel a főnököm a kiválasztásnál. 

Körbemostam tehát a kocsit, aztán beültem az árnyékba a teás termoszommal szusszanni egyet. Nem sokkal később megjött a főnököm, hozta a szendvicseket, rágcsálnivalót meg a behűtött italokat. Ez is a szolgáltatásunk része volt, hidegtál, rágcsálnivaló, aprósütemény, üdítő, energiaital, volt egy lista a honlapunkon, amiről válogatni lehetett. Alkoholt nem adtunk, vagy hivatalosan legalábbis nem, de azért elég sok kuncsaft igényelte, hogy legyen sör, viszki, unikum, jéger, ha lányok is jönnek, becherovka, esetleg baileys. Ilyenkor a főnök aláíratott egy külön papírt velük, hogy az ittasan elszenvedett sérülés nem a mi felelősségünk, aztán beszerzett mindent, amit kértek. Most is így volt, egy nagy, vashordóból eszkábált italtartóba öntötte épp a tört jeget, miközben én a dobozos sopronikat dobáltam ki egy kartonból. Hányan lesznek, kérdeztem, amint az utolsó darabot is a jég alá csúsztattam. Hatan vagy heten, egy ember bizonytalan. Bólintottam, aztán odaálltam a tálalóasztal mellé, hogy szép sorban kirakjam a téliszalámis kenyereket.

Egy anya annál nagyobb bűnt nem követhet el, hogy lemond a gyermekéről. Hányszor hallottam ezt, és persze sosem mertem közbeszólni, hogy nem olyan egyszerű ez azért, mint ahogy az emberek elképzelik. Nem, csendben maradtam mindig, és ez most már így lesz életem végéig, azt hiszem. Legalábbis akkor, ha nem találom meg a fiamat, mert ha megtalálnám, neki azért mégiscsak elmondanám, hogy igazából szerettem őt, olyannyira szerettem, hogy odaadtam valaki másnak. Aki nem megy keresztül ilyesmin, talán sosem értheti ezt meg, de az én fiam megértené, tudom, hogy bizonyos helyzetekben nincsen a lemondásnál nagyobb szeretet. Az ügyintézőket meg asszisztenseket leszámítva, akikkel kénytelen voltam elbeszélgetni, egyes-egyedül a főnököm tudott róla, hogy a fiamat keresem. Egyszer pakolás közben váratlanul nekem szegezte a kérdést, hogyhogy nincsen neked gyereked? Akkor már tegeződtünk. Igazán jó anya lehettél volna, tette még hozzá kissé sajnálkozva. Van egy fiam, vágtam rá, magam sem értem, miért. Ezt még sohasem mondtad, nézett fel értetlenül, mint aki képtelen eldönteni, csak viccelek, vagy valóban ez a helyzet. Van bizony, egy húszéves nagyfiam, csak épp a születése óta nem láttam. A főnököm felegyenesedett, letette a kezében tartott fütyülős palackokat, amiket az akkori vendég rendelt be. Örökbe adtad, kérdezte döbbenten, örökbe kellett, feleltem, de meg fogom találni. Miért keresed, vonta fel a szemöldökét. Igen, suttogtam, évek óta őt keresem. Hát akkor sok sikert, dörmögte, és megragadta a következő pálinkás palackot.

Végül ez a műszak is ugyanúgy indult, mint az összes többi. Megállt két taxi a csarnok előtt, és kiszállt a kocsikból egy csapatnyi izgatott alak. A főnököm széles gesztusokkal üdvözölte őket, mintha régi ismerősök volnának, aztán rámutatott a betonplaccon álló Opelre, és cinkos vigyorral kijelentette, íme az áldozati bárány, de aztán ne bánjanak vele kesztyűs kézzel. A program egy rövid eligazítással indult, amire érdemes figyelni, miért kell a védőöltözet, milyen eszközök közül lehet választani, és mik azok a gyakori hibák, amiket érdemes elkerülni. Van idő bőven, magyarázta a főnök, nem kell kapkodni, élvezzék ki az esemény minden percét, garantálom, hogy ilyen élményben nem sűrűn lesz részük. Odabent is körbevezette őket, felsorolta, mit mivel érdemes lezúzni, hogy például az üvegekre felesleges rámenni a szöges acélbuzogánnyal, azt tartogassák a végére. Célszerűbb sorban haladni, az elején használják a kisebb vascsöveket, a baseball- meg a golfütőt, vállalkozó kedvű hölgyek a nagy nyújtófát is kipróbálhatják, meg fognak lepődni, mi mindenre képes. Aztán jöhet a feszítővas, a nagyszemű lánc, a csákány. Mindezzel együtt természetesen szabad kezet kapnak, amit elmondott, vegyék csak afféle jótanácsnak. Rögtön felszisszentek az első sörösdobozok, a főnök elindította az előre megbeszélt aláfestő zenét, és kezdődhetett is a muri. Meglepő talán, de hát én már sokszor láttam ezt, mindenesetre megint a nők voltak a kezdeményezőbbek. Négy srác, olyan húsz-harminc közöttiek meg két, valamivel még fiatalabbnak tűnő lány volt ebben a csapatban, és mint mondták, még valaki csatlakozni fog, csak ő nem tud itt lenni az elejétől. Az egyik csaj, egy kis filigrán szőke aztán nem totojázott tovább, lehajtotta a védőmaszk plexijét, és első lendülettel szétcsapott egy borosüveget. Szokás szerint a legelső szilánkos roppanást ezúttal is hangos üdvrivalgás fogadta.

A főnököm ekkor félrehívott, és a halántékát vakargatva magyarázta, hogy el kell mennie, mert a kisebbik gyerekének aznap van a zeneiskolai vizsgakoncertje. Fuvolázik a drágám, mondta, miközben a kisteremben újabb üveg durrant szét, a nyomában elégedett kacajok és egzaltált visítások visszhangzottak. Őstehetség a tanára szerint, tette hozzá, mindent csinálj úgy, ahogy szoktuk, rendben? Bólintottam, és kicsit összébb húztam magamon az overallt. Sokszor átmentem már ezen, nem számítottam meglepetésre, habár azt tudtam, hogy oda kell figyelni, mert könnyen át tud csapni a rombolás katarzisa afféle önpusztító örvénybe, ami már a résztvevőkre is veszélyes lehet. Ilyenkor érdemes szünetet tartani, felkínálni egy kis harapnivalót, lehalkítani a zenét, kiterelni a csapatot egy cigarettára. Valahogy megakasztani az őrjöngés spirálját, hogy aztán kicsit visszább lépve újra lehessen indítani az egészet. Ezek jól nevelt fiataloknak tűntek, a másik lány, nem a szőke, ez inkább vörösesbarna volt, azt mesélte, hogy valami startupnál dolgoznak, azt fejlesztik együtt, de őszintén szólva egy szót sem értettem abból, amit az applikációjuk felhasználásáról magyarázott. Inni egyébként rendesen ittak, sört meg tátrateát főleg, a lányok pedig zsubrovkát tonikkal. Én már jó ideje egy korty alkoholt sem bírtam legyűrni, de azért értettem még, hogy mire jó ez az egész. Miközben a régi tévét gyepálták a vascsövekkel, egy Demjén-válogatás ment a hangszóróból, nyihogva röhögtek, ahogy a Jégszív ritmusára dörrentek a csapások a készülék oldalán. A hetedik résztvevő akkor futott be, amikor épp nekiálltak a hűtőgépnek egy hosszú spajszerrel. Addigra már sötétedni kezdett odakint, nem is láttam, hogy mivel érkezett ez a srác, merről jött, egyszer csak ott volt, azzal a furcsa hátizsákjával, a többiek meg rögtön a nyakába ugrottak. Miután a barátai ráadták a védőruhát, azzal kezdte, hogy lehajtott egy felest, és valami különös harci kurjantást hallatva akkorát vert a feszítővassal a hűtőre, hogy rögtön leszakadt az ajtaja. Tulajdonképpen abban a pillanatban megéreztem, hogy baj lesz. Felkapcsoltam odakint a reflektorokat, hogy minél előbb a kocsi felé tereljem őket. Általában nappali világosban jönnek a csoportok hozzánk, de kérésre, ahogy ebben az esetben is, tudunk esti programot szervezni. Ennek külön hangulata van, a LED-ekkel bevilágított kasztnin a horpadásoknak, a töréseknek, a szakadásoknak egészen sajátos textúrája szokott lenni. 

Miközben kivonultak, a zene a retró cincogásából átváltott mélyebben lüktető technóra, aztán a rombolás és az alkohol hatása alatt úgy ugrálták körbe a kocsit a fiatalok, akár egy ősi indián törzs tagjai a zsákmányállatot. A Robi az ilyen, tetszik látni, lihegte a fülembe a barna kiscsaj, teljesen őrült, nem lehet vele mit csinálni. Az új fiú a kocsi tetején ordítva pörgette a láncos buzogányt, aztán a szélvédő közepébe csapott egy akkorát, hogy az rögtön szilánkjaira pattant szét. Az egész az ő ötlete volt, magyarázta megint a barna, ő ragaszkodott ehhez a helyhez, most már értem is, miért. Közben előkerült a kihegyezett betonvas lándzsa is, a szőke csaj diadalittasan azzal döfte agyon egymás után a kocsi gumiabroncsait. Robi, forgattam magamban, ha én nevezhettem volna el a fiamat, biztosan nem Robi lett volna. Ezen sokat gondolkodtam az évek során, hogyan hívjam őt, minek nevezzem, hogyan becézzem magamban. Képtelen voltam eldönteni, végül is névtelenül maradt bennem, egyszerűen csak a kisfiam volt, ennél pontosabb megszólítást nem találhattam neki. Közben felnéztem erre a Robira, aki egy bunkós végű doronggal épp az anyósülés ajtaját amortizálta felismerhetetlenre. Végül is nem olyan rossz név ez, Robi, Robika, Robesz, meg tudnám szokni, azt hiszem. Ez a gyerek alig tartott szünetet, néha a lányok odavittek neki kuncogva egy-egy újabb felest, ő meg közben a védőruha alatt titokzatos módon megszabadult a pólójától. Úgy domborodtak az izmai, mint valami külvárosi Mauglinak. Ha hirtelen fűszoknyában ugrott volna elő, talán azon sem lepődöm meg. Egyértelműen róla szólt már a buli, de nem úgy tűnt, mintha ez a többieket zavarta volna, éppen ellenkezőleg. Amikor a vezetőoldali ajtót is leverte, a szőke kiscsaj a nyakába ugrott, és hosszan lesmárolta. De hiszen az előbb még a barnával csókolózott, néztem értetlenül, és elkezdtem kételkedni abban is, hogy ezek valóban céges munkatársak. Közben a főnököm írt, hogy minden rendben van-e, gyorsan bepötyögtem neki a választ, a terv szerint halad az este, aztán aggódva néztem körül.

Egy-egy tízkilós kalapáccsal két fiú döngette épp a motorháztetőt, a barna lány egy kis fejszével dolgozott a műszerfalon, a többiek a háttérben ittak, a szőkét meg Robit viszont nem láttam sehol. Beszaladtam a csarnokba, de ott nem volt senki, csak törmelék és üvegszilánk mindenütt. Megnéztem a női és a férfi mosdót is, de üresek voltak. Kilestem az iroda ablakán, a betonplaccon álló roncsra irányított reflektorok fénykörén túl, a szelektív hulladékos cég raktárának a falánál valami homályos mozgást vettem észre. Mintha a zene ritmusára hullámzott volna, ezek emberek, hunyorogtam, mit csinálnak, táncolnak? Aztán megértettem, hogy mit látok. Elöntött a keserűség, mint az állatok, gondoltam, a gyomrom is émelyegni kezdett. Lesütöttem a szemem, kissé előregörnyedtem. Csak nem fogok hányni, futott át rajtam, de már öklendeztem is. Aztán mikor felnéztem, nem mozdult semmi, képzelődtem volna, az nem lehet. Csoszogva indultam ismét az autó felé, de még ki sem léptem a csarnokból, amikor megéreztem az orrfacsaró bűzt, és egyből rohanni kezdtem. A LED-ek pengeéles fényében a ripityára zúzott kocsi körül ugrált a félmeztelen Robi, már a védőruha sem volt rajta, és egy kannából benzint locsolt a roncsra. Megőrültél, ordítottam rá, azonnal hagyd abba! Ne idegeskedj, anyukám, kiabált vissza, nem lesz semmi baj! A többiek sikongva, hörögve biztatták, tudomást sem véve arról, amit kértem. Anyukám – tudom, hogy csak azért mondta ezt nekem, mert hozzá képest egy öregasszony voltam, de akkor is. Megint görcsbe rándult a gyomrom. Ne csináld ezt, kisfiam, kérlek szépen, szinte szűkölve, elcsukló hangon könyörögtem neki. Egy pillanatra megállt, láttam, zavarba jön, aztán bedobta a kannát a bokrok közé, és tett egy lépést hátra. Kérlek, ne tedd ezt velem, sikítottam, és láttam még, hogy egy egész skatulyányi gyufát lobbant lángra. Aztán már csak az a mély, barlangi dörrenés, ahogy a benzin lángra kap. Mást nem hallottam, elsötétült minden. 

Az irodában tértem magamhoz, a földön feküdtem egy pokrócon, a lábam egy kis hokedlire volt feltámasztva. A főnököm hunyorgott rám a gurulós széken ülve, ne állj fel, mondta szigorúan, nehogy megint elszédülj. Fémes, égett szag csavarta az orrom, bizonyára a fintoromból olvasta ki, mi járhat a fejemben. Nincs semmi baj, suttogta, ami azt illeti, elnézést szeretnék kérni. Miért, pislogtam fáradtan. Az utolsó pillanatban megbeszéltem ezzel a gyerekkel, hogy felgyújthatják a kocsit, szívta meg az orrát a főnököm, jó magas extrát ajánlott érte, csak a nagy rohanásban elfelejtettem szólni. Robi, motyogtam, Robika. Igen, ő hívott fel, hogy rosszul lettél, folytatta a főnököm, nagyon aggódott érted. Aggódott-e, kérdeztem. Persze, megijedt, hogy valami nagy baj van, megígértem, hogy írok neki holnap, ha jobban vagy. Megvan a címe, emeltem fel a fejem, de rögtön a fültövembe hasított a fájdalom. Hogyne volna, mosolyodott el a főnököm, hát azon keresztül intézte a foglalást. Elfordítottam az arcom, és szorosra behunytam a szemem. Megvan a címe, ismételtem meg magamban, és éreztem, hogy lassan oldódni kezd tagjaimban a zsibbadás.